Ma reggel zokogva, kiabálva és teljesen átázott pizsamában térek magamhoz. Életemben nem volt még ilyen rossz álmom, pedig egy percet sem tudok visszaidézni belőle. Csak a félelem, a csontig ható rettegés marad meg bennem. Még mindig annyira az álom hatása alatt vagyok, hogy a szokásos kávémat is képtelen vagyok elfogyasztani. Alice szerint pedig pont úgy nézek ki, mint aki rémeket látott. 

A kapitányságra érvén, hamar rá is jövök a rémes álom jelentésére. Igen, hiszek benne, hogy okkal talált meg pont engem éjszaka, hiszen jelezni akart nekem valamit. 

Egy szerelmes párocska futni indult ma hajnalban, azonban ami rájuk várt a futópálya melletti bokor aljában, arra igazán nem voltak felkészülve. Ugyanis egy csupasz lány holtteste került elő ismét. 

Nem tudom, mi van velem, de még mielőtt a futópályához érnék, máris annyira felkavarodik a gyomrom, hogy képtelen vagyok visszafogni a rendellenes iránya mozgó gyomortartalmam. Még kezdő koromban sem hánytam soha a tetthelyeken, de úgy látszik, behozom a lemaradást így vénségemre, így hát muszáj kis szünetet közbe iktatnom. 

Rövid kitérőm után végre én is megérkezem. Egy vékonyka, szőke hajú lány fekszik előttünk. Lábai széles terpeszben, kezei pedig hasára helyezve pihennek. Testén mindenhol levelek és apróbb ágak láthatóak, akár még azt is hihetném, hogy direkt ragasztotta valaki oda ezeket. Testhelyzetéből egyértelműen látszik, hogy gondosan helyezték el pont ilyen formában. A hasát takaró kezek szűzies, békés benyomást keltenek, azonban a kitárulkozó lábak látványa már egészen szürreális képet fest le. A jó doktor gyorsan kerít egy leplet, letakarja a lányt. Szerinte még holtában is meg kell adni a tiszteletet neki. 

- Ez a helyszín… furcsa – bököm ki nyekegve. 

- Lábnyomokat találtunk! – kiált fel az egyik helyszínelő. – Az erdő felől jönnek a holttest irányába! 

Szívem szerint tapsikolni és ugrálni kezdenék örömömben, végre találunk valami nyomot is! Most végre közelebb kerülünk ehhez az alja gyilkoshoz. A fiúk sürögni-forogni kezdenek, mindenki azon ügyködik, hogy formába nyomják a lábnyomokat. 

- Claire! – kiált utánam az orvos. – Nincs háromszög! Viszont szinte biztosra megállapíthatjuk már most, hogy fulladás volt a halál oka. 

A lány adottságai tökéletesen megfelelnek Redcliff elvárásainak. Abszolút megegyezik az eddigi lányokkal, sőt még a gyilkosság módja is ugyanaz. Ez azonban már a második eset, hogy hiányzik az a bizonyos háromszög az áldozat szájpadlásából. Muszáj lenne számolnom most már azzal a lehetőséggel is, hogy nem feltétlenül ő gyilkolta meg ezt a két lányt. Azonban inkább elhessegetem gyorsan ezt a gondolatot, hiszen ki más lenne? Hogyan és miért lenne még egy olyan sorozatgyilkos, aki babaolajjal kenegeti be az áldozatokat, majd pucéran kidobja őket valahol az út szélén. A sajtóban soha nem közölték le a babaolajat, egyedül a háromszög volt megemlítve, mint különös ismertetőjegy. Az meg pont hiányzik… az egészben nincs semmi logika! 

Befejezzük a helyszínelést, majd gyorsan visszamasírozunk az irodába. Megőrjít a tudat, hogy most ismét csak várni tudok, hiszen amíg nincs meg a boncolás, illetve az azonosítás, addig mit is tehetnék. Ujjaimmal türelmetlenül dobolok az asztalon, lábaim irányíthatatlanul rángatóznak. Egyszerűen borzalmasan nehéz kivárni, mire végre mindennel végeznek a laborban. 

Egy elegáns öltönyt viselő férfi jelenik meg hirtelen az irodában. Tekintetéből ítélve nagyon bután nézhetünk rá, ugyanis fölényesen mér minket végig. Kicsit közelebb lép, így elővillan márkás öltözéke alól a jelvénye is. Mindenki egyszerre sóhajt fel: FBI. 

- Ki foglalkozik a tinilányok gyilkosságával? – kérdi kimérten. Daniel megemeli szabad mancsát, majd felém is biccent egyet. – Beszédem van magukkal. 

