A TISZTÍTÓ

Egy visszafogott ásítást követően a pulton pihenő kés felé nyúlok, rámarkolok, majd belevágom a deszkán rettegő krumpliba. Kis kockákra aprítom és belesöpröm a kukába darabjait. Belenézek a tűzhelyen álló fazékba, amiben kis buborékok táncolnak a víz tetején. Késve, de azért leesik, hogy összekevertem a szemetest a forrásban lévő vízzel. Nem esek kétségbe, hogy is eshetnék, amikor még ahhoz is túl fáradt vagyok, hogy pislogjak kettőt.

Felkapom a fejem az ajtó irányába, beviharzik egy kócos, morgó lány. Lerúgja magáról cipőit, kabátját egyszerűen csak a padlóra dobja, aztán át is lép rajta. Táskáját meglendíti, majd bevágja maga mögött szobaajtaját. A táska csak ezután huppan a kanapén.  Sóhajtva nézem végig, ahogy a fehér szőnyegre potyognak az aprópénzek, gyufaszálak és egy dezodor.

Néhány perc eltelte után, hangos nyikorgással vágódik ki a gyerekszoba ajtaja.
A leányzó talpig fekete, otthoni gúnyában jelenik meg, leül velem szemben a pult mögé. Szemét forgatva nyúl deszkámra, elhúz magának két szelet répát. Az egyikbe belerágcsál, majd jajveszékelve kiköpi.

-       Ennek szar íze van! - sikítja. 
-       Nem, ennek répa íze van, kislányom. 
-       Milyen kaja lesz? 
-       Zöldségleves. 
-       Utálom a zöldséglevest! Gyűlölöm!

Tíz óra munka és fél óra zöldségaprítás után egyszerűen már nem marad erőm a vitára. Elmagyarázhatnám, hogy igenis finom és egészséges étel a zöldségleves, talán érdemes lenne kipróbálni, de minek is járatnám a számat annak, aki a földre köpi a répáját. Egy szülő legnehezebb feladata, hogy megőrizze a türelmét. Méghozzá hosszú-hosszú évekig... hiába tudjuk jobban, hibába van dupla annyi tapasztalatunk, el kell tűrni. Azért sokszor eszembe jut mostanában, hogy vajon mikor jön el az a pillanat, amikor már nem tudja tovább feszíteni a húrt a csemete? 

-       Mi volt ma a suliban? - kérdem. 
-       Semmi. Szar volt. 
-       Feleltél valamiből? Volt dolgozat? 
-       Nem. 
-       Milyen volt az edzés? 
-       Elment - morogja maga elé. Három borsószemmel játszik. - Christie megdicsérte a tartásom. 
-       Tényleg? Ez nagyszerű! 
-       Azt mondta lehetnék hivatásos táncos. 

-       Alice, ezt már megbeszéltük ezerszer! Iskola, majd később munka mellett annyit táncolhatsz, amennyit akarsz! Ebből nem lehet megélni manapság! 
-       Én akkor is táncos leszek! Majd meglátod! 
-       Kislányom, gondolj arra, hogy már tizenhat évesen se bírja a lábad a heti négy edzést... A balett nem egy életre szóló hivatás! 
-       Nem érdekel. 
-       Én csak neked akarok jót! 
-       Akkor mégis minek kéne lennem? Rendőrnek, mint neked? Hordjak undorító férfinadrágot és rohangáljak őrültek után? Ezt akarod, anyám? Hogy gyilkosok vegyenek körül folyton?

-       Nem, nem ezt akarom - sóhajtom. - Természetesen azt szeretném, ha boldog lennél. Te egy okos lány vagy, tovább kéne tanulnod, kaphatnál egy jól fizető állást, ami mellett maradna időd még a táncra is! 
-       Nem! 
-       Rendben, hagyjuk ezt most. Itt a levesed, gondolom, nem ülsz le vele az asztalhoz! 
-       Nem kell a hülye levesed! Megmondtam már, hogy különben sem eszek hat után semmit! Christie megmondta, hogy le kell fogynom! 
-       Ötvennégy kiló vagy, Alice! A szél is elfúj... 

Hiába minden próbálkozásom, a lány elviharzik. Csöndesen nézem a pulton gőzölgő levest, már nekem sincs étvágyam. 
Miért ilyen nehéz az élet? 

