Az Óriás

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

   Már egészen korán sötétedett. Az idő hidegre fordult, éjszakánként talaj menti fagyokra lehetett számítani. Lassan, döcögve érkezett meg a tél, az ősz keményen tartotta magát. Szeptember végén még sokat sütött a Nap, sok helyen húsz fok körül alakult a nappali hőmérséklet. Aztán októberben napról napra hűlt a levegő, mire november elején megérkezett az első fagyos éjszaka.

   November 8.-án, kedden, fél hatkor már teljesen sötét volt; odakünn köd hömpölygött, de a levegő mégsem volt hideg. A lámpák köré glóriát vont a köd, nedvesen csillogott az aszfalt. Az emberek válla fénylett a nedvességtől, s a lassan leereszkedő ködben egyre nehezebben lehetett tájékozódni. 

   Békési valamivel fél hat után lépett ki az utcára. A Deák tér megszokott nyüzsgésének apadását látta, s azt a rengeteg embert, akik igyekeztek otthonukba. Még az irodában megtömte a pipáját; most békésen eregette a füstöt, miközben a buszhoz sietett. A megállóban két férfi és egy nő várakozott, és néhány perc múlva a busz is begördült, de addigra Békési kabátja is nedves lett.

   Békési hangulata a köd ellenére kifejezetten jó volt, mosolygott is, nejének még egy csókot is nyomott a szájára, mikor belépett a lakásba. Angyalföldi lakásának kényelmét szinte egyedül a felesége találta ki, ezért csodálta Békési a mai napig. Egyszerűség, kényelem jellemezte; valamiféle polgári légkör érződött benne.

   Sólet volt vacsorára, amit a felügyelő kifejezetten szeretett, majd egy pohár vörösbort ivott, amit a sógornője küldött neki Nagykőrösről. Az egész este remekül alakult, mindketten csodásan érezték magukat; az este hátralevő részében a nappaliban ücsörögtek, a rádiót hallgatták. Békésiné kötött, de közben remekül oda tudott figyelni a rádióban elhangzó hírekre; Békési azonban újságot vett a kezébe, és pipázva olvasta a Népsportot.

   - Milyen napod volt? - kérdezte Békésiné, aki általában ilyenkor tette csak fel ezt a fajta kérdést.

   - Tulajdonképpen jó… – mondta Békési, összehajtva az újságot. - A napok nyugalmasan telnek, pangás van az egész Bűnügyi Osztályon...

   Rendíthetetlenül szívta közben a pipáját. Nem igazán beszélgettek a nyomozásokról, azon egyszerű oknál fogva, mert Békésiné nem kedvelte a bűnügyeket, Békési legnagyobb szerencsétlenségére.

   - Ilyenkor már tűkön ülsz, és szeretnél már valami jó kis gyilkosságot! - mondta kajánul a neje, és csillogó szemével kacsintott egyet Békési felé.

   A felügyelő megdöbbenésében csak bámult az asszonyra. Soha nem beszélt vele így, ilyen közvetlenül és élcelődve. Tetszett neki a felesége kajánsága, és maga is elmosolyodott.

   - Nem szeretném, hogy bárkit is meggyilkoljanak – mondta aztán határozottan. - Hiszen mindenkinek joga van az élethez. Csak ezeket az unalmas napokat utálom, amikor nem történik semmi! Tegnap a múlt heti ügyekről tartottam beszámolót a főnöknek, mert pénteken elmulasztottam; ez kicsit izgalmasabb volt, mint az egyszerű napok. Ma pedig két rablást adtam ki Némethnek és Kovácsnak, nekem pedig nem maradt semmi!

   Békésiné letette a kötését. Hatalmasat ásított.

   - Feküdjünk le! - mondta ásítva. - Ma valahogy eléggé fáradt vagyok.

   - Menj csak, kedvesem. Majd később én is lefekszem...

   Ilyesmi néha előfordult, de nem gyakran. Békési megtömte újra a pipáját, s a labdarúgásnál nyitotta ki az újságot. Legalább egy órát szentelt a Népsport tanulmányozásának, aztán ő is ásítozni kezdett. Ekkor csengett a kaputelefon.

   Békési morogva lépett az ajtó melletti telefonhoz.

   - Tessék! - szólt bele.

   - Békési felügyelő?

   - Igen, én vagyok...

   - Felmehetnék magához? - kérdezte az ismeretlen. - Szeretnék beszélni magával!

   Békési nem válaszolt, szerette volna elhajtani a francba az ismeretlen férfit, mert férfi volt. Ehelyett megnyomta az ajtónyitó gombot, és hallotta a berregést, ahogy kinyílt a lenti üvegezett ajtó.

   Egy percet engedélyezett magának, aztán kilépett a folyosóra, és ott várta az érkezőt. Azonban az a valaki csak nem érkezett, csupán hangos, szinte ziháló légzést lehetett hallani. Hosszú percek teltek el, mire meg lehetett pillantani a lépcsőfordulóban a férfit. Alacsony volt, testes, sőt, hájasnak volt mondható, méghozzá meglehetősen. A fején finom nemezkalap, drága, fekete szőrmekabátot viselt, és az alatta lévő öltözet is igényes lehetett.

   Egyre jobban zihált, és ahogy közeledett Békésihez, egyre jobban látszott, hogy szakad róla a víz. Arca már vörös színben játszott...

   - Jó… estét, felügyelő... elvtárs! - mondta erőlködve, levegő után kapkodva a férfi.

   - Jó estét!

   Kezet fogtak, Békési beljebb tessékelte az idegent. A nappaliba vezette, az egyik kényelmes fotelban mutatott neki helyet, abban, amelyikben a felesége kötött az este.

   Hosszú percek teltek el, mire a ziháló légzés lassan megnyugodott, és a vörös arc is emberi formát öltött. Békési közben megfigyelte, hogy a férfi ezt az időt arra is felhasználta, hogy rendezze közben gondolatait, tehát időt nyerjen. 

   - Megtudhatnám, hogy kicsoda ön? - kérdezte Békési; pipára gyújtott.

   - Természetesen. A nevem: Somló Mihály.

   - Gyújtson rá, ha gondolja...

   - Á, nekem nem lehet dohányozni, már legalább tíz éve...

   Békési eközben kitárta az ablakot, majd visszaült a helyére.

   - Nos, kedves Somló úr, mesélje el, hogy miért is jött el hozzám!

   A férfi habozott. Eléggé nyúzott arca valamiféle félelmet tükrözött, szemében az űzött vad tekintete csillogott.

   - Először is azt szeretném elmondani, hogy mint magánembert keresem, és nem mint a Bűnügyi Osztály vezetőjét!

   Békési szótlanul bólintott.

   - Nekem fontos posztom van a külügyminisztériumban, azon belül pedig rengeteget kell utaznom külföldre, és pénzekről is, illetve emberekről kell döntenem. Immár ötödik éve folyamatosan járom a világot, és bizony vannak érdemeim az országok közti viszonyok rendezésében. Az elmúlt két évben havonta jártam a Szovjetunióban, valamint több szocialista országban...