Bevonszoljuk magukat a tárgyaló terembe, majd utólag kérünk engedélyt a főnöktől. Errefelé mi már csak így csináljuk ezt… Az öltönyös természetesen nem foglal helyet a széken, hiába javaslom neki, inkább fél seggel felül az eredeti faasztalra, ahogy az gazdagéknál szokás. 

- Morgan – mutatkozik be ennyivel. – Nos, a főnököm úgy gondolta, ideje becsatlakoznom az ügyükbe. Nyilván nem tudnak megbirkózni vele. Adjanak át minden információt és foglalkozzanak mással. 

- Már elnézést, de nincs joga elvenni tőlünk az ügyet! – közlöm vele emelt hangerőn. – Két éve is én vittem a nyomozást, most is én viszem. Nincs szükségünk az FBI segítségére! Ez egy gyilkossági nyomozás, a mi hatáskörünk. 

- Csakhogy nem képesek megoldani. 

- Még az elején vagyunk! 

- Elég idejük volt rá. Ha képesek együtt dolgozni velem, akkor részt vehetnek a további nyomozásban. – mondja kimérten. 

- Ó, hálás köszönet… Nem! Esetleg maga vehet részt a nyomozásban, amennyiben hajlandó velünk együtt működni! 

- Ám legyen. 

A fickó szemeit kezdem bámulni. Olyan gonoszul és vérmesen nézek rá, ahogy csak kitelik tőlem. Egészen furcsa, olyan barnás-sárgás szemei vannak, amiből arra kell következtetnem, hogy macska lehetett előző életében. Tulajdonképpen vonzó egy férfi, ha eltekintek attól az apróságtól, hogy förtelmesen bunkó. 

Szép, gyűrődésmentes papírokat kezd el rendezgetni előttünk. Mindegyik feljegyzés Redcliff eddigi eseteiről szól, illetve több általam írt jelentés másolatán is megakad szemem. A férfi gondosan rakja időrendi sorrendbe az áldozatokról szóló papírokat, minden esetet ellát egy-egy fotóval is. 

- Tegnap beszéltem Ricky Donnal – közli Mr. Merev. – Ő volt Benjamin Redcliff cellatársa a két év során. Némi győzködés után végül hajlandó volt nyitni a száját. Megtudtuk, hogy Redcliff többször hangoztatta bent, hogy hatalmas terve van, amit megvalósít, amint kijut. Azt ígérte, hogy mindenkinek elakad majd a lélegzete a csodálattól. 

- És mi lenne ez a terv? – érdeklődőm.  

- Azt már nem tudtuk meg. Ricky-nek se mondta el, nehogy a férfi kikotyogja előre. A szabadulását követően már két levelet is küldött egykori szobatársának, abban is arra kéri, hogy ne adja ki a titkait. 

- Igen, szeret leveleket küldözgetni… 

- Maga is kapott? – kérdi egészen őszintének tűnő érdeklődéssel. 

- Igen. 

- Mondja csak, mitől olyan különleges maga? 

- Nem tudom. Mire gondol? 

- Biztos vagyok benne, hogy tudja és idővel majd elmondja nekem is. Jobb lenne minél előbb, ugyanis azt hiszem maga lehet a kulcs a megoldáshoz. Mit tudunk az új ügyről? 

- Kezdje maga. – rittyentem neki oda. 

- Egy fiatal lány a bokorban. Maga jön! 

Ez a pökhendi alak aztán tényleg az egekig képes emeli a pulzusomat, az a szerendéje, hogy kinyílik az ajtó, még mielőtt lelőhetném. 

Amint a kezembe nyomják a jelentést a boncolásról, illetve a helyszínen összeszedett dolgokról, rá kell jönnöm, hogy ezt nem kellett volna az FBI-osnak is látnia. Így esélyem sincs arra hivatkozni, hogy még nem kaptam semmiféle információt. Pedig szívem szerint nem adnék egy morzsányit sem a morcosnak. 

- Fulladás általi halál, akárcsak az eddigi eseteknél. A testét babaolaj borítja, melybe valószínűleg a cipekedés során ragadtak bele a levéldarabok. Nemi erőszak nem történt, bár a lány közösült az elmúlt huszonnégy órában, az ondót nem tudták azonosítani egyik adatbázisból sem. Szájpadlása sértetlen. DNS mintát nem sikerült találni a testen. 

- Mire gondol? – kérdi Morgan. 