A leves helyett inkább kitöltök egy pohár vörösbort. Belekortyolok az édes nedűbe, érzem, ahogy eltelíti gyomromat. Pár korty után ellazulok, kicsit legalább megfeledkezek sajgó lábaimról. 

Leülök a szintén meggyötört kanapéra, odébb dobálom az Alice táskájából kipottyant szempillaspirált és tükröt. Ahogy kezembe veszem a televízió kapcsolóját, azonnal megszólal telefonom. Lassú mozdulatokkal tudom csak kihúzni farzsebemből. Elpusztítom az utolsó csepp bort is, mielőtt felveszem. 

-       Claire Thomson.
-       Helló, Claire! - szólal bele társam. - Daniel vagyok. 
-       Máris hiányzom? 
-       Nem... vagyis igen. Azért hívlak, mert történt valami, amiről tudnod kéne!
-       Mégpedig? 
-       Most futott be a hívás az őrsre, hogy kiengedték Benjamin Redcliffet! Ma volt a tárgyalás.

Kiesik kezemből az üvegpohár, meredten nézem, ahogy végiggurul a drága szőnyegen. Apró kis piros cseppeket hagy maga után, így remélhetőleg visszatalál hozzám. Hiába mozdulnék, teljesen lebénultam. Benjamin Redcliff.... ha lenne Isten, soha többé nem hallottam volna ezt a nevet, hiszen annyit kérleltem imáim közepette. 

-       Ott vagy, Claire? Halló? 
-       Itt vagyok - suttogom. Összeszorult torkomon nem jön ki több hang, pedig lelkem mélyén ordítozok. - Hogy történhetett meg ez?!
-       Ez a te ügyed volt, ugye? Figyelj, én nem igazán vagyok tisztában az üggyel, de itt bent eléggé kiakadt mindenki! 
-       Reggel találkozunk, Daniel. 
-       Várj egy ki.... 

A pohár után hajítom telefonomat, apróra kuporodom a kanapén, majd fáradt zokogásba kezdek. Ez volt az a bizonyos utolsó csepp a pohárban… utolsó utáni.

-       Mi bajod? Anya?

--

A mai nap harmadik bögre kávéját fogyasztom, pedig még csak reggel kilenc óra van. Ittam egyet már otthon, majd a többit az irodában, a biztonság kedvéért. Utólag már kicsit bánom, mert a fekete lötty fenemód marja a gyomrom, enni persze képtelen voltam az idegesség miatt.

Daniel türelmesen kivár, sóhajtva lépek elé. Gyűrött, ezerszer átnyálazott aktákat és jegyzeteket rakok le asztalára. Ezek eddig az éjjeli szekrényemben hevertek, egyből az első fiókban. Ez az ügy két év elteltével is kiemelt helyen áll az életemben.

-       Daniel, te még nem voltál itt, mikor kezdetét vette Redcliff ügye. Akkor még Karl volt a társam, de az eset után inkább nyugdíjba is ment. Nos, Benjamin Redclfiff egy pszichopata, teljesen elmebeteg és brutálisan kegyetlen sorozatgyilkos. Négy gyilkosságot követett el, mindegyik áldozat kiskorú volt. Tizennégy és tizenhét év közötti, vékony testalkatúak. Precízen dolgozott, nem hagyott ujjnyomokat, igazából semmi olyan nyomot nem adott nekünk, ami alapján elindulhattunk volna. Azonban kommunikált felénk, megvolt az egyedi stílusa és ezt közzé is tette. Mindegyik lány szájpadlásába egy kis háromszöget vésett bele, illetve mindegyiküket megkötözte, bekente babaolajjal, majd megfojtotta.
-       Történt nemi erőszak?

-       Nem, egyik esetben sem. Neki nem szexuális indítéka volt, ez sokkal inkább egy rituálé volt. Ahhoz kellett, hogy értékes férfinek érezze magát. Egy uszoda portáján dolgozott, nem vették emberszámba. Ezek a lányok… Elkapta őket, miközben hazafele tartottak, bevonszolta a szerencsétleneket a lakókocsijába. Ott levetkőztette, kikötözte, majd halk zene mellett beolajozta őket tetőtől talpig. Egy ideig hagyta őket küzdeni, aztán lecsapott. Kiszorította belőlük az életet, aztán jöhetett a háromszög. Soha nem jöttünk rá, mit jelent ez minta… a testeket pedig kidobálta random helyeken.