   Békési máris unta ezt a felesleges bevezetőt. Hirtelen ingerült lett, úgy érezte, ez az ember meg akarja zavarni az ő békés nyugalmát.

   - Nagyszerű, hogy ön ilyen nagy ember, kedves Somló úr! De miért jött el hozzám?

   - Mert azt hiszem, hogy meg akarnak ölni! - A keze ekkor kezdett el remegni. - Körülbelül egy hónappal ezelőtt kezdődött minden! Éppen Moszkvából értem haza, Pasaréten lakom a diplomatanegyedben, amikor egy magas, mackószerű férfi lépett hozzám, és a tarkómra vágott. Nem tudtam mire vélni a dolgot, és akkor ütött az illető még egyszer, majd azt mondta reszelős, megviselt hangján, hogy legközelebb meg fog ölni!

   Békésit ez a dolog már jobban érdekelte. Kíváncsisága a pillanat tört része alatt felébredt, és teljes figyelme Somló felé fordult.

   - Felismerte azt a férfit?

   - Ezt hogy érti?

   - Úgy, hogy találkozott vele esetleg ezelőtt valamikor? Akár az elmúlt hónapokban, esetleg évekkel ezelőtt...?

   Somló egy percig gondolkodott. Aztán bizonytalan, tétova arckifejezéssel ezt mondta:

   - Nem ismertem fel... Fogalmam sincs, ki ez az alak!

   - Mesélje el, hogyan történt az eset, lehetőleg részletesen!

   A férfi összeszedte gondolatait, majd belekezdett:

   - Pasaréten, a Pasaréti út 40. szám alatt lakom, egy ikerházban. Egy kisebb udvar tartozik hozzá, amiben két-három autó is elfér. Nos, a sofőröm beállt az udvarba, kiszálltam, magamhoz vettem az aktatáskámat, és előre küldtem, hogy nyissa ki az ajtót. Ekkor ért engem a támadás, tulajdonképpen a ház és az autó között.

   - A sofőrje nem vett észre semmit?

   - Nem. Egy sarkon kell befordulni, hogyha a bejárati ajtóhoz akarunk menni, és az autó a kapunál állt.

   - Nem kiabált segítségért?

   - Először egy hang sem jött ki a torkomon, annyira féltem. Aztán kiabáltam Dénesnek, a sofőrömnek, de mire ő előkerült, az az alak már nem volt sehol!

   - Milyen hamar ért magához a sofőr?

   - Fél percen belül ott volt...

   Békési kiverte a pipáját a hamutartóba, azután újra megtömte. Ez mindössze két percig tartott.

   - Pontosan hánykor történt mindez?

   Somló Mihály gondolkodott, valamit számolt, az ujjaival babrált.

   - Negyed tíz után léptem be a házba; a falon függő óra legalábbis annyit mutatott. Valamikor kilenc és negyed tíz között érhetett engem a támadás...

   - Igen, ez valószínű... - Békési gondolkodott. - Önt egy ismeretlen kétszer megütötte, majd eltűnt, mint a kámfor. Nem hagyott maga után valamiféle nyomot?

   - Dehogynem! A lábnyomai ott maradtak a sárban, és biztosíthatom, ekkora lábakat én még életemben nem láttam... Óriási lábnyomok látszottak másnap az udvaron, a kapu és a tetthely között... Ebből gondolom, hogy hatalmas ember lehet az illető, mert a sötétben nem láttam igazán jól!

   - Ön szerint mi állhat az eset mögött? Miért akarja valaki megölni?

   - Fogalmam sincs! Nem ártottam én soha senkinek! Csak teszem a dolgom, járom a világot, és közben ezt az országot szolgálom.

   - Néhány apró részlet nem illik bele ebbe a képbe. Valaki meg akarja magát gyilkolni. Rendben van, de akkor miért ment el magához, miért ütötte meg kétszer, és miért mondta el, hogy meg akarja ölni?

   Somló csak a fejét ingatta.

   - Van néhány magyarázat – folytatta Békési. - Például, hogy az illető nem is akarja megölni önt, csak ijesztésnek szánta a látogatást, és később majd jelentkezik, hogy pénzt követeljen öntől... Hogyha azonban ez az igazság, akkor eléggé ostoba ember lehet az a valaki, mert így nagyobb a lebukás veszélye, ugyanis egy ilyen figyelmeztetés után az emberek nagy része a rendőrséghez fordulna! És hogyha jelentkezik az emberünk a pénzért, azonnal le tudunk rá csapni!

   Békési gondolkodott, és hirtelen egy sor kérdés jutott az eszébe.

   - Ön miért nem jött el hozzánk feljelentést tenni azonnal?

   - Először nem vettem komolyan. Megijedtem, valóban megijedtem, de nem tartottam valószínűnek, hogy egy ismeretlen alak meggyilkoljon.

   - És mi az oka, hogy most már komolyan veszi?

   - Ezután az eset után majdnem mindennap hívott valaki az irodámban, a külügyminisztériumban, és a reszelős hangján elmormolta nekem ugyanazt, hogy meg fog ölni! Amikor nem ért el engem, és más vette fel a telefont, akkor azt felelte, hogy nincs üzenete a számomra, és hogy ő az egyik barátom, majd hív, hogyha visszaértem!

   - Mikor hívta önt utoljára?

   - Tegnap este, mielőtt eljöttem volna az irodámból...

   Békési gondolkodott, de valahogy nem jutott eszébe semmi érdemleges. Túl akart már lenni ezen az emberen, és szívesebben látta volna az ajtón kívül.

   - Holnap majd meglátom, hogy mit tehetek önért... Egyelőre menjen haza, pihenje ki magát, majd jelentkezem...

   - Köszönöm, hogy fogadott, Békési elvtárs!

   Az ajtóban kezet fogtak, és Somló Mihály mögött bezárult az ajtó. Békési bosszúsága csak nem akart elmúlni. A nappaliba visszatérve becsukta az ablakot, a pipáját a hamutartóba rakta, majd csendesen levetkőzve a felesége mellé bújt az ágyba.

   Másnap reggel hét órakor ébredt, de valahogy fáradtnak, megviseltnek érezte magát. Fájt a feje, nehéznek érezte az egész testét, amitől eléggé nehezen akart kikelni az ágyból.

   - Beteg vagy? - kérdezte aggódva a neje.

   - Dehogy! - Békési pipára gyújtott. - Nincs semmi bajom...

   Nem szerette, hogyha betegségre fordult a szó, mert akkor máris betegnek érezte magát. Gyorsan a konyhába ment, ahol még mindig pipázva megivott egy bögre teát. A kávét sosem tudta meginni, és amikor megérezte, hogy a felesége kávét tölt magának, hirtelen megmozdult a gyomra.

   Újabb bögre tea után a fürdőbe vonult, és jó forró vízzel lemosta izzadt testét. Szeretett reggel fürdeni, tökéletesen felfrissült tőle, könnyűnek és tisztának érezte mackós testét.

   - Hideg lehet odakint, hívjak neked egy taxit? - kérdezte a felesége.