A lehető leghülyébb pillanatban tör rám a kuncogás, melyet képtelen vagyok elnyomni magamban. Nyilván nem szerencsétlen lány halála váltja ki belőlem a nevetés, hanem egyszerűen csak eszembe jut, hogy mikor még Alice kicsi volt egyszer együtt dolgoztam az FBI embereivel. Az akkor még ovis gyereknek valahogy a fülébe jutott a dolog, csakhogy nem tudta kimondani helyesen a nevüket. Nemesi egyszerűséggel úgy hívta őket, hogy „förbi”. Mondanom se kell, hogy abban az évben mindenki ezt a szót használta rájuk a kapitányságon.

- Arra gondolok, hogy Redcliffnek fontos volt az a rohadt háromszög! Nem értem, hogy miért hagyná ki! Ugyan miért cipelte volna kézben át egy erdőn, hogy aztán a futópálya mellett lefektesse egy bokorban, nem értem. Redcliff mindig kocsiból dobta ki a testeket. Ez a leggyorsabb mód, ráadásul nem hagyott nyomokat. 

- Úgy gondolja, hogy nem ő volt? 

- Nem tudom! 

- Mi a megérzése? Magánál jobban senki nem lát a fejébe. 

- Úgy gondolom, nem ő tette. Legalábbis nem egyedül.  

- Egy másoló? 

- Akár… vagy egy segéd, még nem tudom. Túl sok az eltérés.

- Mit titkol előlem? 

- A helyszínelők találtak lábnyomokat – mondom. – 44-es cipő hagyta őket.

- Redcliff lába hányas? 

- 42-es – vágom rá. – Még ha ki is vonjuk az áldozat súlyát az egyenletből, a nyomok mélysége alapján még mindig száz kiló körüli lehet az elkövető. Benjamin nincs több hetvenöt kilónál, sőt az ő korában már nem is hiszem, hogy képes lenne karban cipelni ilyen hosszú úton valakit.  

- Rendben, akkor már csak azt kell megtudnunk, hogy vajon az új tettesnek van-e bármi köze Redcliffhez, vagy csak szimplán másolja. 

Megvonom vállam, majd összehúzott szemekkel figyelem a teremben lévő két férfit. Ahogy elhagyta a börtönt Benjamin, tudtam, hogy ismét ölni fog. Az ő létezéséhez és személyiségéhez egyszerűen nélkülözhetetlen az, hogy időről-időre elkapjon lányokat és megölje őket. Ezt tényként kezelhetjük, hiába nem értjük meg így sem az ő beteg elméjét. Így működik és kész, ezért illene börtönben rohadnia élete végéig. 

Abban is biztos vagyok, hogy nem csak négy lány halála szárad a lelkén. Valószínűleg ha beleásnám magamat az elmúlt húsz év gyilkosságaiba, találnék egyezéseket az ő ügyével, még ha csak minimálisakat is. Hiszen tudjuk, egy gyilkosságot nehéz nyomok nélkül megoldani, még az átlagon felüli elmével rendelkezőknek is. Valahol el kell kezdeni, és a gyakorlás során lehet tökélyre fejleszteni. Sokuk pályafutása kisállatokkal, apróbb balhékkal, verekedésekkel és bántalmazásokkal kezdődik. Én úgy gondolom, hogy Redcliff is begyakorolta, mielőtt valóban meglépte élete első, igazi támadását. Ő nem dühből gyilkol, a benne lakó szörnyet egészen más táplálja. 

Mire elhagyjuk a tárgyalót, a többieknek sikerül azonosítani a lányt. A barátja jelentette be még késő este az eltűnését, nagyon aggódott érte, amikor nem ért haza a munkából. Lássuk be, joggal volt rossz érzése. 

Kissé morogva indulunk útnak, ennek pedig az az egyszerű oka van, hogy Morgan különleges ügynök kitalálta, hogy mindenáron velünk szeretne tartani. Daniel pedig utálja, ha idegenek ülnek az ő szent kocsijába. Ez már magában egy hatalmas vétség, de a két fickó ráadásul még orrol is egymásra valamiért. Biztos valami férfihormon dolog… 

Megérkezünk a lány címére, megindulunk a szürke társasházak felé. Mindegyik pont ugyanolyan, ezért kissé nehezen találjuk meg a megfelelő lépcsőházat. Felmászunk a harmadik emeletig, kicsit lihegve, de szolgálatra készen kopogunk. 

A második koppintásnál már nyílik is az ajtó, egy kábé huszonöt éves férfi hív be minket. A lakás már első ránézésre is törpe, ami még nem is lenne nagy baj, azonban kissé több a szemét benne, mint kéne. 

- Elnézést a kupiért – mondja zavartan. – Sokat dolgozunk, nincs időnk pakolni. 

