A mi utcánk 90.

           Szándékosan gyalog vágtak neki a hét -nyolc kilóméteres útnak. Még sok megbeszélni valójuk volt, mert Vászja még nem mesélte el, hogyan kezdett hozzá testvére kiszabaditásához, és Sálikónak  sem  volt alkalma elmondani , hogy ha évekig a balszerencs üldözte, akkor most nagyon jól jöttek a véletlenek egybeesései , hogy ő azzal az orosz tiszttel utazott -- aki végülis, fontos szerepet játszott a kijevi táborból való kiszabaditásában--  hogy a városi parancsnok,és kijevi   jól ismerték egymást, és mindketten kötelezőnek érezték , hogy segitsenek, amenyiben módjukban áll. Vászja azt sem hallgatta el hogy minden alkalomkor kénytelen volt kisebb - nagyobb ajándékokat vinni, mert az már annyira benne volt a lvegőbe , hogy anélkül teljesen fölösleges lett volna még elindulni is-- nem hogy eredményt elérni. Sálikó tudta , hogy nem csak hálával tartozik Vászjának, hanem egyébbel is , viszont nem volt olyan helyzetben , hogy anyagiakban bármit is megtudott volna tériteni testvérének. Tudott viszont egyebet. Látta , hogy Vászja épitkezésbe kezdett és most ahogy az időjárás lehetővé teszi folytatni szeretné, ezért felajánlotta neki , hogy ameddig megadatik neki , hogy elköltözhessen minden erejével fog segiteni bátyjának a ház felépétésében.

          Egyre magasabbra kúszott a nap az ég peremén, és nem kerülte el a Nagyné kertjét sem, ezért a déli órákban gőzölgött a föld, és az új élet illatát lehelte szerte szét a környéken. Eddig csak érezték a tavasz illatát , de mostmár szemmel láthatóan mutogatta magát , mert a bokrok alatt az ibolyák ,félretették szerénységüket, és kacéran  viritani kezdtek azonnal, ahogy rájuk sütött a nap.Kezdődik a dolog idő gondolta Nagyné , és két kislányával végig sétált a hosszú kert felszáradt utján és elmesélte , hogy hova mit fognak vetni, és hova fognak palántát ülteni.A lányok figyelemmel hallgatták anyjukat és megigérték ,hogy segiteni fognak, de az is elhangzott szájukból , hogy talán akkorára az édesapjuk is haza érkezik. Édesanyjuk rájuk hagyta--talán most először-- sok idő után, mert ő is tudta érezte,hogy szívében végleg megtelepedett a remény , hogy végre elhárul minden akadály az édesapjuk hazaérkezésének utjából.

           Sálikóék meg érkeztek a parancsnokságra, és a parancsnok fogadta is őket. A fíúk kellő tisztelettel nyújtották át az ajándékot, és a kérvényt is amihez Vászja füzött még néhány szót. Így próbálta nyomatékositani Sálikó kérelmének fontosságát. A parancsnok kijelentette , hogy ne fárassza magát a beszéddel, mert már annyira ismeri az esetet, hogy bárki előtt képes megvédeni a Sálikó ügyét , úgyhogy nyugodtan számithatnak a sikerre.Úgyanis a jövö héten személyesen meg Kijevbe, és  igyekszik a dolgok végére járni, hiszen tudja ő hogy milyen nehéz külön élni. Mert fél életét távol töltötte feleségétől gyerekeitől. Aztán elmesélte azt is , hogy neki is elege van már mindenből, és szeretne már nyugalomba vonulni, de a kora miatt ezt még nem teheti meg. Pedig néha úgy érzi  már ő nincs is, csak az egyenruha diktál, neki is és másoknak is. Furcsa mód, miközben ezeket a szavakat gondolatokat sorolta, Sálikóék pontosan az embert látták, és nem az egyenruhát.

           Bucsúzóul még egyszer megigérte , hogy mindent elfog követni a cél érdekében,és Vászja következő látogatásakor megmondja az eredményt is, ami nagyon reméli , hogy pozitiv lesz. 

           Nagyné , csak egy-két ismerősének mondta el , hogy remény van arra , hogy Sálikó visszajön mert kiszabadult ,csak éppen a túlzott bürokrácia miatt nem tud még jönni. Ez természetesen igaz is volt , csak éppen a fogadó félben ,másképpen csapódott le. Akik látták , hogy milyen körülmények hurcolták el, azok meg voltak győződve arról , hogy nem hogy idejöjjön , de még azt sem hitték el , hogy még egyszer meglássa a napvilágot, mert börtönbe vetik. Ez időtájt már olyan erős volt az orosz gyülület , hogy én is megkellett gondoljam , hogy apám előtt mikor ejtem ki azt a szót , hogy orosz -- de attól már csak az volt nagyobb bűn , ha Sztalin elvtárs nevét ki ejtettem.  Akkoriban ritka nap volt az , hogy az iskolában ne emlékeztek volna meg az orosz vezető valamelyik hőstettéről. Ha szerencsém volt, akkor nem kellett végighallgassam apám válogatott, külön errea célra gyártott, kifejlesztett tirádás káromkodását, de ha nem volt szerencsém, akkor nem úsztam meg.Ilyenkor, még végig kellett hallgatnom, saját tapasztalatából szerzett élménybeszámolóját, amelyikből abszolut kiderült , hogy nem úgyanarról a Sztalinról beszélünk, mert az iskolában jellemzett Sztálin az egy jóságos , bölcs , hős vezér volt, mig az apámtól halott Sztalin jellem, homlokegyenest ütközött ezzel, mert apám megjelenitésében egy könyörtelen népnyúzó  gyilkos volt. És még mondja valaki , hogy mi nem voltunk sokoldalúan nevelve!