   - Nem kell, majd busszal megyek...

   Nem akart taxiba ülni, mert akkor lusta érzés fogta volna el. Fél nyolc volt, amikor kilépett az ajtón, a feleségének csókot adott, majd lassan, sóhajtva lelépkedett a lépcsőn.

   Odakünn valóban hideg volt. Az ég szürke színben játszott, ami keveredett némi feketével is, és piszkosnak tűntek az összemosódott felhők. A levegő nem mozdult, néhány fokkal lejjebb lehetett a hőmérséklet a fagypont alatt.

   A buszmegállóban öten is álltak, mindenki vastag kabátban, sapkát vagy kalapot hordva a fejükön. A színes sálak kavalkádja látszott az embereken, és tette színesebbé a szürke napot. Mindenki fázott, a lehelet meglátszott... Békési átkozta is magát, amiért nem vett magához kesztyűt.

   A busz öt percet késett. Az emberek valósággal felrohantak a meleg buszra, és a jármű hangosan tovább csattogott.

   Békési nyolc óra előtt néhány perccel ért be az irodájába. Ahogy beleesett a kényelmes székébe, ismét rátört a fáradtság. Talán beteg lesz, gondolta. Utálta a betegségeket, de sajnos novemberben és decemberben általában el kellett viselnie a náthát. Pipára gyújtott, néhány iratot tanulmányozott az íróasztalán, de nem sok kedve volt hozzájuk; túlságosan leterhelték az agyát. Magának sem merte bevallani, hogy rendkívül foglalkoztatja a tegnapi látogatója: ez az érdekes történet, és a hatalmas ember alakja.

   Nyomozói szobájába ment, és Kovácsot kérte, hogy jöjjön át.

   - Mondja, főnök!

   - Szeretném, ha utána néznél egy bizonyos Somló Mihály után! Ismerős a név?

   - Sose hallottam...

   - Mindegy, nézz utána; minden információ érdekel! A születésétől egészen a mai napig akarom tudni, hogy mit csinált, kivel élt együtt, voltak-e furcsa esetek az életében... Mindent!

   Kovács elment. Ő volt a legfiatalabb a nyomozók között, mindössze huszonhét éves... Jól értett a nyomozáshoz, és ő tudott bármilyen információt megszerezni bárkiről, méghozzá rövid időn belül.

   Bár megkérte a diplomata, hogy ne foglalkozzon hivatalosan az üggyel, azonban valamiből ki is kell indulni, és úgyszólván semmit sem tudott Somlóról. Lehetséges, hogy azt az óriást Somló múltjában kell keresni; lehet, hogy éppen valami rejtélyes ügy kapcsán lehet csak összefüggésbe hozni a két embert. Mert valami kapcsolat biztos, hogy van köztük! Csak úgy nem akarnak megölni valakit; ez képtelenség!

   Délig aláírt néhány papírt, elolvasta Németh jelentését a múlt heti nyomozásról, aztán lement ebédelni az ebédlőbe. Zöldborsó levest adtak, aztán babfőzeléket fasírttal. Békési szerette ezeket az ételeket, de valahogy a rendőrség menzáján nem igazán tudtak főzni. Meglepődve konstatálta, hogy egészen jó ma a főztjük...

   Az irodájába visszatérve kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt engedjen be. Odakint nem lehetett már olyan hideg, és a szürke felhők mögött sejteni lehetett a napot. A levegő némileg párás volt, s Békési felfrissült a betóduló hűvös levegőtől.

   Kovács lépett be kopogás nélkül, merthogy ő nem ismerte a kopogást.

   - Megvagyok, főnök! Sikerült róla mindent kiderítenem!

   - No, akkor halljuk! - Becsukta az ablakot. - Ülj csak le!

   Kovács leült Békésivel szemben, az asztal túloldalán.

   - Tehát, Somló Mihály – kezdte -, 1918-ban született Szekszárdon. 1936-ban érettségizett, majd főiskolára ment, ahol jogot tanult; egészen a főiskoláig jó tanuló volt, ott azonban már gondjai voltak a tanulással. Ekkor már a rendőrség felfigyelt rá, mert a kommunista párt tagja lett, és több rendbontásban is részt vett. Kocsmai verekedések, női botrányok, ezek jellemezték főiskolai éveit. A háború alatt bujkált, nem akart a frontra kerülni, többször megszökött a sorozás elől. 1943-ban azonban elkapták, Ukrajnába küldték, ahonnan két hét múlva megszökött. Itthon a nyilasok ki akarták végezni mint katonaszökevényt, ám egy párttársa megmentette az életét.

   1947-ben már mint aktív kommunista dolgozott, és segítette a kommunisták hatalomra kerülését! Közben ismét főiskolára ment, és a külkereskedelmi, külügyi érában kezdett mozogni, de ezeket a tanulmányokat nem fejezte be. Egyes jelentések szerint rendkívül okos ember, aki rögtön tud ítélni a politikai helyzetekben, és nagyon jó diplomáciai képességekkel rendelkezik. Külügyminisztert akart belőle csinálni Rákosi Mátyás, Somló azonban nem élt a lehetőséggel, valami szerényebb állást kért magának. Számos nagy horderejű munkája van, többek között ő is benne volt abban a bizottságban, amely a Varsó Szerződést kitalálta.

   - Ez igen! - Békési mosolygott. - Egy igazi kommunista keresett fel tegnap! Ezt az embert meg akarják ölni!

   Kovács nem szólt; cigarettára gyújtott.

   - Van valami érdekes, valami furcsa az életében ennek a Somlónak? - kérdezte Békési.

   - Egyetlen momentum van, ami eléggé homályos, és pontos dokumentumokat nem találtam róla. Mégpedig arról van szó, hogy a háború után közvetlenül furcsa dolgok történtek körülötte. Néhány közeli ismerősét meggyilkolták, ő maga pedig nyilasokat adott fel! Erre nincs konkrét bizonyíték, de én úgy gondolom, ilyesmiket művelhetett '45-ben és '46-ban... Számoltam, és körülbelül 20 ember haláláért felelős, esetleg valamivel többért...

   Békési gondolkodóba esett. Ez elég érdekesnek tűnt; esetleg ezekből az időkből kerülhetett elő egy ilyen figura, aki Somló életére akarna törni.

   - Nem találtál véletlenül azokból az időkből egy érdekes embert? Afféle óriást... állítólag magasabb és szélesebb ember az átlagnál...

   Kovács a jegyzeteiben kutatott.

   - Ilyesmiről nincs tudomásom, főnök. Fontos lenne?

   - Nem. Csak gondolkodom...

   Békési nem akart kifejezetten ezzel az üggyel foglalkozni, mégis egyfolytában ez járt a fejében. Mindössze apró gondolat volt, mégis úgy befészkelte magát a fejébe, hogy nem lehetett kirobbantani onnan.

   - Miért érdekli magát ez a Somló, főnök? Elkövetett valami disznóságot?

   - Semmit nem csinált ez az alak, mindössze eljött tegnap este hozzám, és tudatta velem, hogy egy kifejezetten hatalmas ember az életére tör! Azóta nem tudok szabadulni ettől az egésztől!

