A sötétség elviselhetetlen. Annál is inkább, mivel tudja hogy ha kinyitja a szemét nem történik semmi változás. Azét mégis megpróbálja. A kanapé körvonalai már megvannak. Hunyorít, és már az emberek testei is egészen jól kivehetőek.. A fej formája, az orr görbülete, a duzzadó szájak...Lélegző szájak, és mozgó mellkasok. Hogyan lehetséges ez? Gyorsan összeszámolja a fejeket...elakad, s kezdi újból, de a végén minden stimmel. Ugyanazok az emberek, ugyanabban a pózban. Nem mozdította őket semmi. A halottak mégsem halottak, s ő, Picúr, talán ő tett valamit. Igen ezt érzi, a levegő sem olyan mint máskor, valami furcsa nyugalom, valami kibírhatatlan feszültség van benne. Érzi hogy nem jó már itt. El szeretne menni, fél is egy kicsit magától. S egyre nő a belsejében valami baljós előérzet. Hirtelen kivágódik az ajtó s az őrszem üvölti halálraváltan:

- Mindenki kifelé! Megtaláltak minket, idáig követtek! Mindenki meneküljön, meg fogunk halni, Úristen, meg fogunk halni!

- Nem. Mindenki maradjon a helyén. Figyeljetek rám. Maradjunk csendben.

Ott állt egyedül, mindenki előtt és már nem félt. Látta a lüktető ereket. És érezte hogy Márkus nagyon közel van.   

Igen érezte, hogy Márkus már közel jár és megmenti őket a pusztulástól. Meglepő határozottsággal utasította az embereket, hogy hasaljanak a földre és maradjanak csendben. Mindenki magától értetődőnek vette, hogy Márkus távollétében a víz-révülő parancsait kell követniük. Visszafojtott lélegzettel lapultak a sötét pincében. A fejük fölötti rácsos pinceablakok előtt sáros katonai bakancsok trappoltak el sietős léptekkel. Egy-egy elfojtott parancsszó is leszivárgott a pincébe de aztán elcsendesedett minden. Feszülten figyeltek mindannyian minden apró neszre ijedten kapták fel a fejüket. Mi történhetett talán nem találták meg a lejáratot vagy mégis másfelé fordultak? Picúr úgy érezte mintha órák óta kuksolnának a pince sötétjében.

Mivel már hajnalodott éppen kezdett megnyugodni, hogy ezúttal megúszták a lebukást amikor valami nesz hallatszott az ajtó környékéről. Mindannyian mozdulatlanná dermedtek és gondolatban felkészültek a legrosszabbra. Csak pillanatok kérdése és bemasíroznak a sáros bakancsok és mire észbe kapnak egy sötét és nyirkos cella mélyén találják magukat. Az Állami Légió nem bánt kesztyűs kézzel a csempészekkel és a börtöneiknek sem volt éppen jó híre. Kevesen kerültek ki onnan épp bőrrel. Akiknek mégis sikerült túlélniük borzalmas kínzásokról számoltak be vagy egyszerűen beleőrültek a rabságba és holdkórosként járták az utcákat értelmetlen és összefüggéstelen dolgokat mormolva.

Lassú nyikorgással kitárult az ódon pinceajtó és egy sötétségbe burkolózott alak lépett be rajta. De furcsa módon nem követték további sötét alakok, az ajtó nesztelenül becsukódott mögötte. A rácsos ablakokon fény szűrődött be a pincébe és megvilágította a látogató körvonalait. Magas, izmos férfi volt, az Állami Légió jellegzetes sötétkék egyenruháját viselte. A közösség tagjai már éppen készültek rárontani a magányos felderítőre amikor a fény az arcára vetődött. Széltől cserzett bőr, szabályos vonások, világosbarna haj és igen a jól ismert meleg barna szemek. – Márkus! – kiáltott fel Picúr és óriási lendülettel vetette magát a férfi karjaiba. – Tudtam, hogy visszajössz. Tudtam, tudtam, hogy nem hagysz minket cserben. Éreztem, éreztem bizony, hogy már a közelben vagy.

Közben a többiek is előszivárogtak a rejtekhelyeikről és körbeállták a hazatért vezetőt. Márkus próbált kibontakozni Picúr öleléséből, de a lány erősen szorította magához, arcát a durva egyenruhához szorítva zokogott. Márkus végre lerázta magáról az ölelő karokat és megszólalt:

- Mindenki jól van? - Majd a lányhoz fordult. – Picúr! Nyugodj meg kérlek és jól figyelj arra amit most mondok. Ezúttal sikerült hamis nyomra vezetnem őket de nagyon közel álltunk a lebukáshoz. Ezek szörnyű dolgokat terveznek. Van egy tervem, de szükségem van a segítségedre.

  Akkor vette észre a sebesülteket. Sietősen kutatott az orvosi eszközök után, de hamar rájött hogy komolyabb beavatkozásra nem lesz szükség. Hihetetlen látomások ezek a görcsbe rándult, fonnyadt alakok. Ahogy a sebeket elnézte, nem kellet volna túlélniük. Túl sok vizet és vért vesztettek, de lassan-lassan visszanyerték eredeti formájukat, bőrük rugalmasságát. Aztán Picúr riadt arcát fürkészte, és hirtelen valami furcsa érzés kerítette hatalmába. Nem tudta, még nem értette, csak tudat alatt sejtette hogy talán most jön el a világ vége is, vagy valami újnak a kezdete. Most észnél kell lenni. Most nem szabad hibázni. Fogta az embereket és maga köré gyűjtötte őket. Rövid, pontos utasításokat adott. Messze kell menni innen, minden tartalékot vigyenek magukkal. Figyeljék az esti hírközlő repülőgépeket. Ha a megszokott, kódolt utasítást olvassák, azonnal kövessék a parancsokat.

