Üdv!

Érdekelne néhány vélemény, ha nem túl nagy kérés! :)

Elkezdtem dolgozni egy történeten, amit majd elküldenék kiadóknak is.  Történelmi fikció szerű, viszont a fantasy elemek erősen jelen vannak.

Létezik egy tenger, melynek a partja mentén és a kisebb-nagyobb szigetein királyságok találhatók. A terület a mediterrán térségre hajaz, így az ottani ókori kultúrából és történelemből meríti az inspirációt, ugyanakkor fantasy, mesés lényekkel, saját mítoszokkal stb.
A lényeg az, hogy közeledik egy nagy veszély, s közben a főbb karaktereknek először együtt, majd külön-külön kell saját útjukat bejárniuk számos kalandon át, hogy megmentsék az otthonaikat. Sokszor saját félelmeikkel is meg kell bírkózniuk. Nagyon nem akarok részletekbe menni, de megosztanék egy-egy részletet belőle. Mondjatok véleményt! :)

Első részlet:

Kasztor vörös köpenye ide-oda röppent, ahogy fürgén táncolt ellenfelei között. Szúrt, kitért, vágott és újra kitért. Forgószél volt, melyben a haramiák emberükre akadtak. Euklisz a tatban állva harcolt, arcán csúnya vágás éktelenkedett, de egyelőre jól tartotta magát, lábánál két kalóz holtteste hevert. Tucatnyi emberéből viszont már csak alig öten maradtak életben.
Kasztor végül szembetalálta magát a kalózok vezérével, egy magas, torzonborz külsejű, szakállas alakkal, aki sárga fogaival vicsorogva közeledett felé. Kezében kétélű szekercét lóbált, sisak helyett egy Oliodon lenyúzott bőrét tette a fejére. A nagymacska kardfogai lelógtak felső állkapcsáról, fenyegető keretbe foglalva a kalóz heges arcát. Sörénye a férfi hátát verdeste.
Az oliodonok termetes, főleg nyílt síkságokon élő ragadozók voltak, és rendkívül veszélyesek. Még az oroszlánok is kerülték őket. Csak kevesen élték túl a velük való találkozást, így Kasztor sejtette, hogy a rablók vezére ügyes harcos lehet. Gyanúja beigazolódott, miután egymásnak rontottak. A szekerce szinte csak milliméterekre suhant el a parancsnok arcától, valahányszor gazdája meglendítette. Kasztor ugyan kitért előle, de érezte, hogy fáradni kezd. Támadásai rendre kudarcot vallottak, habár egyszer sikerült megvágnia ellenfele karját, akit ezzel csak feldühített.
A szekerce lecsapott, Kasztor pedig megakasztotta a kardjával, így a két férfi egymásnak feszült. A kalózvezér elmosolyodott, ahogy világossá vált testi erejének fölénye, mikor az egykori parancsnok karja remegni kezdett a megerőltetéstől. Végül hátraugrott, azonban a fegyver élét már nem tudta elkerülni, mely belehasított a vállába, s vértjéről lecsúszva belemélyedt a fedélzet véres padlójába. Kasztor megtántorodott, arcára fájdalmas kifejezés költözött, ahogy sebéhez kapott, majd szeme elé emelte véres ujjait.
A kalózvezér vad csatakiáltással lendült ismét támadásba, de Kasztor továbbra is szembenézett vele. Gondolatban Melissza és a gyermek iránt aggódott, s a lehető legtöbb időt akarta biztosítani nekik a menekülésre. Még akkor sem adta fel a harcot, mikor a szekerce felhasította gyomrát, átvágva és beleakadva páncéljába. A férfi összegörnyedt, szájából véres nyál buggyant elő, ahogy ellenfele győzelemittasa felnevetett, majd közel húzta magához. Egy fejjel magasabbra nőtt Kasztornál.
– A beleidnél fogva lógatlak fel az árbocra, amiért szembeszálltál velem. Én leszek az utolsó emléked ebben a nyomorúságos életedben. Glaumenész vagyok, kövek porrá zúzója... a halálod vagyok - sziszegte, s ekkor éles kiáltás ütötte meg a fülüket.
– Valaki a sziget felé evez egy csónakban! Mintha nő lenne.
Kasztor, elhomályosuló látással és remegő térdekkel pillantott a hang irányába, de Glaumenész is felfigyelt a bejelentésre. A kalózok mostanra elfoglalták a hajót, és eloltották lángoló vitorláikat. Euklisz és bátor legénysége kiontott belekkel és üveges szemekkel, holtan feküdtek. A csata elveszett.
– Azonnal kapjátok el! - adta ki a parancsot a kalózvezér, s Kasztor szívébe félelem hasított.
Kétségbeesésében még megpróbálkozott egy utolsó támadással, kardja pengéjével belevágva Glaumenész bal szemébe. Vér fröccsent, a rabló sebéhez kapva felüvöltött, s kiszakította fegyverét Kasztor testéből, aki a sokktól összeesett. A hátán hevert, a Nap vakító korongja a szemébe tűzött, végtagjai ernyedten lógtak, már a kardját sem szorította. Megtette, amit tudott.
Utolsó gondolata Kasszandra körül forgott, akit annyi év után is lángolva szeretett. Ekkor egy lándzsahegy bukkant fel a szeme előtt, aztán mindennek vége lett, ahogy a fegyver a szívébe hatolt.