   - Mindenesetre óriásról nem tudok. Azonban érdekességképpen megemlíteném, hogy '46-ban kivégeztek egy férfit, egy bizonyos Csák Miklóst; a vád ellene a fasisztákkal való együttműködés volt. Néhány évvel később kiderült róla, hogy teljesen ártatlan volt, nem működött együtt a fasisztákkal, sőt, senkivel sem működött együtt.

   - Somló intézte ennek a férfinak a letartóztatását?

   - Ahogy mondja, főnök! Nem találtam nyomát, de bizonyára valami más lehet a háttérben, mint politikai fogás... Ez az ember az információk szerint nem csinált az égvilágon semmit!

   - Jól van, Kovács! Most menj, és írj nekem valami kivonatot az információidról, amit majd a főnöknek adhatok, amolyan jelentés gyanánt...

   Kovács kiment, magára hagyva Békésit a gondolataival. És a felügyelő szinte őrlődött, úgy próbálta erőltetni az agyát, és nem jutott semmi értelmes az eszébe. Kovács jegyzetei nyomán új megvilágításba került Somló, és így már valószínűvé vált, hogy valaki meg akarja gyilkolni. A múltjából akár többen is előkerülhettek, akik esetleg az életére pályáznak, gondolta Békési, és cseppet sem lett jobb a kedve.

   Biztos volt benne, hogy ebben az irányban lehetne haladni, könnyen megeshet, hogy a szál végén megtalálná az óriást, azonban olyan kevés volt a nyom, sőt, valójában nem is létezett semmiféle nyom! Egy-két ötlet felsejlett a sötétben, de gyorsan elvetette, és csak mogorvább lett.

   Lassú mozdulattal felemelte a telefonkagylót, de úgy, mint aki mérlegeli minden mozdulatát, és semmit sem akar elkapkodni. A külügyminisztériumba akart telefonálni. Beszélni kell mindenképp ezzel a Somlóval, különben megbolondul, gondolta Békési, miközben újra tárcsázott, pipára gyújtott. Amíg a másik félre várt, meredten az íróasztalán heverő iratokat nézte.

   - Halló, itt Somló Mihály! - szólt bele hirtelen a férfi.

   - Jó napot! - A felügyelő köszörülte a torkát. - Itt Békési! Szeretnék önnel beszélni, lehetőleg minél előbb!

   Fél perc habozás a vonal másik végén.

   - Rendben van, felügyelő elvtárs! Jöjjön el ide az irodámba! Háromig várom, utána sajnos dolgom van, és nem leszek bent!

   Ekkor történt az, ami csak nagyon ritkán történt meg Békésivel. A düh elhatalmasodott rajta, és majdhogynem az asztalhoz vágta a kagylót.

   - Hát ide figyeljen! - sziszegte összeszorított fogakkal. - Egy órán belül itt akarom látni az irodámban, különben magáért küldök egy rendőrt!

   - Na... de kérem!

   - Ne beszéljen félre! - Békési fújtatott. - Akkor várom...

   Olyan erővel csapta le a kagylót, hogy az ebonit megrepedt. A keze remegése árulta csak el, hogy belül mindjárt szétveti a düh. Képes volt akár órákig elviselni mások ostobaságait, szeszélyeit, de a tegnap esti látogatás, valamint a mai váratlan utasítás teljesen elvette az eszét. Magas rangú ember ez a Somló Mihály, kétség sem fér hozzá, de azért az ilyen emberek sem tehetnek meg mindent! Békési számára a párt legfelsőbb vezetői ugyanolyan emberek voltak, mint a legegyszerűbb munkás, és a vezetők semmilyen előnyt nem élveztek nála. 

   Ekkor csörgött a telefonja.

   - Halló! - dörmögött Békési.

   - Jó napot! - mondta egy érdes, reszelős hang. - Békési felügyelővel szeretnék beszélni!

   - Én vagyok, mondja, kérem, miben segíthetek?

   Egy darabig csend volt a vonal másik végén, és csak egyenletes, halk lélegzést lehetett hallani.

   - Meg fogom ölni azt az átok Somlót! - csattant ekkor a hang. - Tudom, hogy magánál járt tegnap, de maga sem tehet semmit!

   Békésivel fordult egyet a világ. Biztos volt benne, hogy az Óriással beszél.

   - Ki beszél? Mondja meg a nevét!

   Köhögésszerű nevetés hallatszott a kagylóból.

   - Dehogy mondom meg! Mindenesetre megérdemelten fog meghalni az a szemét ember, sok ember életéért felelős!

   A vonal másik végén letették a kagylót. Békési egy-két percig csak bámulta a készüléket, nem tudott mit szólni ehhez az egészhez. A fenyegető jelentkezett! Nem akar pénzt, nem akart semmilyen előnyhöz jutni, csupán közli egy rendőrfelügyelővel, hogy meg fog gyilkolni valakit. De ki lehet ez a valaki? És valóban beváltja fenyegetését?

   A felügyelő ekkor nagy öklével az asztallapra csapott. És ahogy ezt megtette, mint egy szelepen keresztül, elszivárgott a mérge. Meggyújtotta kialudt pipáját, elrendezte az iratokat az asztalán. Nehéznek érezte a fejét, ezért a fiókból egy laposüveget húzott elő, és belekortyolt. Jólesett neki a nagy korty szilvapálinka, amit a sógora küldött Nagykőrösről.

   Kovács lépett be az irodába, kezében néhány gépelt papírral.

   - Itt van, főnök! - Letette a lapokat. - Van még valami a számomra?

   - Nincs! Egyelőre foglalkozz a folyó ügyekkel, majd szólok, ha szükségem van valamire!

   Békési ismét magára maradt. A szemhéja égett az álmosságtól, és nehéz is volt, álmosság telepedett megfáradt fejére. El tudott volna aludni ültében. A kopogásra riadt fel, ekkor tudatosult benne, hogy sikerült elaludnia.

   - Tessék! - kiáltott ki.

   Jánosi lépett be, afféle titkár, aki a látogatókat fogadta, és ő vezette be az egyes irodákba őket.

   - Itt van Somló Mihály elvtárs! - mondta.

   - Találj ki valamit, jó? Fontos telefonhívásom van, mondjuk... Mindegy. Engedd be negyed óra múlva! Addig ücsörögjön csak odakint!

   Békési szándékosan váratta meg Somlót. Hiába magas rangú ember, hiába van nagy hatalma, az ember mindig tudja, kivel, hogyan lehet beszélni.

   A telefonáló foglalkoztatta. A hangja rekedt volt, kissé reszelős, mint akinek valami baj van a hangszálaival. Néha az öreg embereknek lehet olyan hangjuk, de valami azt súgta Békésinek, hogy az Óriás nem lehet olyan idős. Ezen mosolyognia kellett: magában már Óriásnak nevezte...

   A házi telefonon szólt át Kovácsnak.                                                                 

   - Légy szíves nézz utána, hogy '56-tól egészen napjainkig kik tértek haza Nyugatról!

