A napnyugta ma különösen szép volt. Ideális páratartalom, hőmérséklet, pozitív emberi hozzáállás. Az őrök jelentették hogy minden rendben van. Kezdődhetett a víz-révület. Picúr lassan leeresztette az oltárdíszeket a gödörbe. Lekerült a kék ruhás hölgy szobrocskája, egészen friss falevelek és két különlegesen szép, tiszta vízzel telített üveggolyó, és a legfontosabb: stilizált hullámok rajzával díszített ezüstserleg. Közben remegett a keze. Ez volt az első alkalom hogy egyedül vezette az egész szertartást, mindenképpen meg akart felelni a nagy feladatnak. Hosszú haját levágták és tincsenként dobták bele a gödörbe. Nem sírt, nem is bánkódott miatta. Ha Föld Anya elfogadja az áldozatot, hamarosan megkapja a szükséges hatalmat. Föld Anya csak a legkékebb szemű lánynak adott vizet, csakis annak aki születésétől fogva a víz-jegyűek titkos kasztjába tartozott, aki képes ráhangolódni mások érzelmeire és gondoltaira, aki ösztönösen védelmezi az elesetteket. Bátornak és ravasznak kellet lennie egyszerre, magában kell hordoznia a vízzel gyógyítás ösztönös tudását. Picúr mindennek megfelelt, és a hosszú felkészülési időszak után a tanács végre úgy döntött, hogy elfoglalhatja az őt megillető helyet.

            Várni kellet. Majd tekintetével próbálta átfúrni a nylon takarót, amivel az áldozati gödröt lefedték. Úgy tetszett neki, hogy alulról apró cseppek cicomázzák a plasztik felületet, mintha megannyi apró kristálypelyhek szerveződtek volna egységes képpé. Úgy látta, mintha Márkus arca rajzolódott volna ki. Döbbenten állt, a világ megszűnt létezni. A hangok foszlányokká olvadtak, a levegő vákuummá sűrűsödött, agyában minden idegszál elkezdett külön életet élni. Mintha szédült volna. Érezte hogy nehezen áll a lábán, de tudta hogy ki kell tartania. Arra gondolt, hogy több ezer másodperc telt már amióta itt áll, és a világ hihetetlenül felgyorsult, csak valahogy ő maradt mozdulatlanul. Vagy az ő agya működik gyorsabban, s a világ lassult be? Ezt nem tudta ledönteni, de amúgy is egyre nehezebben gondolkozott.

            Valahogy összeszedte magát. Ki kellet emelnie a serleget. Mikor a takarót levette, megcsapta a sűrű pára. Fogott egy nagyobb falevelet, és pár cseppet kimert a kristálytiszta vízből, majd visszaloccsantotta a gödörbe. „Föld Anyának”, mondta hangosan, és látta hogy mindenki kiabál és mosolyog csak éppen semmit nem hallott belőle. Mintha egy furcsa színházban lett volna, ahol mindenki ért mindent, csak egyedül ő ül sután az őrjöngő publikumban. Látta a levegőben szálló láthatatlan vízpárát. Érzékelte az emberek száján kibuggyanó lélegzet milyenségét. Megérezte hogy a közösség különböző tagjai mennyi vizet tartalékolnak testükben. Még a legsötétebb bőr alatt is megpillantotta az egyedülálló emberi vízhálózatot, patakok, folyók szerteágazását.

Ki akarta mondani a kimondhatatlant, de inkább hányni tudott volna.

Mikor magához tért, lekapta a vizes borogatást az arcáról, és mohón nyúlt a feléje nyújtott pohár után. A három és fél napos ivóvíz böjt számára véget ért.

Mikor hazament az üres pincébe, dühében sírni tudott volna. Márkusról nem volt semmi híre már egy hete, ezek az ostobák meg azt hiszik hogy Föld Anya létezik,  s hogy az adott nekik vizet. Mélységesen undorodott önmagától, de nem merte a közösséget saját hitetlenségével megbotránkoztatni. Az emberek örültek hogy végre nekik is van víz-révülőjük, a szertartás alatt keletkezett tiszta vizet már tasakolták is. Indulhatott egy újabb csempész akció, a szállítmány ezúttal fölöttébb értékes volt.

Picúr már régóta tudta, hogy az ősi tudás tulajdonképpen csak tudomány. Minden csodára van logikus magyarázat de ezeket csak a kiválasztottak ismerik. A közösség tagjai előtt mindez rejtve maradt. Márkus azt mondta ennek így kell lennie. Márkussal senki nem mert vitatkozni még ő sem. Mindenki tartott tőle, a közösség tagjai közül senki nem mert volna szembeszállni vele. Ő volt a főpap, a tanító, az ősi titkok tudója, a közösség nagyhatalmú vezetője. Picúr azonban kiválasztott volt. Kiválasztott anyától látta meg a napvilágot és magán viselte a kiválasztott vérvonal jeleit. A „legkékebbszeműek” leszármazottja volt, ezt mindenki láthatta aki ránézett. De szinte gyermek volt még és csak fokozatosan és kitartó munkával juthatott hatalma birtokába. Évek óta Márkus vigyázott rá, nem volt más ember ebben a zord világban akihez kötődött volna.