Azután gyors ütemben dolgozott. Egy nagy táskába söpörte az összes személyes víztartalékukat. Legalább húsz tasak, mind elsőrangú áru. Kék egyenruhát húzott elő, Picúr szó szerint magára rángatta. Nem kérdezte hová mennek, csak kapaszkodott Márkus előtte surranó kabátujjába. Már elhagyták az otthonuk környékét, mikor hirtelen megbotlottak. Göthös, csúnya kis test feküdt előttük az úton, mintha egy farsangi jelmez lett volna, egy csúfondáros, kiszáradt maskara, amit mindenki rühell felvenni. Vörös és szürke cipőfűzők. Picúr belenézett a groteszk maszkba és rájött hogy néhai háztulajdonosuk kiszáradt szemeibe bámul. Annyira elborzadt hogy reagálni sem volt ideje, de Márkus egyetlen mozdulattal félrerúgta a tetemet. Szánakozás nélkül jegyezte meg: - Elárulta a rejtekhelyet. Siettem, így örülhet hogy hamar végeztem vele.

Pár száz méterre az otthonuktól hatalmas katonai terepjáró alakja bontakozott ki. Picúr még sohasem látott ehhez hasonló monstrumot. Gyermekkori emlékeiben szerepeltek az autók: kirándulni mentek a szüleivel, meglátogattak messze lakó rokonokat, de a motor szaggatott bőgése most feszültséggel töltötte el. A járművek, vízkeresők és hírközlő repülőgépek a kormány szolgálatában álltak, hatalmat, ellenőrzést biztosítva. Az egyszerű emberek nem birtokolhatták őket, lassan már azt is elfelejtették hogyan működnek.

Csak mentek, és mentek. Buzgón nyeldesték a kátyús útszeleteket. Egyszer sem álltak meg pihenni, vagy inni. Több óra telt el, mire megpillantották az első katonai bázist. Márkus magabiztosan vezetett, uniformisa minden kaput sarkig nyitott. Kitermelő területek voltak a közelben, egyre hangosabbnak hallották a vízkereső masinák zakatolását ahogy a föld mélyébe vájták vasfogaikat. Szürke, kocka alakú építmények tűntek fel, tovább fokozva a táj reménytelenségét.

A legközelebbi ellenőrző ponton meg kellet állniuk. Ez már nagyobb telep volt, szigorúbban ellenőriztek. A kaput őrző egyenruhás bevilágított a kormány mögé, egészen közel jött. Márkus három tasakot csúsztatott a zsebébe, a sorompók fellendültek. Aztán megint meglódultak. Sűrűsödő, fullasztó épületek lopták el előlük az életteret. Kanyargó, katonáktól nyüzsgő utcákkal kergetőztek, mire befordultak egy több emeletes épület elé. Itt egy csoport ember várakozott, mind a Légió tagjai. Ki kellet szállniuk a kocsiból, de ellenőrzés helyett barátságos kézfogások és titkos jelszavak cseréltek gazdát. Márkus emberei. A terv részei. Picúr csak kapkodta a fejét, annyi mindenkivel meg kellet ismerkedni.

- Ez még nem a végállomás. A főhadiszállásra csak az ő segítségükkel juthatunk el, de most kötelezően részt kell vennünk egy kormányprogramban. Nem tart tovább egy óránál – magyarázta Márkus.

A negyedik emeletre vitte a lányt, ahol nem voltak irodák, csak amolyan lomtár: használt ruhák, működésképtelen fegyverek, gépek amiknek a rendeltetéséről nem tudott semmit. A lelkére kötötte hogy ne mozduljon míg érte nem jön.

Már megint egyedül maradt. Kinézett az ablakon és meglátta a hatalmas, ormótlan tornyot. Egy húszemeletes épület, nem is olyan messze, az lehet a központ. Oda kell majd menniük, csak indulnának már, mert ez a várakozás őrjítő. Hosszú percekig téblábolt a kacatok között. Bejárta a termeket, csendesen bekukkantott minden ajtó mögé. Egy szobát talált, aminek az oldala hiányzott. Régi, nagy fegyverek erejéről tanúskodik a leomlott fal. A romok közül csípős, hideg levegő mardosta az arcát. Közelebb mászott, hátha ki tudna látni az utcára. Akkor megpillantotta az arénát. Pont fölötte kucorgott a romos falak között. Összeszámolta hogy legalább húsz alak állt középen, körülöttük fegyveresek, velük szemben furcsa gépek. A nézőtéren több ezer kék egyenruha. „Csempészek a bíróság előtt”, gondolta, „egy ilyen tárgyalás több óráig is eltarthat”. A gépek azonban kitátották rombusz alakú szájukat és hálószerű valamit spricceltek a kis csoportra. Rögvest úgy néztek ki mint valami kötözött bokrok. A furcsa anyag behálózta egész testüket, örök mozdulatlanságra ítélve őket. Hirtelen hosszú, nyúlós, vékony fémkarok törtek elő a vas-szájakból, fenyegetően akár egy polip karjai, s egy másodperc töredéke alatt átlyuggatták az élő anyagot. A fémszálak duzzadtak, az emberek zsugorodtak. Pumpálódott az emberi nedvesség a gépszívbe. Nem maradt más, csak egy bőrtok, torz emberi héj, amiben ide-oda zörögtek a csontok. A legrémisztőbb a csend volt. Olyan gyorsan és pontosan történt minden, hogy az áldozatoknak nem volt idejük hangot kiadni. A szívószálak zümmögése is csak néhány másodpercig tartott. A maradványokat a katonák egy halomra dobálták, de a nézőközönség már nem várta meg az újabb felvonást, szedelőzködni kezdett.