   - Ez minden?

   - Igen. A délután folyamán hozd be a listát! Minden fontos adatot próbálj megszerezni az emberekről, úgymint: magasság, testsúly, életkor. És csak férfiakat keress, most a nők nem fontosak...

   - Rendben van, főnök!

   Egy halvány ötlet felvillant az agyában. Hogyha itt megtalálja végre az emberét, akkor egy sor érdekes kérdés vetődik fel, és az a férfi lehet, hogy egyszer áldozat volt...

   Békési megunta aztán a várakozást, és kiszólt Jánosinak, hogy küldje be Somlót. A diplomata belépett, a tegnapi idegességnek nyomát sem lehetett felfedezni rajta. Mintha nem is ő járt volna tegnap este a lakásán.

   - Igazán nem értem, miért kellett idejönnöm, felügyelő elvtárs! - mondta Somló Mihály.

   - Szeretnék öntől néhány dolgot megtudni. Már megbocsásson, de én az ön múltjában kutakodtam, hogy ráleljek erre a férfira, aki az ön elmondása alapján egy óriási figura. Megtudtam pár érdekes információt, ám egyik sem segített hozzá a megoldáshoz…

   - És nekem mi közöm ehhez?

   - Ön kért meg, hogy derítsem ki, ki akarja megölni! - Békési pipára gyújtott. - Sikerült megtudnom, hogy önnek voltak olyan tevékenységei a háború után közvetlenül, amelynek következtében kivégeztek legalább húsz embert. Nos, én arra gondoltam, lehetséges, hogy abból az időből szeretné valaki meggyilkolni!

   Somló elgondolkodott. Kínosan feszengett, valószínűleg azért, mert fény derült a régi dolgaira, és ezekre nemhogy ő, de egyetlen ember sem lehetne büszke.

   - Ez képtelenség! - mondta végül, nem igazán meggyőzően. - Azok az emberek, akiket akkoriban kivégeztek, mind elárulták a hazájukat, vagy együttműködtek a nyilasokkal, németekkel! Megérdemelten akasztották fel őket!

   Békési csak hallgatta ezt a beszédet, de azt hitte, nem jól hall. Minden embernek joga van az élethez, ez az ember pedig két lábbal tiporta ezt az egyszerű törvényt. Arra gondolt, hogy ez a mára már lehiggadt férfi milyen lehetett a háború alatt és után. Bizonyára eléggé vad, vérszomjas alak, aki boldogot, boldogtalant a vesztőhelyre cipelt.

   - Felhívott engem az az alak, aki önnél járt egy hónapja – mondta hirtelen Békési. - Nem mondott semmi különöset, csupán annyit, mindenképpen meg fogja ölni önt, megérdemli a halált, mert ön is felelős jó pár ember haláláért!

   Somló szemében félelem csillant meg. Biztos, hogy tudja, hogy ki ez az ember, csak nem akar beszélni, gondolta Békési. Úgy nézett ki a diplomata, mint egy szorongó, félő állat, amely a kiutat keresi a kelepcéből.

   Somló nagyon szép, igényes ruhában ült az íróasztal túloldalán. Csak a kabátja egy vagyon lehetett, ujjai végén a körmök ápoltak, a jobb kéz gyűrűsujján arany pecsétgyűrű... A kesztyűje finom szarvasbőrből készült, és a sétapálcája fogója elefántcsontból... Igazi úr benyomását keltette, amihez még párosult az úrias, fensőbbséges kisugárzás. Ez a férfi tudta, hogyan kell megjelenni más emberek előtt. Tudta, kinek, mikor, mit kell mondania. Bizonyára intelligens, értelmes ember volt, afféle tapasztalt férfi, aki az iskola után az életből szedte össze a tapasztalatokat, és így lett aljas gazember.

   Békési nem szívesen nézett rá erre az alakra. Tegnap este valóban rettegett ez a férfi, ő segíteni is akart neki, azonban a kiderült tények fényében egészen más megvilágításba került Somló Mihály személye. Természetesen ő nem ítélkezhet senki felett, még egy ilyen gyilkos felett sem, de azért rosszul érezte magát. Aljas módon gyilkoltatta meg azokat az embereket, és most fél, hogy őt akarják megölni.

   - Ne fáradjon a további nyomozással, felügyelő elvtárs! - mondta Somló. - Azt hiszem, ezt meg tudom magam is oldani.

   Békési nem értette, miről beszél ez az ember.

   - Hogyhogy ne foglalkozzak az üggyel?

   - Úgy, hogy felejtsük el, hogy magánál jártam tegnap este, nem kértem meg semmire, és ezért maga visszatér az ügyeihez, az enyémet pedig elfelejti!

   A felügyelő azt hitte, rosszul hall. Ilyen arcátlanságot még nem követtek el ellene. Ez már túlment minden határon. Hagyta, hogy a méreg lassan lecsorogjon a fejéből, nem akart jelenetet. A düh olyan erővel tört rá, hogy alig tudta megfékezni magát. Kiürítette a pipáját, újra megtömte – ezzel is nyert néhány percet.

   - Mindenesetre meg fogom keresni ezt a férfit – mondta aztán Békési. - Bár nem tudok vele mit kezdeni, hiszen még nem gyilkolt, mégis szeretnék vele elbeszélgetni. A gyilkossági szándékot nem lehet büntetni...

   Somlót ez is kínosan érintette. Feszengett a széken, szeretett volna már elmenni. Olyan ember benyomását keltette, aki elhamarkodott döntést hozott, és nem tudja, hogyan lehetne valahogy visszafordítani az egészet; Békésinek legalábbis ez volt a benyomása.

   - Azt tesz, amit csak akar – mondta Somló; felállt. - Én azonban azt szeretném, hogy ne foglalkozzon tovább ezzel az üggyel, majd megoldom magam...

   - De hiszen ön veszélyben van – mondta Békési ironikus hangon.

   - Majd elrendezem a dolgokat...

   A diplomata távozott. Békésit ekkor kezdte hatalmába keríteni valamiféle félelem. Nem tudta volna meghatározni, hogy mitől félt, csak egyszerűen valami tragikustól tartott. Az emberi közöny óriási méretű tud lenni, ami sokszor szerencsétlenséget idéz elő.

   Mielőtt azonban elhatalmasodott volna rajta a pesszimista hangulat, Kovács lépett az irodába, kezében ismét néhány papírral.

   - No, mire jutottál? - kérdezte Békési.

   - Nem sok embert találtam, hiszen mindenki Nyugatra tart! - nevetett Kovács az ismert tréfán.

   - Csak vigyázz, mert ilyen viccért már csuktak le embereket!

   Kovács az iratok között kutatott.

   - Minden Nyugatról hazatért emberről vezetni kell egy aktát, és ki kell szűrni a kémgyanús alakokat. Kilenc olyan férfi van, akire esetleg ráillik az ön leírása, és aki a háború után emigrált az országból, majd '56 után hazatért.

   - Ezek közül hányan magasabbak két méternél?