Második részlet:

Felszerelkezve némi szárított hússal, kenyérrel és vízzel, valamint abrakkal a lónak, Hymerosz hamar útnak indult a Lefka szurdokból, hogy Akamába érjen. Háromnapi lovaglás várt rá, ezért nem akarta vesztegetni az idejét. Késő délutánra már messze maga mögött hagyta a határvidéket, s a Varna hegyvonulat csupán egy sötét sávnak látszódott a távolban. Dombokkal tarkított vidéken vágott át, amit egy kisebb síkság követett, majd a párából lassan kirajzolódott a Parnation hegység masszív tömege, ahogy ősi idők óriásaként terpeszkedett a horizonton.
Hymerosz megkerülhette volna, azonban ez legalább egy nappal meghosszabbította volna az útját, amit most nem engedhetett meg magának. Így hát a hegy felé vette az útját. A Parnation lábánál elhaladt a fenyvesekkel szegélyezett Trizerosz-tó mellett, melynek partján egy apró halászfalu terült el. Lakói harmóniában éltek a tóval, ami bőségesen ellátta őket hallal. Most is észrevett pár csónakjaikban ülő horgászt a víz közepén. Csupán annyira állt meg, hogy bőségesen megitassa lovát.
Mire leszállt az este már a hegyoldalt borító erdőben járt, ahol végül megpihent. Egy kidőlt fa mellett telepedett le, miután hátasát kikötötte az egyik ághoz. Azért választotta ezt a helyet, mivel két oldalt sűrű, tüskés bokrok húzódtak, így valamelyest védve érezhette magát. A növő Hold ezüstös sugarai átszüremlettek a fenyők ágai között, elmélyítve az árnyékokat, ugyanakkor kirajzolva környezete körvonalait. Hymerosz, elfogyasztva vacsoráját és megetetve lovát, elhatározta, hogy alszik néhány órát. Hűvös volt, így sárga köpenyét magára terítette. Új, egy griff alakjával díszített, kerek pajzsát, amit Ajax bocsátott rendelkezésére, párnának használva, kardját maga mellé fektetve heveredett a földre.
A tücskök ciripelése, a lágy szél lengette ágak susogása, az éjszakai állatok neszezése és baglyok huhogása hamar álomba ringatták a fáradt Hymeroszt. Nyugtalanul aludt, álmában újra átélte a sárkány támadását, mígnem váratlanul felriadt. Teste verejtékben fürdött és zihált, de érezte, hogy nem a rémálom miatt ébredt fel. Csak ekkor tudatosult benne a síri csönd, mely rátelepedett az erdőre. Katonaként már tapasztalt hasonlót, mikor kimerészkedve az ostromlott erődből egy éjszaka rajtaütést terveztek a barbárok táborán. Ahogy egyre közelebb lopakodtak a sátrakhoz a bokrok között, fokozatosan elhallgattak az éjszaka tevékenykedő állatkák, mivel megérezték jelenlétüket.
Hymerosz lassan felállt, kezébe fogta pajzsát és kardját, miközben szemével a fákat pásztázta. Hideg, bizsergető érzés kúszott fel a gerincén, amit túl jól ismert. Mindig akkor jelentkezett, ha valaki figyelte. Izmai megfeszültek, ahogy a támadást várta. Még a lova is érezte a veszélyt, prüszkölt és a patáival dobolt. Nem voltak egyedül, immár megbizonyosodott róla.
Ekkor megreccsent néhány ág, majd a vele szemben lévő fák közül előlépett egy alak, kinek láttán földbe gyökerezett a lába. Magas volt, hosszúkás pofája fölött vörösen izzó szemek ültek, állkapcsában éles fogak sorakoztak, hegyes fülei között hófehér sörény húzódott le egészen a lapockái közé. Nyúlánk testét szürke szőr borította, karmokban végződő kezei a földet súrolták, rövid lábai hajlottan tartották görnyedt testét. Egy Wendron volt. Hymerosz már hallott ezekről a lényekről, de még sosem találkozott egy példánnyal sem mostanáig.
– Mit keresel itt, ember? - kérdezte a teremtmény rekedtes, ugyanakkor mély hangon. - Egészen az odúmig éreztem bűzödet.
– Délre tartok, Akama városába - felelt Hymerosz, miután sikerült úrrá lennie félelmén. - Csupán megpihentem, nem akarok bajt keverni.