- Semmi gond – legyintek. – Fogadja őszinte részvétünket. 

- Köszönöm. 

- Ön Susan élettársa, igaz? – kérdem. 

- Igen, három éve jöttünk össze. Egy éve lakunk együtt. 

- Mesélne nekünk kicsit róla? 

- A jogi karra jár, vagyis járt… a suli mellett pedig pincérnőként dolgozott, hogy fizetni tudja a tandíjat. Egy belvárosi kávézóban vették fel, nem örültem neki, mert így még kevesebbet találkoztunk. Tudják, csak odajutni háromnegyed óra. 

- Mikor látta utoljára? 

- Tegnap délelőtt, amikor indult a munkába. Ő vitte az esti műszakot, mert délelőtt suliban volt. 

- Hányra kellett volna hazaérnie? 

- Nagyjából este tízkor ér haza, attól függ, hogy befejezi-e időben a zárást és eléri-e az utolsó buszt. Még tizenegykor sem volt sehol, felhívtam az anyját, hátha tud valamit. Nem tudta hol lehet, ezért felhívtam a rendőrséget. Tudják, megijedtem. 

- Érthető. – bólintok. 

- Azt mondták a telefonban, hogy még nem indíthatnak nyomozást, nem telt el elég idő, de felveszik a jegyzőkönyvet a hívásról. Hát reggel sem volt sehol, ezért megint telefonáltam maguknak, de ugyanezt mondták. Aztán jött a hívás, hogy holtan találták. 

- Az elmúlt napokban nem viselkedett a megszokottól eltérően? Nem volt ijedt? 

- Nekem nem tűnt fel semmi. Állandóan fáradt volt, ennyi. – mondja szomorú hangon. 

Udvariasan megköszönjük a férfi türelmét, majd magára hagyjuk a még bontatlanul álló whisky-s üveggel. Kifelé menet még megkérdi tőlünk, hogy most mégis mihez kezd majd? Mi lesz vele a szeretett lány nélkül? Morgan válaszként becsukja maga mögött az ajtót. Azt hiszem ő nem egy érzékeny förbi… 

Ennél az esetnél nem csak a gyilkosság módja tér el, hanem maga az áldozat kiválasztása is. Susan húszéves, már főiskolára járt, a sok munka mellett pedig nem jutott ideje sportolni. Sőt, a gimis évei alatt sem vonzotta a testmozgás. Redcliffnek határozott ízlése volt a lányok terén, nagyon fontos volt, hogy mind kiskorú legyen és sportoló.  

A fiúk korgó hasára tekintettel, megállunk némi élelemért. Valami förtelmes gyorskaját kérnek, aminek már a szagából érzem, hogy nem fogom tudni megenni a részem. Az első pár falat után be is igazolódik a gyanúm, azonban aggodalomra semmi ok, Daniel elkéri a maradékot és egy szempillantás alatt be is falja. 

Ahogy visszaértünk a kapitányságra, elkezdjük rendezni az ügyhöz tartozó aktákat. Átolvassuk az összes papírt újra meg újra, hátha az első ezer alkalomnál átsiklottunk valami felett. Valószínűleg mondanom sem kell, hogy ugyanolyan vakok maradunk, mint órákkal ezelőtt is voltunk, annyi különbséggel, hogy most már fáradt vakok vagyunk. 

Erős főnöki nyomás hatására mindannyian megírjuk a mostani, illetve még Julie ügyéről szóló jelentéseinket, de ez nem elég neki, ugyanis szerinte még mindig helyrehozhatatlan hátrányban vagyunk és különben is, csapnivalóak vagyunk az adminisztráció terén. Az az egy nyugtatja csak meg, hogy legalább célozni jól tudunk. Én például csont nélkül bevágom a kukába az összegyűrt papírgolyóimat. 

Most már teljesen kizárt, hogy bármi haladást elérjünk az ügyben, úgyhogy inkább hazakullog mindenki. Amúgy is éppen itt az ideje, muszáj lesz estére vacsorát főznöm. Alice addig rágta a fülem, míg bele nem mentem, hogy áthívhassa az apját egy kis családi evésre. Én hülye persze nem számoltam azzal, hogy az elmúlt harminc évben nem volt időm egy rendeset főzni vagy sütni. Sebaj, maximum rendelünk egy pizzát. Ha pedig már amúgy is állni fog a bál, jobbnak látom meghívni társamat is. Nem árt, ha az embernek kéznél van egy hátvéd és Danielnek még fegyvere is van… 

- Persze, szívesen átmegyek – mondja Dan csillogó szemekkel. – Úgyis éhen halok! 