   - Hárman. - Kovács megint a papírok között molyolt. - Országh Mátyás, szakács, 1946-ban távozott az országból, és 1959-ben tért haza, amikor az édesanyja meghalt. Jelenleg Újpesten dolgozik a cérnagyárban... A magassága két méter hét centi... Súlya pedig száztizenhat kiló...

   - Aztán?

   - Böőr István, villanyszerelő, ő is '46-ban ment Nyugatra. 1957-ben tért haza, saját bevallása szerint nem boldogult külföldön, és a rokonai mind itt élnek. Ő két méter tíz centiméter, és százhúsz kilogramm...

   - És a harmadik?

   - Csák Vilmos, főiskolát végzett gépészmérnök, '46-ban emigrált...

   Békési felkapta a fejét. Még a pipát is letette az asztalra, a döbbenettől egy pillanatra meg sem tudott szólalni.

   - Ez az ember Csák Miklós testvére? Akit kivégeztek '46-ban?

   - Nem a testvére, csak unokatestvére... De igen, rokonok. 1960-ban tért haza, miután amnesztiát kért a Magyar Népköztársaságtól, amit rövid időn belül meg is kapott.

   - Vadásztak rá?

   - Állítólag ő és Csák Miklós a nyilasokkal működtek együtt a háború alatt, ám ez később hamis vádnak bizonyult!

   - Jelenleg hol lakik ez a Csák Vilmos?

   - A VIII. kerületben, a Baross utcában. Gépészmérnökként dolgozik Csepelen a hajógyárban...

   - Szerezd meg a számát, aztán innen az irodámból felhívhatnád!

   Kovács kiviharzott az irodából. Békési úgy érezte, elindult az ügy egy irányba, és remélte, hogy nem fog ezzel a nyommal tévútra jutni. Pipáját újra meggyújtva az ablakhoz lépett, és az eget bámulta. Odakint nem lehetett hideg. Az ég valamelyest szebb volt, mint reggel, már nem volt olyan szürke, és a Napot is lehetett sejteni a felhők mögött. A járda nedvesen csillogott a párától, és az emberek válla fénylett. Előkerültek már a vastagabb kabátok, sokan azonban még mindig az őszi vékonykabátban loholtak az utcán.

   Kovács visszatért.

   - Megvan a telefonszáma! Most fél négy van, valószínűleg még a munkahelyén van, ezért megszereztem a csepeli hajógyár telefonszámát is...

   - Jól tetted! - Békési visszaült a helyére. - Nos, arról lenne szó, hogy kérd a telefonhoz ezt a Csákot, és beszélj vele, tartsd szóval néhány percig. Mondd azt, hogy egy magánember vagy, aki tervezéssel akarja megbízni... vagy találj ki valami badarságot! Mindenesetre figyelj a hangjára! Hogyha rekedt, reszelős a hangja, akkor ő a mi emberünk... Olyasmi hangra figyelj, mint amikor valakinek meg volt erőltetve a hangja, és ettől eltorzult, elváltozott...

   Kovács két emberrel is beszélt, amíg megkapta a kívánt személyt. A magyarázat egyszerű volt, autó ügyében telefonált, mert ezt a nevet kapta meg, autórendelés miatt. Állítólag Csák Vilmos előfizetett egy Zsigulira, és a részletekről akart vele beszélni. Aztán kiderült, hogy ő nem rendelt semmiféle autót, mire Kovács sűrű bocsánatkérések közepette elbúcsúzott.

   - Nos? - kérdezte Békési, miután a nyomozó letette a telefont.

   - Szerintem ő az! Reszelős hangja volt, pontosan olyan, mint aki valamikor nagyon megerőltette, vagy betegség következtében torzult el...

   - Remek! - Békési ujjongani tudott volna. - Megvan az Óriás! Állíts rá egy embert, valahogy old meg, hogy figyeljék a nap huszonnégy órájában!

   Kovács nem értette a felügyelő hirtelen jött jókedvét. Csodálkozva nézett főnökére, miközben azon gondolkodott, kit is állíthatna rá erre az ügyre.

   - Talán Balogh megfelelő lenne... - mondta Békésinek.

   - Jó, menjen Balogh! Bármi furcsát észlelne, vagy hogy esetleg ez a Csák felbukkanna Pasaréten, azonnal értesítsetek!

   Békési hazafelé tartott. Kimerültnek, nagyon fáradtnak érezte magát, holott nem csinált semmit, csak az irodájában ült, telefonokat bonyolított le, az agyát tornáztatta, valamint elbeszélgetett Somlóval, akiről a nap folyamán érdekes információk derültek ki.

   Hat óra elmúlt, amikor belépett negyedik emeleti lakásának ajtaján. A neje a konyhába sürgölődött, valami különlegeset készíthetett.

   - Menj a nappaliba, mindjárt kész lesz! - mondta mosolyogva a felesége.

   Ő pedig a nappaliba ment, ahol először is töltött magának egy korty szilvapálinkát, majd pipára gyújtott, miközben kezébe vette a Népsportot, mint minden este.

   Odakint sötét volt már, az ég nem látszott valami szépnek; sötét, súlyos felhők borították az amúgy is szürke színű eget. A levegő nem ereszkedett fagypont alá, ezért esőtől lehetett tartani. Feszültséggel volt telítve a levegő, és valami óriási vihar volt készülőben, csak azt nem lehetett tudni, mikor fog kitörni... Békési gondolatban felkészült a legrosszabbra is, de ezt mindig megcáfolta magában. Ingerült volt, hogy nem képes semmit tenni az ügy érdekében, hiszen egy gyilkosságot megakadályozni nem is olyan könnyű! Azonban ráállított valakit Csákra, így azonnal értesítve lesz, ha az Óriás elvetődik a Pasaréti út környékére. De mégis, a felügyelő nyugtalanságot érzett; ostobának és tehetetlennek érezte magát, és olyan gondolatok fogantak meg a fejében, hogy nem tett meg mindent.

   A vacsora aztán feledtetett vele mindent: lencseleves volt, aztán borjúsült hasábburgonyával. A fogásokat nagyon jól készítette el a felesége, és a vacsora utáni vörösbor is nagyon ízlett Békésinek. A nappaliba cuppogva, az ízeket őrizve lépett be, ahol megint ivott egy korty pálinkát, aztán visszatért az újságjához, amit immár teljes egészében átböngészhetett. A szeme égett az álmosságtól, ezt még növelte az olvasás, de nem tudta rászánni magát a lefekvésre. Néhányszor a telefonra tévedt a tekintete, ilyenkor mindig elmosolyodott. Türelmetlennek és butának tartotta magát, amiért úgy vár egy átkozott hívást, mint egy gyerek!

   Egészen kilenc óráig húzta-halasztotta a dolgot. Akkor úgy döntött, hogy elteszi magát holnapra, és az irodában majd kifaggatja Baloghot, hogy mi történt az éjszaka. 

   De nem kellett megvárnia a holnapot! Az éjszaka nyugodt csendjében hirtelen megcsörrent a telefon. Békési félálomban ballagott a nappaliba, miközben azon gondolkodott, hogy mi is lehet ez a csörgő hang, mert nem tudta eldönteni, hogy a telefon szól-e, vagy a csengő.

