5. Babaház

*

Dee

Évszakok zuhannak el mellettem. Kibomló őszi rózsák - későn virágzó vérbordók, öreg feketék, és a fény csak szárad és szárad, ahogy húz ölelésébe a tél.

Ezüst égről csillagok hullnak, zuhanva húzva magukkal a hold fényét, és az éj többé nem fordul hűs türkiz hajnallá. Szürke égről bomlanak a levelek, avartemetőt ringat beletörődve az első fagy. Félkört ír az év, mire felhők torkán fagy a hó, és megáll hátam mögött a gravitáció.

Most tél van, és hó, és csend. Fehérbe öltözött a táj, betakarta a süllyedő mocsarat – fölötte lidércként lebeg a képzelet: az álmok csillámtánca… Az álmoké, melyekből nincs felébredés. Egy mozdulat beszakítja a leplet, és nem titkolja tovább a mélyben tovaterjedő sötét erőt.

Most nincs lélegzet, nincs hang, csak a szökőkút: jéggé fagyott vágyak ölelik robbanásig merevvé. Még egy sóhaj, és darabjaira omlik, csak eggyel több gyermekkönny, és leomlik. Pusztulás előtt a legszebb, az utolsó pillanatig ragyog, mintha várna valamire; mintha rám várt volna.

És itt, és most már… Már végre meghalhatok. És darabjaira pattanhat az eső marta kövezet, a kút, amely forrást énekel magából. A tél végre úgy ölelhet át, ahogy mindig is akart – magáévá téve, kristályai közé fagyasztva, örök jégbörtönben.

*

Ava

„Én rajtam jutsz a kínnal telt házba. Én rajtam át oda. Isten hatalma emelt égi kénnyel, az ős Szeretet és a fő Okosság. Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel, és örökké állok.”(*1)

Kétféle vagyok. Örökké a szülőanyád és a végzet - nőiesség nélküli - asszonya. Örökké a végzeted, és szerelmi bűnöző: a bűnös, aki megerőszakolta azt, aki a lányunkat. Hippocrates(*2) bilincse halálszínű jegygyűrűd az ujjamon.

A harcos vagyok, aki elméknek mutatott kiutat. És az elme vagyok, aki a saját könnytavába fulladva lebeg – kiszáradt forrás, mely a hippocampushoz(*3) vezet.

Csak egy lélek, aki bent ragadt veled, aki hibázott, aki azt hitte, ismeri a vadonból(*1) kivezető utat: a rövid dendriteket(*4) és a hosszú szinapszis(*5)-kereszteződésű neurit(*6) országutakat. Át a sivatagon, a tó fenekén, a mezőt átszelő ösvények limbikus(*7) labirintusán át, fel az égig, és le a pokolig. Elvesztem veled. Elszakadtam, mint pókháló, ha túl erősen tűzi a fény, kezem kicsúszott a szorításából, az egyetlenéből, aki képes óceánt mozgatni, hegyeket fektetni és falakat törni -

- aki pillantásával feléleszti a terméketlen virágágyakat, akit nem ismerhettem, nem szerethettem teljes szívvel, mert a sötét titkokat úgy rajzoltam közénk, mint a Szikláshegység a szakadékait.

Itt fekszel, Dee, előttem, nekicsapódva az egyetlen biztonságot adó mély anyaölnek. És végül az öl meg, ami a pokol közepén életet vajúdó forrást szül. Mert a víz hiába az élet, ha a tél eljön, az ölelése halottá fagyaszt.

És végül az hagy meghalni, aki a világra szült.

És én itt fekszem a pokol kútjában – újra, mintha sosem jöttél volna értem, mintha az egész élet csak egy szörnyű rémálom lett volna, melyből nem ébredhetünk fel sosem –, a negyedik alkörben, Isten egykori legszebb angyalaként.(*1)

*

John

Babarózsaszín a fény. Érzem a pillanatokat, melyek hegedűvonóként nyírják pókhálóvá vékonyodó szívizomrostjaim.

Anne a mennyfényű nappaliban játszik. És gyönyörű fiatal hölgy egészen addig, amíg meg nem mozdulok – mert akkor tekintete dühöt üvölt felém.

Meg lehet halni egy rémálom közepén? A rémálmokból mindig felébredünk – szavaltam el kismilliószor a gyerekeknek, ahányszor csak sikítva ébredtek az éjszaka közepén. Az ügyeletes rémálom-elkergető voltam… És most nem tudom, mitévő legyek: Ava csendes. Nem válaszol. Ha van Isten, akkor Ava kezébe adja most Dee-t.

