2. Gyertyaláng a forgószélben

*

Dee

A magas különös gyorsasággal szippantja el a levegőt, súlyos fekete felhőket tol helyette elzárva előlünk a menny fényét. Tölcsérrel forog felénk távolból a vihar, összetett szemei mindegyikéből ezüst villámok cikáznak.

Fordulok, lábam kilógatom az ablakon. Sípcsontomnak csapódik a fülledt áramlat, hajamba kap az eső, és homlokon csókol a vihar szele.

Örülök a vad nyári zivatarnak. Elmosolyodom John és Nate iszkolásán, végre bekergette őket az ég, és együtt lehetünk. Alig várom már, hogy bejussanak a házba. Akkor majd nekiállok sütni – a vaníliás John kedvence –, és teát főzök: levendulásat. De nem bírom levenni róluk a szemem addig, míg be nem érnek.

Ha nagy vihar van, akkor elmegy az áram. Gyertyákat gyújtunk a nappali közepén, és kiterítjük a „Ki nevet a végén” társast, aztán estig röhögünk Nate-en, ahogy sorra veszít - amit nem bír elviselni. Minden játék kezdetén egyre lelkesebb, és különböző zsonglőrtrükkökkel próbálja az oldalára fordítani fortunát – ahogy a dobókockát próbálja bűvölni, aztán mindegyik végén egyre sértődöttebb.

Nate még soha nem nyert. Amikor elege lesz, és „soha, a rohadt életbe, soha többé nem játszok veletek, olyan isten nincs”, akkor elszív egy cigit.

Olyankor nincs kórház, és mobiltelefon. Nincs internet és olyankor Anne sincs. A tűztől fél. A tűzfénynél olyan messzire megy, amennyire csak tud. A gyertyafényben suttogott titkokról semmit sem tud.

A tökéletes vaksötétben érzi igazán jól magát. Bújócskázni például imádott velünk. Ám egy idő után már nem játszunk ilyesmit, a bátyáim szerint már túl idősek vagyunk hozzá.

Már mozdulnék, ám John megtorpan. Arca felém emelkedik, sötétkék tekintete átitatja az ég vizét: engem néz.

- Maradj ott, bemegyek érted – Inkább olvasom az ajkáról, mint hallom, mert hatalmas mennydörgés rázza meg a kertünket.

Nate szó nélkül hátralép érte, és behúzza a házba. Akkor mégis rossz előérzetem támad, Anne nincsen sehol – megelőzhette őket, és már a házban van.

Villámgyorsan fordulok a szoba irányába, melyet a kinti sötétszürke szurokfeketére festett. Halálra rémülök, amikor mögöttem dördül fel az ég, szilánkossá durrantva az ablakot.

- Gyorsan! Ablakok! Aztán pince! Valami forgószél jön! - hallom Nate üvöltését a földszintről.

Villám mögöttem. A bőrömön érzem az elektromos kisülés gyengült energiáját: forró simogatás.

A sarokban Anne áll. Az ezüst villám gyöngyházzá festi alakját. Aztán csak sötét, mennymorgás, közeledő Anne-hörgés.

Az ablakhoz hátrálok, karomat felsérti a kitört üveg.

- Anne! Azonnal lejössz! - dörren Nate hangja.

Engem már senki nem keres – döbbenek rá.

- JOHN! Hova az istenbe mész? Felkapja a házat a tornádó!!! - sikítja Nate lentről.

Apró villám-rezzenés. Anne az arcom előtt szuszog. Világoskék szemét fehérré festi az elektromosság, és felvillan, ahogy a villám a hátamba csapva ragad meg.

Testem rázkódik, elemelkedik a padlótól. Anne szemében gömbként tükröződik az elektromos háló, mely rabul ejtett – vagy az ő szeméből tör elő?

John beront, teste a kilincsen ragadva hintázik. Anne sikítva fordul felé. Az áramgörcs elenged, a padlóra rogyok.

- Anne! - lép felé John. - Engedd vissza őt!

- Engedd el őt! - vág vissza Anne, és John elé lépdel. - Nem tehetsz ellene semmit!

- Te sem tehetsz az ellen semmit! - mutat az ablak felé.

Felállok. Ezüst karimájú fekete lyuk hullámzik a levegőben. Megbűvölve állok hatalmassága alatt. Alig közeledik, inkább egyre terebélyesedik – mintha csak a döntéseinkre várna.

- Nélküle te nem lehetsz itt, Anne! - hallom mögöttem John-t.

A vajúdó féreglyuk körül fémszálakra hasadnak a holdak, csillagok.