   - Halló! - szólt bele rekedt hangon a készülékbe.

   - Jó estét, felügyelő elvtárs! - mondta izgatott hangon Balogh. - Én vagyok...

   - Jó estét, van valami híred?

   Békési lassan kezdett magához térni. Hirtelen eszébe jutott, hogy ki is telefonál neki.

   - Persze, hogy van... Ez a Csák elindult otthonról, de követtem, ahogy maga meghagyta. Egy órán keresztül bolyongott a városban, végül a Moszkva téren kötött ki.

   - Most hol vagy?

   - A Moszkva téren egy kocsmában, ami még ilyenkor is nyitva tart. Egy óra van, lassan zárni fog ez a hely.

   Békésinek rossz előérzete támadt. Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, lassan félni kezdett. Ez a férfi bizonyára tenni fog valamit, csak kérdés, hogy mit.

   - Kövesd, bárhova is megy – mondta Békési. - Ha Pasarét felé veszi az irányt, azonnal hívj fel!

   - Rendben van, főnök! Aludjon jól!

   Békési a fotelba telepedett, nem bírt tovább aludni. Furcsa mód annyira felébredt, hogy eszébe sem jutott, hogy lefeküdjön. Pipára gyújtott, közben megnézte, mennyi az idő: egy óra múlt hat perccel.

   - Főzzek neked egy teát? - kérdezte a felesége.

   Szegény kócosan és álmos fejjel lépett a nappaliba, és kelletlenül ment aztán a konyhába. Békési azon gondolkodott, hogy felöltözik, de valamiért habozott. Ez a Csák elindult a Baross utcai lakásából, bejárta a várost az elmúlt pár órában, majd a Moszkva téren kötött ki. Tényleg elindul Pasarétre, hogy meggyilkolja azt a szerencsétlen Somlót? Vagy csak beült valahová, iszik valamit, aztán hazamegy?

   Békési szeretett volna Balogh helyében lenni, szívesen figyelte volna ő azt az óriást. Lassú, tétovázó mozdulattal felöltözött, megkötötte a nyakkendőjét, azután újra pipára gyújtott. Ideges volt, határozottan ideges, a kezében remegett az égő gyufaszál. Ráadásul szívesen legurított volna egy korsó sört, de aztán csak egy kupica pálinkát ivott.

   Feszült, csendes várakozásban teltek a percek... Békésiné lefeküdt, a felügyelő pedig a nappaliban ülve pipázott, mellette az asztalon egy bögrében tea gőzölgött. Tekintete egyre csak a falon lévő órát nézte, amelyen csigalassúsággal vánszorogtak a percek. Fél kettőkor már egészen türelmetlen volt, fel kellett állnia, és járkálni kezdett a helyiségben, hogy egy kicsit megmozgassa elgémberedett lábait.

   Várt. Feszülten, remegve, minden pillanatban a telefon csengését várva... Közben izzadt... Hallani lehetett a másodperc-mutató halk pengését az órából. A kinti zajok valahogy nem értek el Békésihez, a külvilág csak egy groteszk színezetet kapott. Mintha nem is létezett volna, vagy éppenséggel létezett, csak a valószerűtlenségében kissé eltorzult... Várakozás... Idegesítő, unalmas várakozás szakadt a felügyelő nyugtalan lelkivilágára, ami némi szorongással párosult...

   A szobában már vágni lehetett a füstöt; ablakot nyitott, hogy egy kis friss levegő jöjjön be. Az ablakban könyökölve szívta be a kinti hideg, frissítő levegőt. Valószínűleg fagy közelben lehet a hőmérséklet. Odakünn egyetlen ember lépkedett a kivilágított járdán, lépteinek zaja alig ért el a felügyelőhöz. Alig két perc múlva az ismeretlen egy kapualjhoz ért, ahol aztán eltűnt. Ötpercenként egy autó húzott el az utcán, szinte felhasítva a nyugalmas, békés csendet...

   Negyed óra múlva a felügyelő sóhajtva becsukta az ablakot, s az immár kihűlt teát egy hajtásra kiitta. Újabb sóhaj kíséretében meglazította a nyakkendőjét. Ekkor szólalt meg újra a telefon...

   Szinte biztos volt benne, hogy mit fognak neki mondani. Vagy azt, hogy megölték Somlót, vagy pedig, hogy az Óriás elindult a háza felé... Szinte biztos volt a dologban...

   - Tessék! - Békési hangja rezignáltan csengett.

   - Balogh vagyok, főnök! - A nyomozó izgatottan hadart. - Szörnyű dolog történt, meg sem tudom magyarázni!

   Békési behunyta a szemét. Legszívesebben ököllel vert volna a falba, de a dühe egy perc alatt elszállt. Hosszú csend után végre beleszólt a kagylóba.

   - Mi történt?

   - Meggyilkolták!... Egyszerűen lelőtték!

   - Kit lőttek le? Somlót?

   Néhány másodpercnyi habozás után egészen halknak hallotta Balogh hangját.

   - Ezt a Csák Vilmost lőtték le... Éppen a kapun akart belépni, amikor lelőtték...

   Békési majdnem elejtette a kagylót. Ez lehetetlen, nem is... hihetetlen...! Erre egyáltalán nem számított! Somló került az áldozat szerepébe, úgymond neki szánta az Óriás a halott szerepét! A felügyelő becsapottnak, megalázottnak érezte magát. És a pillanat tört része alatt megvilágosodott előtte minden! 

   - Figyelj csak! Értesítsd rögtön az ügyészséget! - Egy pillanat habozás után: - Ki ma az ügyeletes odabent?

   - Azt hiszem Agárdi...

   - Jól van. Szólj neki, hogy azonnal vonuljon ki Pasarétre! Máris indulok...

   Békési majdnem tökéletes nyugalommal húzta meg a kibontott nyakkendőjét, aztán gyenge csókot lehelt a felesége szájára.

   - Hívj egy taxit...

   Békésiné telefonált, közben a férje ivott még egy korty pálinkát. A pipáját is megtömte, és már a lépcsőn lefelé gyújtott rá. A kocsiban teljesen megnyugodott. Átmentek a Margit-hídon, és a Moszkva tér után rátértek a Pasaréti útra. Nem volt nehéz megtalálni a keresett házat, mert legalább tíz ember tolongott az utcán, a kései óra ellenére. 

   Békési befurakodott az udvarra, s a kis kaputól alig két méterre megpillantotta az Óriást. Valóban hatalmas ember volt, a magassága bőven két méter felett lehetett, és meglehetősen tömörnek látszott a férfi. Nem volt testes vagy hájas, inkább a húsos és erős csontozatú jelző illett rá jobban. 

   Arca igényesen borotvált, arckifejezése nem árult el az égvilágon semmit. Tökéletes nyugalomban feküdt ott, kezei a teste mellett feküdtek. A ruhája válogatott volt, egészen jó ízlésre vallott; a cipő vadonatúj volt.