- Ez így nem jó – szólal meg Anne, és feláll a játékbabák közül.

Körbenézek. Itt minden Anne-é, és semmi sem Dee-é. Minden szigorú rendben, csillogó tisztaságban, katonásan a helyén. Minden színes, vidám és tökéletes. Száz baba néz rám vissza a hófehér polcokról szép ruhában, megfésülve. Hajszál híja, hogy elvesszek Anne emlékében, és a tudatban, hogy sosem halt meg abban az autóbalesetben.

- Még mindig őrá gondolsz – lép felém, meztelen talpaival ripityára tiposva a porcelánbabák fejét.

Nem tudom, mit kellene válaszolnom.

- Nem maradhatok itt, nem maradhatok veled – válaszolom, mert képtelen vagyok valóban nem Dee-re gondolni. - Nekem még élnem kell. Ha csak néhány hetet is, de el kell rendeznem a dolgokat, mielőtt meghalok.

- Velem örökké élhetsz, de neked ez sem elég. Miért nem szerettél sosem?

- Most is nagyon-nagyon szeretlek, kicsim.

Feladom. Mindent feladok. Visszaadom az életem, a gyászküzdelmet, az egész rettenetet és átölelem az unokahúgomat, és többé nem érdekel a valóság, nem akarok felébredni ebből a varázsos álomból. Az álomból, mely életté válhat itt, bennünk. Egy olyan életté, melyben sosem repült ki Anne Nate autójából. Sosem zuhant a manchineel fák(*8) erdejébe… Az erdőbe, melynek tüze kegyetlenebb a pokolénál is.

*

Anne

„Ki nevet a végén?” - Hát én! Magamban hangosan vihogok a győzelem édes ízén. John teste végre a markomban van. Lényem minden pórusát belé árasztom: úgy ahogy azt a fa tette velem.

A nyári otthon közepén belőlem olvad ki a hó. A kristálypelyhek úgy bújnak ki pórusaimból, mint kukacok a gazdatestből. A toxikus tűz folyékony lávává olvad bennem, pezsgek, ahogy perzselem mérgemmel John-t. Még nem érzi. Sosem érezte, vagy csak talán annyira szeretett, hogy nem érdekelte, ha a szeretetem betegséggel mérgezi: az érintésem halállal fertőzi.

Mégis mit hitt?! Hogy a visszafele pergő idő büntetlenül havazik az ég felé?

Sűrű lávacseppé kunkorodnak a kukacok, ahogy hemzsegve rontanak John lelkébe. Szaporodni akarnak, zabálni, élősködni, mindazon és mindazt, ami belőlem már elfogyott.

Megrezzen, ahogy lénye égni kezd, de nem enged el. Talán döntött, és most már velem marad örökre, hagyva, hogy a halál férgei felegyék a szívét.

Minél jobban fáj neki, én annál boldogabb vagyok. Nem sokára mindene megfertőződik velem, átéli halálom pillanatát: a spontán égést, a faméreg tűznyelvének lávanyáladzását.

A vége minden halálnak ugyanaz: a hó eláll, a toxin többé nem folyékony, az idő felszárad a tetemek fölött, és az új tavasz már csak az emlékeket fújja a levelek közt – céltalan, a kérdésekre sosem ad választ, a történtekre sosem poroz determinációt.

Sírni kezd, akkor még erősebben gyilkolom. Reszket, mint a falevelek, amikor eleven testem tüze visszaperzselte azokat.

- Most nem hagyom, hogy a kezed kicsússzon az enyémből.

*

Nate

- A sebek tettek volna azzá a férfivá, akinek lenned kellett volna – szól anya hangja a teljes vaksötétben. - De te nem gondoltál ránk, el akartál felejteni minket, pedig mi csillagokban fénylettünk tovább a Taurus(*9) tél-égi festményében. Én az Aldebaran, a tél jobb szemeként figyeltelek, kisfiam, ahogy felnősz.

De mi is, mint minden csillag, lehullunk egyszer, ha eljő az ősz. Ide kell érned még azelőtt, hogy ez megtörténik. Mi csak elköltöztünk, de együtt vagyunk úgy, ahogy a north side-i házban: észak-nyugatra az Orion-tól.