- Ahogy te sem – válaszol Anne, aztán erőltetett vihogásba kezd, és lök rajtam egyet.

Ölem az ablakkeretnek csapódik, tenyerem felhasad, ahogy megkapaszkodok, és az arcomat is végigszántja egy kiálló szilánk. Óvatosan megfordulok.

Anne áll velem szemben, aki nem Anne. Saját tükörképemmel szembesülök. Megrettenve nézek át válla fölött John-ra.

- Mi folyik itt, John? Anne hogy nézhet ki ugyanúgy, mint én? - suttogom felé.

- Dee… - Hangja tele van aggodalommal, ahogy a nevemet mondja.

Lép, félre söpri Anne-t… Vagy… Engem? Aztán átölel.

Akkor újra belém vág a vihar. Arcomat az eső áztatta pólójába fúrom. Gőz csap meg, John teste olyan tűzforró, hogy párolog bőréről a víz.

- Maradj velem, Dee! - hallom a hangját mellkasán át.

Testemet égeti ölelésünk, az elektromosság öve eggyé tapaszt minket. A szélvihar már a szobánkban pörög, vagy minket rántott ki onnan, és lebegünk a villámháló húsba vágó madzagbilincsében.

A kellős közepében állhatunk, ahol nincsen áramlat, hideg, vagy eső. A dörgés tőlünk messze, a szélek felé fúj. Itt tökéletes a csend, John szíve lassan, öblöseket dobban – mindig ilyen, ha meg akar nyugtatni.

Kinyitnám a szemem, de ahogy testem minden porcikája, a szemhéjam is lebénul. Nem mozdulhatunk addig, míg a vihar tovább nem vonul.

John mozdul, még szorosabbra fűzi körém karjait, és akkor még mélyebbre kerülünk. A testen kívüli fekete semmi képeket villant elém.

Röntgenablakok és a felvételeket átvilágító képernyők folyosónyi hosszan a falakra rögzítve, a másik oldalon nyitott ajtajú szekrények – azokból kidőlő előhívott, vibráló, fekete-fehér fóliák, melyek belső szerveket ábrázolnak.

Anne morog a fülembe, ajkával megérintve a nyakam. Halálra rémülten rohanni kezdek. Előttem a mesterséges fehér fény, mögöttem a vaksötét űz.

Meg-megállok egy-egy túlcsorduló szekrénynél, térdre esve, hogy megnézzem a felvételeket, de hátulról rám ront a sötét. Fejem ide-oda forog, ahogy a kétségbeesés padlóján rohanok, céltalan, csak foltokat kivéve a képeken. De nem állhatok meg, üldöz Anne halálszaga.

Aztán térdre esek. A sötét megelőz, és mindenhonnan körbevesz. Meg fogok halni. Eggyé fogok válni Anne túlvilági erejével.

Sorsomba belenyugodva fordulok a mellettem vibráló felvétel felé: az első egy gerincfelvétel. MRI, nyílirányú. A halál kettészelte középen a gerincet, szembefordította, majd fotózott. Villámlik, ahogy villan a vaku.

Térfoglalás. Csontvelőben terpeszkedő lágyrész támadás. Gerincvelő fojtogatás.

Aztán sötét. Mint gyertyafény – mélysárgán kezd pislákolni a következő: mellkasi CT, harántirányú, tüdőfelvétel. A lég szurokfekete masszává alakul. A tüdő ében szövetében több apró gömbvillám égeti a retinám.

És összezsugorodom. A felvételek részévé válok, a röntgen-világ fekete-fehéren vibráló tükrén tiporgok. Körülöttem a többi szerv fényképei – és én benne a képekben.

Karomat nyújtom a gigantikus felvétel közepén: a halál pepitán vibráló szívében nézelődöm.

Hasi CT hófehér homokfövenye, fekete vakfoltok a szememben. A gyomor tükörszín fala feszül tapintásom elé, oldalazva simítom végig, amikor csuklómat megragadja a halál: a környezetétől jól elkülönülő manifesztáció.

Bekap, aztán lenyel a tumor. A tükör túloldalán rottyant ki magából: a hashártya mögé. Oda, ahol két vese helyett mélymagmáig fertőzött gennygejzírek bugyognak.

Egy darab vese szétcsattant maradványai. Oldalra nézek: a másik vese már rég nincs. Ez John teste – döbbenek rá, és megsemmisülök.

*

John

Amint megtaláltam, és magamhoz szorítottam az unokahúgomat, máris elvesztem. Hogy tűnhet el úgy, hogy karom minden erejével ölelem?!