-       Miért nem ítélték el sorozatgyilkosságért? – kérdi társam. Köhécseléséből kiindulva az ő torka is összeszorult.
-       Az utolsó lánynál hagyott egy kis vércseppet. Valószínűleg a lány megtudta sebezni, ő pedig nem vette észre az olaj miatt. Azonban az akkori helyszínelő rosszul címkézte fel a bizonyítékos zacskót, nem került be a leltárba. A bíróság így nem fogadta el bizonyítékként.
-       Nem létezik…

-       Ezt a két évet nem azért kapta a disznó, mert megölt négy kislányt… nem… azért kapta, mert megsebesített egy rendőrt. A maximálisan kiadható három évből is le tudod egyet még csapni az ügyvédje… hatalmas sajtóhangja volt akkoriban, mindenhol rendőri túlkapásként szerepelt… szegény ember, akit a nyomozók szekálnak.
-       Kit sebzett meg? Téged?

-       Természetesen igen – mondom. – Egy pillanatra sikerült kizökkentenem a tökéletes őrületből. Azt ismételgettem neki, hogy impotens, hogy képtelen volt használni a lányokon a férfiasságát és ezért ölte meg őket. Közel hajoltam az arcához és onnan mondtam neki. Ő pedig elvesztette a fejét, megfejelt, aztán leköpött. Én a lendülettől hátraestem, és eltört a csuklóm a szerencsétlen földet érés miatt. 
-       És most szabadon van…

Csak most veszem észre, hogy a kollégák szépen csöndben körénk gyűltek, míg beszéltem. Aki megélte ezt az esetet, egészen biztosan máig magában hordozza. Mindenki tudta, hogy ő tette, de egyszerűen nem tudtuk az ügyhöz kapcsolni. Mindenki úgy ment aznap este haza, hogy ha máskor nem is, de most alkalmazni kellett volna az önbíráskodást még a kihallgatóban. Ha belegondolok, hogy a támadás kiprovokálása nélkül még két évecskét sem kapott volna, egyszerűen elkap a tehetetlen düh. Ilyen szörnyek mászkálnak köztünk, a gyerekeink között. Ki tudja, hogy hol csap le legközelebb? Sajnos… mint tudjuk, C’est la vie!

-       Mivel Benjamin nem vetette meg a drogot, minden egyes héten jelentkeznie kell a felügyelőjénél, Jim Hiltonnál – szólal meg társam. – Nyilván nem hagyhatja el az országot sem, illetve bármilyen törvényszegés esetén visszamegy a börtönbe, hiszen csak a jó magaviselet miatt került ki idő előtt. Fokozott figyelemmel fogjuk kísérni!
-       Az ilyen gyilkos nem fog leállni – állapítom meg. Kollégáim mély egyetértésben bólogatnak. – Ezúttal elkapjuk…

Közénk lép a rendőrfőnök, felém biccent, majd felajánlja az ügyet Danielnek és nekem. Azt nem mondhatom, hogy örömmel, de elfogadjuk. Valószínűleg amúgy is belekeverednék, felesleges próbálkozás lenne valaki másnak kisorsolni a lehetőséget. Nálam jobban úgysem ismeri egyik nyomozó sem, hiszen én csináltam végig. Akkoriban Karl volt a társam, sőt a mentorom, neki köszönhetem, hogy olyan rendőr lettem, amilyen, de ezt még ő sem tudta elviselni. Idős és fáradt is volt már, több, mint negyven évig küzdött a bűn ellen, aztán azon a napon végig kellett néznie, ahogy egy sorozatgyilkos szabadon távozik. A képünkbe röhögött, boldogan mutogatta két ujját felénk. Két ujj, két év, négy halott lány.

 
-       Claire, átmehetnék ma este, hogy átbeszéljük kicsit részletesebben az ügyet? Jó lenne mindennel tisztában lenni – mondja társam, Daniel. – Neked is jobb lenne, ha nem lennél egyedül.
-       Ma este…
-       Viszek kaját és bort! Ne ellenkezz!