   Balogh a halott mellett állt, pufók figurája komikusan hatott az Óriás mellett. Csak bámulta az áldozatot, és egy biccentéssel köszöntötte Békésit.

   - Honnan lőttek? - kérdezte a felügyelő később.

   - Onnan! - Balogh a sarok felé mutatott. - A sarokról lőttek, kettőt is; mindkettő eltalálta ezt az embert...

   Ekkor viharzott ki házi köntösben, nemezpapucsban Somló Mihály. Arca feldúlt volt, kezei görcsösen remegtek, szemében félelem bujkált. Egyenesen Békésihez fordult.

   - Mit keresett itt ez az ember?! - kérdezte élesen.

   - Erre inkább magának kéne válaszolnia...

   - Egy alakot láttam belépni a kapun. Láttam, hogy magas, jól megtermett ember... Féltem, és ezért tüzeltem a sarokról!

   Békési nem szólt semmit. A holttestet figyelte, amely nyugodtan feküdt a földön, arcán valami isteni nyugalom. Nem volt nála semmilyen fegyver, még egy bicska sem. Csak azt nem lehetett tudni, hogy miért is akart bejutni a házba! Mert fegyver nélkül eléggé védtelen és szerencsétlen lehetett, hiszen gondolhatta, hogy az áldozata fel lesz fegyverkezve...

   Megérkeztek a technikusok, gyorsan kirámoltak minden fontos szerkentyűt; a fényképész máris fotókat készített a hulláról... Agárdi nyomozó magas alakja megállt a technikusok mellett, Békésit kereste.

   - Te maradj kint - mondta a felügyelő Baloghnak, majd Agárdinak szólt. - Te meg gyere be!

   Beléptek Somló házába, legelöl a diplomata ment.

   Igazán igényesen berendezett ház; a falakon drága, értékes képek, a szőnyegek vastagok és szépek. A bútorok össze-vissza voltak válogatva, és a különböző stílusok egymás mellett kissé nevetségesnek hatottak. Somló egy hatalmas nappaliba vezette őket, ahol L alakú hófehér plüss ülőgarnitúra állt, mellette üveg dohányzóasztal, amin újságok hevertek.

   Békési engedély nélkül leült, aztán rágyújtott a pipájára, mire sikerült kicsikarnia Somlóból egy rosszalló pillantást.

   - Tudja, hogy ki az az ember az udvaron? - kérdezte szenvtelen hangon Békési.

   - Fogalmam sincs...

   - Nos, megmondom magának... Az a férfi Csák Vilmos, egy bizonyos Csák Miklós unokaöccse! Gondolom, tudja, kiről is van szó!

   Somló látszólag megdolgoztatta az agyát. A nagy erőltetésben hunyorgott is, és próbálta kitalálni, ki is lehet az a Csák Miklós.

   - Sajnálom... - mondta aztán. - Nem tudom, ki az a férfi...

   - Dehogynem! - Békési hangja élesen csattant. - Csák Miklóst a maga közreműködésével tartóztatták le, majd végezték ki '46-ban! Rábizonyította, hogy együttműködött a németekkel, azonban ez nem volt igaz... Aljas módon kivégeztette, legalább húsz emberrel együtt!

   - Én sohasem tettem ilyesmit! - mondta Somló.

   Felháborodásában elkerekedett a szeme. Nagyon jó színész volt, mert csodálkozása és megbotránkozása őszintének tűnt.

   - Nem tett ilyesmit... - mondta a felügyelő gúnyosan. - Nyomoztattam maga után, úgyszólván ismerem az egész életét! Sikerült mindent kiderítenem a múltjáról, a háborús tevékenységeiről, és a háború utáni időkben történő dolgairól!

   - Akkoriban az volt a dolgom, hogy kiderítsem, kik dolgoztak a náciknak és a nyilasoknak!

   - És ártatlan embereket végeztek ki, csak mert maga „kiderítette", hogy együttműködtek a németekkel! Csák Vilmos meg akarta bosszulni az unokatestvére ártatlan halálát, azért vadászott magára...

   Békési egy percre elhallgatott. Minden világos volt előtte, elméletben már tudta a dolgokat, csak bizonyítania kell majd az állításait.

   - Csák Vilmos elmenekült a háború utáni Magyarországról, hiszen őt is kivégezték volna, pedig sosem dolgozott a nyilasoknak. Évek múltán, a kádári amnesztiák idején aztán hazatért, sikerült jó állást találnia, újra visszatért a magyar társadalomba. Gondolom, évekig nyomozott maga után, mire végre sikerült a nyomára bukkannia... Aztán nem is olyan rég elkapta magát itt a háza előtt, hogy magára ijesszen, és a tudtára adja: megtalálta, és felkészülhet a halálra! Ezután maga eljött hozzám, elpanaszolta, hogy mi történt magával, miközben azt sugalmazta nekem, fogalma sincs, ki az az alak! Nos, ez a Csák Vilmos felhívott, és velem is közölte, hogy kár a gőzért, meg fogja magát ölni, egészen egyszerűen azért, mert megérdemli!

   - Ezért jött ide hozzám ma este? - kérdezte Somló hirtelen.

   - Igen. Csakhogy maga más tervet eszelt ki! Már nem akarta, hogy én foglalkozzak az üggyel; azt mondta, hogy majd megoldja valahogy ezt a dolgot. Elhatározta, hogy meg fogja gyilkolni ezt az embert, mégpedig azért, mert nagyon is tudta, kit takar az a hatalmas ember, rájött, hogy jogosan vadászik magára, és ezért maga vette kezébe a védelmét! A sarkon állt lesben, és amikor az a szerencsétlen Csák Vilmos belépett a kapun, maga kétszer is rálőtt, így biztosan végezve vele...

   Somló nem szólt semmit, csak nézte a felügyelőt mereven. Majd hirtelen felnevetett! Nevetése erőtlen és szánalmas volt; szépen lassan abba is hagyta.

   - Öltözzön fel, aztán velem jön a Deák térre! - mondta Békési, miközben újabb pipára gyújtott.

   Somló, ez a minden hájjal megkent diplomata lehajtott fejjel ballagott ki az utcára, és rezignált arckifejezéssel ült be a fekete Volgába. Békési mellette foglalt helyet, Agárdi vezetett. A felügyelő nem nézett senkire, a néptelen utcát bámulta: az öreg házakat, a nedves, csillogó járdát. Nem érzett semmit, csak mérhetetlen fáradtságot, és legszívesebben azonnal ágyba bújt volna. Elszomorította ez a história! Tudta, tisztában volt vele, hogy az emberi gonoszság határtalan lehet, mégis megdöbbentette ez a fajta megvetés, amit Somló mások iránt érzett. Ennek az embernek nem volt lelkiismerete, semmibe vette a másik emberi lény életét.

   Már csak azt sajnálta, hogy nem beszélgethetett el azzal az Óriással. Biztosan megtudott volna tőle sok mindent azokból az időkből. De már ez is elmúlt. Egy értelmetlen, félelemből elkövetett gyilkosság áldozatává vált.