– Csakhogy ez az én területem, és nem szeretem a látogatókat. Ti sosem akartok bajt, mégis emberek mészárolták le a páromat, holott csak az utódját tanítgatta vadászni - sziszegte a Wendron, közelebb lépve a férfihoz.
– És vajon mi volt a zsákmány? Talán egy ember? - vágott vissza Hymerosz, akit feldühített a helyzet, amibe keveredett.
– Ízletes húsotok van, nem tagadom, de mindenkinek kell ennie valamit - felelt a lény, s állkapcsából sűrű nyál csorgott a földre. Hymerosz észrevette, hogy kilátszódtak a bordái, ezért úgy vélte, hogy régóta éhezhetett, ami nem sok jóval kecsegtetett.
– Jól figyelj rám! Értelmes lénynek tűnsz. Hagyj békén és reggel már messze leszek!
– Megtehetném - torpant meg a Wendron. - De túl régóta nem kóstolhattam véretek édes ízét.
Ezzel kitátva pofáját felüvöltött, és Hymeroszra vetette magát. Gyorsan mozgott, szemmel alig lehetett követni. Hymerosz félreugrott az útjából, de nem elég hamar és támadójának karmos keze felsértette a bicepcét. A fiatalember fájdalmasan felszisszent, majd pajzsát maga elé emelve oldalazni kezdett. A Wendron vicsorogva követte, aztán újra lecsapott, de ezúttal csak a bronzpajzson csikordultak meg karmai. Hymerosz megrendült az izmos test súlyától, ám sikerült megőriznie egyensúlyát, és ő is támadásba lendült. Kardjával előredöfve felhasította a teremtmény oldalát, aki hátraugrott, dühösen fújtatva. A sebe vérzett ugyan, de korántsem volt halálos. Széles orrlyukaiból gőz formájában áradt ki a forró levegő.
Lassan köröztek egymás körül, a Wendron szeme parázsként izzott. Hirtelen újra támadásba lendült, egyenesen a férfi pajzsának ugorva, aki ezúttal hanyatt vágódott az ütéstől. A lény habozás nélkül megragadta a pajzs peremét, és Hymerosszal együtt felemelve elhajította. Hymerosz nagyot nyögve csapódott a kidőlt fatörzsnek, miközben pajzsa messzire gurult tőle. Szédült és fehér foltok ugráltak a szeme előtt, de nem maradt ideje kifújni magát, hiszen a Wendron ismét lecsapott. Az utolsó pillanatban hajolt le a karmok elő, melyek felhasították a fakérget, szilánkokat szórva a katona hajába. Hymerosz oldalra vetődött, majd talpra ugorva szembenézett a lénnyel. A Wendron viszont villámgyorsan előtte termett, és meglendítette karját. Hymerosz másfél métert zuhant hátra. Mellvértjén három csík húzódott végig, ahol a karmok belemartak. A hátán feküdt, vére a fülében zúgott, mialatt a rettegés fagyos ujjai szorították össze szívét.
A következő pillanatban megpillantotta a teremtmény levegőben úszó alakját, ahogy éppen feléje ugrott, állkapcsában ott fehérlettek tű éles fogai. Mintha minden lelassult volna számára, miközben szembenézett a biztos halállal. Nem is tudta, mit cselekszik, szinte ösztönös mozdulat volt, de sebesen maga elé emelte kardját, és a penge áthatolt a Wendron mellkasán. A lény döbbenten, fájdalommal teli hangon üvöltött fel, s egész testében megremegett. Bűzös lehelete beterítette Hymerosz arcát, aki gyorsan megcsavarta a fegyvert, tovább roncsolva ellenfele húsát, aki vérfagyasztó hörgések és nyüszítések közepette a földre hanyatlott. Kapálódzó végtagokkal vergődött ide-oda a férfi mellett, s Hymerosz elborzadva figyelte haláltusáját, mígnem szemeinek vörös izzása elhalványodott és a Wendron mozdulatlanná dermedve kilehelte a lelkét.
Hymerosz megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, s még hosszú percekig feküdt a földön, bámulva a csillagokkal telehintett égboltot. Végül feltápászkodva a lényhez lépett, és kihúzta kardját annak testéből. Kimerülten imbolygott vissza a fatörzshöz, ahol ismét leheveredett, majd olyan mély álomba zuhant, hogy még egy sárkány üvöltése sem ébreszthette volna fel.