Beletörődve húzom grimaszra számat, hiába tiltakoznék, Daniel akkor is átjönne. Rendes ember és jó nyomozó, de mostanában azt érzem, hogy egy sérült kis hattyúnak lát, akire vigyáznia kell. Pedig nincs így, eddig is megoldottam férfi nélkül az életemet, amúgy is csak a baj van velük.

Görnyedt háttal ülök asztalomhoz, felkapcsolom a zúgó olvasólámpát. Daniel gőzölgő kávét tol elém, majd bőrkabátjába bújva, elhagyja az irodát. Itt az ideje nekiállnom az eddig elmaradt papírmunkának. Nos, csak az elmúlt héten négy esetem volt, én pedig már három hete nem írtam egy jelentést sem. Soha jobbkor…

--

A hűtő elé lépek, a rajta lévő ezernyi cetlit kezdem bogarászni. Már jó pár éve bevezettük kötelező szokásnak, hogy Alice felírja ide, hogy hova megy, és hányra kell hazaérnie, így nekem nem kell telefonon zaklatnom, viszont pontosan tudhatom a napirendjét.

A zöld kis cetli szerint pár percen belül már haza is ér, azzal pedig nem is vagyok hajlandó foglalkozni, hogy vajon miért rajzolt a papírlap sarkába csontot rágcsáló halálfejet.

Előkapom a tegnapról megmaradt levest, gyorsan felmelegítem, majd három tányérnyi adagot szedek ki belőle. Daniel mohón kanalazni kezdi, valószínűleg először jut táplálékhoz a nap során.

Alice is betoppan, szokásához hűen szétszórja ruháit, cipőit és táskáját a lakás különböző pontjain. Szótlanul ül le a pulthoz, egy fél kanál levest elnyammog.

-       Miért vagy kisminkelve? – kérdem.
-       Hogy miért?! – szegezi nekem emelt hangon a kérdést. – Mégis mit gondolsz? Szerda van!
-       Igen, és a szerda…
-       Fellépésem volt! Idén ez volt az első bemutató és enyém volt a főszerep!
-       Úristen, ez ma volt?! Figyelj Alice, szörnyű napom volt…
-       Neked mindig szörnyű napod van! Állandóan van valami a fellépésem napjain, nagyon érdekes! Tudod egyáltalán, hogy mikor láttál utoljára táncolni? Minden lánynak ott volt az anyja és az apja! Ha már nincs apám, legalább anyám lenne!

-       Ne haragudj rám, Alice!
-       De haragszom! Egyszerűen utállak!

Hagyom, hogy beviharozzon szobájába, természetesen alaposan becsapja maga mögött az ajtót. Sóhajtva a mosogatóba löttyintem a meghagyott ételt, ebben a házban lehetetlen nyugodtan megvacsorázni.
Újabb sóhaj kíséretében leülök Daniel mellé, bánatosan nézek rá.

 -       Ismét megbuktam, mint anya – suttogom. – Azt hiszem, szétcsúszik az életem…
-       Kamasz, természetes, hogy így reagál. Én sokkal rosszabb voltam ennél…
-       Nem vele van a baj, Daniel. Igaza van, évek óta nem néztem meg a táncát. Pedig mindig ott akartam lenni, de… nem tudtam félbe hagyni egy nyomozást és beülni a többi szülő közé!
-       A lányod is tudja, hogy mivel jár a munkád – jelenti ki. – Te jó anya vagy, mindent megadsz neki, ezt ő is tudja!

Hátradőlök, pihe puha párnával támasztom ki fájó fejemet. Nagy levegőt veszek, majd szépen elképzelek egy seprűt. Belépek elmémbe, majd minden problémát becsomagolok egy szobába. Megfogom a seprűmet, majd besétálok az első szobába. Elkezdem kitakarítani, majd haladok tovább a folyosón sorban a szobákon. Végül elérek Redcliff szobájába, ami igazán szép és tágas, sok-sok polccal, melyen bűnei sorakoznak. Nos, ezt nagyon nehéz lesz kipucolnom!

Régóta vagyok már a szakmában, láttam ezt-azt, de ilyen gonoszságot még soha. Ennek a vadállatnak egyszerűen rothad és bűzlik a lelke. Az a letörölhetetlen vigyor, amivel végigülte a tárgyalásokat, beleégett az agyamba örökre. Aztán ahogy elhagyta a bíróságot, az újságíróknak sírt. Tökéletesen és teljesen feltudja venni az éppen aktuális és elvárt szerepet.