Nagyon aggódott érte. Összeszorult a gyomra a gondolatra, hogy elveszítheti. Ő jelentette neki a családot, nélküle minden félelmetes volt és riasztó. De helyt kellett állnia Márkus kedvéért. A szertartás nagyon kimerítette. Végigfeküdt a szánalmas, foszladozott kanapén amelyen azonban látszott, hogy jobb időket is megért mielőtt a pincébe száműzték volna a többi lommal egyetemben és szinte azonnal elaludt.

Mikor felébredt teljes sötétség borította a pincét. Zajt hallott. Kinyitotta a szemét de semmi jelét nem merte adni annak, hogy ébren van. Vajon ki lehet az? A rémület megbénította minden tagját. Talán eljöttek érte is? Mint annak idején a szüleiért? Biztosan megtudták hogy életben maradt és őt is száműzni fogják. És Márkus nincs itt, hogy megvédje Tőlük.      

A jellel kopogtak. Rájött hogy nincs félnivalója, hiszen ezek a konvent tagjai. A kis közösség még mindig a szertartás hatása alatt lehet. Talán csak a szokásos gratulációkat jöttek elmondani. Mikor kinyitotta az ajtót, a földbe gyökerezett a lába. Ott állt a csempészek kis csoportja, néhányan teljesen vérbe fagyva. A tanács néhány fontosabb tagja is köztük volt. Megismerte őket a ceremóniáról. Időt sem hagytak a kérdésekre, egy másodpercen belül már mindenki a sötét pincelakás közepén zsúfolódott.

- Adjatok utat a révülőnek! Idézd meg Föld Anya erejét, gyógyítsd meg őket!

- De hát...mi történt?

- A Légió... valahonnan megtudták az útvonalat... mindennek vége.

- Márkust nem láttátok?

- Nem volt köztük. Ezt biztos nem engedte volna... de nincs idő... kérlek 

  igyekezz, már alig lélegeznek!!!

A félelem elhatalmasodott rajta. Tudta hogy nem képes a gyógyításra. Erre már nem volt idő, s Márkusnak el kellet mennie mielőtt befejezhette volna a képzést. Csak alapszintű orvosi tudása volt. Tisztában volt az emberi test működésével, az elsősegélynyújtás néhány alapszabályával, és segédkezett már néhány operációnál. De komolyabb műtétet még nem vezetett. A kanapé feketéllet a véres, magatehetetlen testektől. Legalább ketten nagyon rossz állapotban voltak. Picúr ösztönösen ellenőrizte a pulzust a nyaki verőéren. Néma volt, és hideg, és reménytelen. Kővé meredt fekete testek és a földbegyökerezett lábú víz-révülő. Nincs itt már mit tenni, a halottat nem hozhatja vissza s ezek itt csodát várnak. Hogy majd a Föld Anya, meg a titkos erők...Mit tegyen, hogyan mondhatná el? Elzsibbadt a keze, nem bírta mozdítani, a gyomra helyett csak egy nagy üres lyuk tátongott... Az üresség, pont olyan sötét, és reménytelen mint a gödör a mai szertartáson. És akkor megint megtörtént vele. A világ hirtelen kizáródott, hang nem volt csak kép, de az is össze vissza cikázott. Pedig most nem volt kiszáradva.

Nyugtalan arcok, kiszolgáltatott emberek, s ő csak áll lebénulva. A szédülés hatalmas kóválygássá erősödött, a képek ide-oda cikáztak a szeme előtt. A kék ruhás hölgy szobrocskája, elnyeli a gödör, hullik a haja, apró, törékeny hajszálak, pici zöld levelek, olyan kicsivé zsugorodnak hogy már alig látja őket a gödör mélyén, hiába mereszti a szemét... aztán jön Márkus erőteljes hangja, markáns arca, ahogy a vízcseppekből kirajzolódik mintha a szája is mozogna, mondani akar valamit, aztán hirtelen szertefoszlik mint esőcseppek az ablaküvegen... lecsorognak, szerteágaznak, s akkor megtörténik: meglátja az ereket. Hatalmas vízerek, ahogy behálózzák az élettelen testeket, lélegeznek, mozognak. Szerteágaznak, majd újra összekapcsolódnak, valamit próbálnak létrehozni, de nem jön létre a kapcsolódás, mindig lemaradnak egymástól... Csak odább kellene pöccinteni azt a kis patakot, hogy torkoljon bele a vastagabb érbe, máris beindulna a körforgás. Érzi hogy meg tudná tenni, csak ki kell nyújtani a kezét...igen, pont így, ő látja hol akadt el a szegény kis erecske, csak egy kicsit megnoszogtatja, rögtön jobb lenne. Már folyik, áramlik a kis patak, dagad, nő, duzzad, egyre jobban liheg már az egész hálózat, s látja már nem csak a az emberek teste ilyen, de alatta a föld, a kis zöld levelek, a hajszálak, hullanak, hullanak bele a feneketlen gödörbe, s most már ő is esik, zuhan öntudatlanul, ki tudja hová...