- De hisz nemrég ettél.

- Ugyan már… 

Hazafele még gyorsan a boltba is be kell ugranom, hiszen a semmiből még egy sztárszakácsnak is nehéz lenne vacsorát rittyenteni. Párszor elveszek a hosszú sorok között, néhány dolgot az istenért se találok meg. Komolyan mondom, állatira idegesít, hogy ezek hetente átrendezik a polcokat. Értem én, hogy marketing és muszáj elérni, hogy minden hülyeséget megvegyen a vásárló, de azért mégiscsak bosszantó, hogy mikor igazán sietnék, bújócskázni kényszerülök a tarhonyával. 

Úgy elrepül az a két óra, amit az előkészítéssel és a főzéssel eltöltök, hogy szinte észre se veszem. Mikor megérkeznek vendégeim, még mindig a főzős ruhámban ácsorgok. Nem baj, úgyis enni jönnek, nem nézelődni. 

Daniel kicsit meglepődik az idegen férfi, azaz Brian jelenlétén, de csak akkor csodálkozik rá igazán, amikor megtudja, hogy ki is ő. Kissé zavartan fognak kezet, felmérik egymást, majd asztalhoz ülnek. Alice megragadja a tökéletes alkalmat, sorban lejátssza az összes fellépéséről készült videót. Apja hatalmas csodálattal nézi a táncoló gyermeket, talán még be is párásodik szemüvege. 

- Kitől örökölhette ezt? – kérdi Brian felém nézve. 

- Tőlem biztos nem. – vágom rá. 

A hangulatot azonnal feloldja egy pohár bor és némi kacsasült. Alice annyira örül apjának, hogy elfelejt nem enni. Olyan boldogan falja be még a krumplipürét is, hogy öröm nézni. Márpedig nála nem kis dolog, hogy önként hajlandó táplálékot magához venni. 

- Én egy banknál dolgozom – szólal meg Brian. – Igazából osztályvezető vagyok, de messze nem olyan izgalmas, mint a ti munkátok. 

- Kinek mi az izgalmas, igaz? – szólal meg társam is. – Manapság szinte már túl sok izgalommal jár a rendőri munka, mióta a fiatalok szinte bárhol droghoz és fegyverhez juthatnak… évről évre korábban kezdik ezek a srácok. 

- Nem lehet könnyű. Alice, te mi akarsz lenni? – kérdi Brian. 

- Én… azt hiszem könyvelő, vagy pénzügyi ügyintéző leszek. 

- Nahát, ezt nem gondoltam volna! Mégiscsak örököltél tőlem valamit… 

- Anyu szerint jó vagyok matekból és tovább kéne tanulnom. 

- Szerintem anyukádnak igaza van, de olyat válassz, amit szeretni is fogsz. – figyelmezteti apja.  

- Azt nem tehetem. 

Alice mély hallgatásba kezd, majd eltolja maga elől a tányért. Brian nem firtatja a dolgot, hiszen sejti, hogy érzékeny pontra tapintott. Próbál új témát feldobni, hátha valaki vevő lesz rá, de nem sok sikerrel jár. A lány fényes jókedve eddig tartott. 

A két pasas kicsit szomorúan fogadja a hírt, hogy nem volt időm még desszertet is csinálni, de ettől függetlenül, elégedetten dörzsölik meg hasukat. 

Brian a nagy beszélgetésben és nevetésben jócskán kifárad, ezért miután elnézésünket kéri, hazaindul. Alice kikíséri az autóhoz, a bejáratból látom, hogy öleléssel búcsúznak el egymástól. Ez egy olyasmi pillanat, amit Alice egész élete során várt és talán nem is hitte, hogy valóban megtörténhet vele. Engem még mindig nyugtalanít ez az egész, hiszen nem láthatom előre, hogyan fog elsülni. Vagy nagyon jó hatással lesz a lányra és kigyógyul az evészavarból, vagy épp ellenkezőleg, még inkább belesodorja a betegségébe. 

- Nem rossz ember az apja – mondja Daniel mellém állva. – Beteg? 

- Igen, rákos.

- Alice tudja? 

- Elmondta neki, igen. Felkészítette, hogy nem sok ideje van már hátra. 

Sóhajtva engedek legmélyebb ösztönömnek, majd a férfi mellkasához bújok. Annyira szükségem van már egy kiadós ölelésre, hogy nem is bírom megfékezni magam. Szerencsére Daniel partnerem ebben, azonnal magához szorít. Még mielőtt visszaérne Alice, szétválunk, majd a férfi is útra kel. 

Mi lányok pedig nekiállhatunk mosogatni.