Bevallom, Karl ötlete volt, hogy bőszítsem fel. Egyrészt ő már túl idős volt egy ilyen művelethez, másrészt úgy gondolta, hogy egy nőnek kell vele beszélnie. Redcliff valószínűleg sose tanulta meg, hogy hogyan kell bánni egy nővel, vagy egyáltalán egy emberi lénnyel. A nyomozás során megannyi profilozóval dolgoztam együtt, azonban így sem tudtuk felderíteni sötét elméjének minden kis zugát. Mégis azt hiszem, sikerült valamennyire meglátnom, hogy milyen ember ő és mi motiválja a gyilkosságokban. Talán az is felbosszantotta, hogy én, tehát egy nő üldöztem, majd pedig a bíróság elé cibáltam és küzdöttem ellene, amíg csak bírtam.

-       Félsz tőle? – szólal meg a férfi.
-       Igen – vágom rá, még mielőtt átgondoltam volna. – Rettegek attól, hogy mit engedtek szabadon…
-       Megnéztem délután a róla készült videókat. Mindegyikben beszél rólad, akármit kérdeztek tőle, valahogy rád terelte a témát és én tartok attól, hogy ő bosszút fogadott ellened!
-       Nem is tudom, biztosan a bögyében voltam, de nem én vagyok a típusa! Nem az ilyen áldozatokat szereti… neki a törékeny és esetlen kislányok kellenek, akikkel még elbír.

-       Nyugodtabb lennék, ha a kanapédon alhatnék ma este.
-       Daniel… erre semmi szükség nincsen! Kérlek, menj haza pihenni!

A férfi néhány pillanatig mélyen a szemeimbe néz, látom rajta, hogy még mondana valamit, de rájön, felesleges lenne. Összekapja kabátját és telefonját, majd szomorú köszönés után hazaindul. Megvárom, míg beindítja a kocsit, majd Alice szobájához sétálok. Bekopogok.

-       Alszol?
-       Nem.
-       Bejöhetek?
-       Nem.

Benyitok a lányhoz, egy könyvet szorongatva hasal ágyán. A kinti állapotokhoz hasonló káosz veszi körül, átlépek néhány eldobott ruhán és hajgumin, mire odaérek hozzá. Mellé hasalok, majd jobb kezemmel magamhoz ölelem.

-       Nem készült videó arról a fellépésről?
-       De – mondja felcsillanó szemekkel. – Megnéznéd?
-       Nagyon szeretném látni!

Kibújik ölelésemből, elrohan a telefonjáért. Pötyög rajta párat, majd átadja nekem. Elindítja a felvételt, majd arcomat fürkészve fekszik vissza.

Egy kis színpad jelenik meg előttem, két szélén hatalmas kék színű bársony függöny lóg. Lágy zene szólal fel, majd elhalványulnak a fények. Alice jelenik meg a színpad közepén, körülötte minden sötét, csak rá világítanak a fények. Testhez simuló fehér fodros ruhájában kezdi meg táncát, kecses és feszes mozdulatokat lejt. Olyannyira együtt mozog a zenével, mintha csak az ő lelkéből szólna. Minden egyes kézmozdulat és arcjáték olyan érzelmes, hogy könnyeket csal a szemembe. Tartása tökéletes és légies, egyszerűen fogalmam sincs, honnan örökölhette ezt.

-       Ez gyönyörű volt, kicsim – mondom neki, elhullajtok pár könnycseppet. – Sajnálom, hogy kihagytam, hidd el, akkor lennék a legboldogabb, ha egyszer élőben is láthatnálak végre!
-       Tudom. Nem akartam kiabálni, csak jó lett volna látni az arcodat a közönségben.
-       Legközelebb ott leszek, rendben?
-       Mindig ezt mondod, de rendben – mondja halkan. – Figyelj anya, miért sírtál tegnap?
-       Csak egy nehéz ügy és egy hosszú nap miatt volt, semmi extra!
-       Oké, akkor jó éjt!

Betakarom az én kis táncosom, majd hagyom aludni. A konyha felé sandítok, de mivel semmi kedvem nincs már mosogatni, úgy teszek, mintha nem láttam volna a mosatlan tálakat. Egy forró zuhany után, beájulok az ágyba.

--