Próbálok látni, és nem törődni az akusztikus hallucinációval – de egyik sem sikerül. Fogalmam sincs, hogy csupán percek, órák, vagy netán napok teltek el a sötétben anya hangjával.

- Orvos lettél, de nem azért, mint John. Téged csupán a csövek érdekeltek, hogy mi a generátor, az üzemanyag. Egy szerelő vagy, Nate. Az agy számodra ugyanolyan szerv, mint bármely másik. Ha sebes, betapasztod… Az egész életedet ebben a sötétben élted, amiben most is vagy. Ideje felnézned a téli égboltra, és észrevenned, hol fénylenek a csillagok.

Nagyot sóhajtok, és felállok. Úgy döntök, újra megpróbálom fellökni a pince ajtaját. De eltűnnek a falak. Körbefordulok. A sötétség ágas-bogas kertet kezd kirajzolni előttem. Ahogy szemem pásztázza a teret, világosodik éjszakává a temető.

Egy teljes kör után megugrok Lucy lényétől.

- Jaj, hála istennek, Lucy! - mondom, és magamhoz ölelem őt. - Mi történik, hol vagyunk? Hol vannak a többiek? - szórom a szavakat a ködös méregzöld éjszakába.

- Nem akarok meghalni, Nate! - reszket, szeméből vérkönnyek buggyannak.

Simogatni kezdem a vállait.

- Miről beszélsz? Sosem hagynám, hogy meghalj!

A könnyeit törlöm, de egyre erősebben patakzik. Észreveszem, hogy nem is a szeme… A haja bronzbarna tincsei közül ered a vér. Óvatosan elfordítom őt, és akkor vége… Elborzadva lököm el magamtól: az agya hiányzik az arca mögött…

- Félek. Eltévedtem, én csak téged kerestelek – sír remegve, és tétován ő is hátrál.

Akkor anya lép elő egy nagy, fekete-márvány sírhant mögül, és átöleli Lucy-t. Anya addig simogatja, míg holdfény-szín karja vérvörössé csillog.

- John! - kiáltok az égre. - Fel akarok ébredni! - üvöltöm, és megráz a zokogás.

- Ebből az álomból nem lehet felébredni, Nate – szól vissza anya.

*

Scott

Kezemből kiesik a két kocka, amikor meghallom Lucy őrületes sikoltozását. A pince lejáróhoz rohanok, túl magas… Körbenézek, de semmi sincs, amire ráállhatnék.

- Nate!!! - üvöltöm át Lucy-t kétségbeesésemben, de senki nem válaszol.

Nekifutással próbálkozom, de meg sem mozdul az ajtó, Lucy hangja akadozni kezd.

- Anne! Anne! Meg kell mentened Lucy-t! Kérlek! A bátyádért! Nate-ért!

Továbbra sincs válasz. Lucy torka szakadozott nyöszörgésbe ájul. Vége. Lerogyok a padlóra, és a kockákra nézek: dupla hatos. A táblán a sárga bábu kiléphet a startból, be a játékba.

Megjegyzés:

(*1): Dante pokla -> az idézet a pokol kapuján áll; a vadon: Dante túlvilági útján, amikor letér a helyes útról; Lucifer: Isten egykori legszebb angyala.

(*2): utalás a hippocrates-i orvosi esküre

(*3): Hippocampus: a nagyagy -> limbikus rendszer része, szerepe az emlékezet (összetett események), tájékozódásban van.

(*4): idegsejt azon nyúlványai, mely az információ felvételért felelős, illetve annak a sejttest irányába való közvetítéséért.

(*5): idegsejtek közötti funkcionális kapcsolat

(*6): idegsejt főnyúlványa

(*7): limbikus rendszer: limbus=határ/szél: központi idegrendszer része; szerepe: élni akarás, érzelmek, agresszió, félelem, memória, viselkedés, szexualitás, éhség-jóllakottság, figyelem, tanulás...stb.

(*8): a világ legmérgezőbb fája. Gyümölcse: "halál alma" (Kolumbusz); égési sérülést okoz, meggyújtva vakságot. 

(*9): Bika csillagkép, a téli égbolt meghatározó csillagképe. A jobb szeme a legfényesebb csillaga: az Aldebaran, ami az Orion csillagkép övét alkotó három csillag vonalának észak-nyugat felé való meghosszabbítához vezet.