Hogy halhatott meg a nővérem, amikor rajongásig imádtam őt?! Hát, semmit sem számít a világon a szeretet ereje?

Dee beomlott babaházán ücsörgök, és sírni volna kedvem. Már megint csak a megszámlálhatatlan lom. Néha akaratlanul is kiszúrok egy-egy ismerős kacatot. Gyerek-goblein és csörgő sapkás bohóc. Csatok és masnik - megannyiszor súrolta kézügyességem határát, ahogy próbáltam a hajába illeszteni.

Iskolai értesítők: tanulási képességzavart kérik kivizsgáltatni – diszlexia, diszkalkulia? Koncentráció zavar, petit mal epileptikus kihagyások, kóros szemtekerezgés, hallucinációk? Autisztikus spektrumzavar?

„Dianne egyik nap kiválóra felel, másnap semmire sem emlékszik az egész év tananyagából. Speciális kiegészítőiskolába való átíratás javallt.”

Ava mindezt megjósolta.

Nate őrjöngött. Egy hét otthon tanulás után azt mondta: a húgom okosabb nálam, rájuk kéne gyújtani az épületet – persze viccnek szánta, de picit sem volt az. Akárhogy is, Dee-vel sosem stimmelt valami. Aztán nagy nehezen elfogadtuk, hogy mi.

Hol vagy? - állok fel a porszag kellős közepében, de sehol sem látom a kijáratot.

A tető recsegve omladozni kezd.

*

Nate

A pince nem nagyobb, mint nyolc négyzetméter, és olyan alacsony, hogy John-nal épp hogy nem verjük be a fejünket. Dee talán húsz centivel is alacsonyabb nálunk, ő naná, hogy nem érzi szorongatónak.

Mondjuk John sem. De azt hiszem, Anne nem mert lejönni. Én pedig egyre idegesebb vagyok a helyzettől.

A bátyám és a húgom úgy társasoznak az apró lyuk közepén, mintha nem lenne sem múlt, sem jövő. És ez még jobban bosszant.

- Hogy a fenébe lehet az, hogy ez a buzi társas itt van, egy alap orvosi táska meg nincs? A gyertyákat értem, igen, a pokrócok is tök jók, az elemes tea főző már határeset… Nem is tudtam, hogy ilyen is létezik... - próbálom kizökkenteni őket a felhőtlen játékból.

- Miért, mi bajod van? - kérdezi John, és erre teljesen elkattan az agyam.

- Hát először is baromira idegesít ez a tea! - kezdem elfojtott feszkóval. Dee kinevet.

- Ez stresszoldó tea, Nate! - vigyorog felém.

- Annyira szar az íze, hogy teljesen felstresszel! - sipítom, aztán John felé: - De NEKEM mi bajom???

Akkor végre komolyan vesznek. Abbahagyják a játékot, és felém fordulnak.

- Te összekaristoltad magad, mert isten tudja, miért kellett a kitörött ablakot tapigálni! Vágások az arcodon, a nyakadon, a csuklódon, és egy kurva fertőtlenítő sincs, hogy legalább leöntselek vele – szónokolok Dee-nek. - Ha nem kapsz rövid időn belül tetanusz szurit, talán bele is halsz! Te meg! - folytatom John felé. - Ott feküdtél eszméletlenül a szoba közepén! Ráadásul tűz forró vagy! Ő tetániás görcsöt kap, te meg lázgörcsöt. Hamarosan itt fogtok vonaglani a padlón vért habzó szájjal.

- Jól van, Nate, inkább idd a teádat – sóhajt John rosszallóan, aztán Dee-re pillant. Hosszan összemosolyognak, aztán folytatják a játékot.

- És akkor Anne most hol van? - kérdezem óvatosan, de rám sem hederítenek. - És mikor jön vissza? És miért nincs itt? Nem lesz baja…?

- Ő akart kilökni az ablakon, Nate – válaszolja Dee, miközben lépked a piros bábuval. - Gyere, játssz inkább!

- Kizárt!

- Tényleg ő akarta kilökni, én láttam – vágja rá John.

- Mármint, kizárt, hogy játsszak veletek! - kinevetnek. - Mégis hogy láthatod őket külön? - faggatom John-t.

- Mindig is láttam őket külön, Nate… - fordul felém John.

Aztán hirtelen kihuny a gyertyafény.

- Dee, Dee, itt vagy? - szólal meg John hangja a sötétben. De a húgom nem válaszol.

- Nem is hiányoztam? - halljuk meg kisvártatva Anne hangját.