Harmadik részlet:

Brakosz bőséges lakomával kínálta meg vendégeit: temérdek sült szárnyas, gyümölcsök és zöldségek, valamint kecske-és disznóhús, sajt, rizs és krumpli várt elfogyasztásra. Ezalatt folyt a bor, és Ekteliosz herold  egy költeménnyel szórakoztatta az egybegyűlteket. Orfosz halk furulyaszóval kísérte szavait, mialatt a fáklyák lángjaitól remegtek az árnyékok a falakon. A tűzhelyből felszálló füst úgy kígyózott a tetőn lévő nyílás felé, mintha a zenére járt volna táncot.

Mivel háborús időszak elé néztek, a herold Diolausz király tetteiről szavalt, aki Brakosz ükapja volt. Méhkaptár alakú sírhelye, akárcsak dinasztiájának többi tagjáé, Akama szélén helyezkedett el, nem messze a tengertől. A sírok bejáratához egyenes, kövekkel kirakott út vezetett, kívülről fű nőtte be a falakat, így leginkább dombokra emlékeztették az avatatlan szemeket.

Ekteliosz hangja visszaverődött a trónterem falairól, ahogy ékesen szólva mesélt Diolauszról:

Nagy király volt ő, Apater és Erion híve,

Fejét arany korona díszítette,

Ragyogása nappalt hozott az éjszakába,

Dicső tetteit zengte az ég is,

Hírneve a Márvány-tenger hullámaival mosta a partokat,

Héroszok leszármazottja, elnyomottak példaképe,

Énekelt a kardja a csatákban, nem volt párja gerelyhajításban,

Plakion füves pusztáján érte a halál, harcban esett el,

Barbár kard sújtott le rá, vad túlerővel nézett szembe,

Bástyaként állt a hordák előtt, hogy óvja szeretett birodalmát,

Szelleme tovább élt a csatamezőn, küzdött, ahogy senki más,

Kiáltása felszította a harc tüzét a szívekben,

Győzelem zárta a napot a hélioni lelkekben.