VI. 2006

1. A két kedves kis bárányfelhő

*

Dee

- Dee, ébredj! - John hangja. Vagy Nate-é. Mindkettőjüké, vagy egyikőjüké sem. - Ébredj fel!

Valaki más éli az életem, és én élem másét. Álmomban újra megszületek, és Ava az anyám, John pedig az apám. Az egyikük a mezsgye jobb felén, fekete csuhában, másikuk a távolban, olyan messze, hogy egy élet választ el tőle.

Stációk, és nekem mennem kell. Éget a nap. Az egész világot betemette a sivatag. A homok forró, mezítláb állok, és mennem kell, hogy ne fájjon a szúró perzselés.

De nem akarok eljutni Ava-hoz. Félek tőle. Azt hiszem, nem szereti John-t. John-t, akit a világon mindennél jobban szeretek. De mennem kell. Felperzsel a homok.

A nap gyarlón kel, és galádul emelkedik. Legfelül pedig izzásra hevíti a sivatagot – sosem állhatok meg. Ava-hoz közeledem.

*

Kinyitom a szemem. A testem fekszik, és olyan, mintha egész eddig hűtőben feküdtem volna. Jobb oldalamon Ava, a balon John. Vita-villámokat szórnak egymásnak a fejem felett. Ava lemond rólam, John bízik bennem.

Kinyitom a szemem. A testem fekszik, és annyira kimerült, hogy talán sosem mozdul meg. Kórház éjfénye világít felettem, aztán John mosolya: - Szia Dianne! Én John vagyok, és ne félj, vigyázok rád!

Kinyitom a szemem, és majdnem semmi. Csupán a fölém magasodó rideg faágak csontváz ujjai. Mindenféle sziréna vijjogása a fülem mellett – valami oltári nagy baj van. Kalodába zár az autó, ahogy összelapult körülöttem. Az eget látom és a tűz fényét: valami kigyulladt.

*

Kinyitom a szemem. Fagerendázat magasodik fölém, mosolyogva ölelem meg a takarómat. Itthon vagyunk, a régi házban. Oldalra fordulok, nyár illat lebben a nyitott ablakon át.

Végre újra itt vagyok – kelek fel olyan jó kedvvel, mintha a mai nappal kezdődött volna a nyári szünet első napja. Talpam a rég tapintott padlón lépked, ahogy az ablak felé haladok. Ám a szívem összeszorul a látványtól: Anne is itt van. A mező közepén babrál a piros pipacsok özönében.

Az égre nézek, a szalmaszín napra, és azt kívánom, bár porrá égetné Anne-t. Aztán visszaszívom, mert meglátom a két bátyámat a tóparton. Fehér pólókban ülnek egymás mellett, és nagyon szeretem, ha ezt csinálják. Ha itt vagyunk, képesek reggeltől együtt lógni, míg otthon van, hogy hetekig alig beszélnek.

*

Nate

- Most akkor szerinted befestette a haját? - kérdezem John-tól, ahogy hátra-hátra pillantok Anne-re.

Hosszú ideig figyelem a húgomat, mert Anne jelenléte mindig kicsit olyan, mint a carpe diem. Ragadd meg, mert a következő pillanatban már nem lesz többé, és nem tudhatod, mikor jön újra. Egy óra, vagy tíz év…

John-ra pillantok. Rosszul van. Halkan kapkodja a levegőt, tekintete az előttünk fodrozódó tó túlpartjára vetül.

Eldobom a cigim, és felé fordulok. Megfogom a kezeit, olyan hidegek, mintha hóba nyúlt volna kesztyű nélkül.

- John! John, nyugi. Figyelj!

Rám néz. Ajka remeg, míg fogai erősen egymáshoz feszülnek.

- Oké, semmi baj – mondom, és a zsebembe nyúlok néhány szőlőcukrot előkapva. - Tessék, edd meg gyorsan.

Szemhéja is megreszket, majd egyet elvesz, a szájába teszi, aztán lassan hanyatt dől a puha, pipacsokkal teli fűben.

Az arcát figyelem, egyre nyugszik, és próbál mélyeket lélegezni. Egy egész élet eltelik, mire újra rám néz.

- Jobban vagy?

- Ühüm – fut át az arcán egy halvány mosoly, majd az égre pislant.

- Nem kéne állítani az inzulinon? - kérdezem.

Mielőtt válaszolna, hangja elakad, mert megszólal zsebemben a mobil. Előkapom, aztán reflex-szerűen ki is nyomom.

- Ki volt az? - kérdezi. Nem akarok válaszolni, de John a gondolataimban olvas. - Miért nem veszed fel neki? - sóhajtja.

- Miért nem nézzük meg a vércukor szintedet? - vágok vissza.

- Mert picit még mindig forog körülöttem az ég – mosolyog. - Az immunszuppresszáns(*1) miatt nem lehet normálisan beállítani az inzulint sem.

A szó görcsbe rántja a vesémet. Vagyis az övét, és az én derekamat.

- Mióta szeded? - A hangom halk, és… Nem akarom ezt az egész beszélgetést. Vércukor szinttel és gyógyszerekkel kezdődik, és a limfómáig fogunk eljutni. Ez… Ez olyan, mint megtudni, melyik napon halsz meg.

- Scott volt, ugye? Hetente csak egyszer telefonálhat, és évek óta téged hív – szólal meg.

Ha farkas lennék, vicsorognék… Ám csak azt érzem, ahogy arcom két oldala megmerevedik.

- Ha nem lenne, már nem élnél – közli.

- Ha nem lenne, meg sem támadtak volna azok a kurva vadállatok! - vágok vissza.

- Ha nem lenne, Anne nem szedné mögötted a virágokat – folytatja.

- Ha nem lenne, Anne mögöttem szedné a virágokat!

John felkönyököl, majd lassan újra felül.

- Poszttranszplantációs diabetes mellitus(*2) – nyögöm, és esik le végre a tantusz, hogy mi a PTDM, és miért gondolja Anne, hogy John miattam beteg.

De jobb lett volna, ha nem esik le.

- Szóval a limfóma is a transzplantáció miatt van, John?

Bólint.

- Volt, igen. De abból már meggyógyultam egyszer.

- Micsoda? Mikor? És most akkor mi van? És én miért nem tudok semmiről?!

- Amikor el kellett hagynom Dee-t. Amikor, tudod… Úgy döntöttünk, hogy eltűnök egy időre az életéből.

- Hát, ez nagyon fasza, John! Azt hittem, akkor épp Michelle-lel élitek a mézes heteiteket?!

- Méz meg sör helyett CODOX-M/IVAC(*3) volt…

- BAZD MEG, JOHN! - pattanok fel, aztán rágyújtok. - Miért nem mondtad el? - kérdezem a tótól.

- Dee közelebb állt a halálhoz, mint én. Szüksége volt rád.

- Nem rám volt szüksége, hanem a hiányodra, ez nagy különbség – szusszanok, aztán igyekszem lenyelni a sértődöttségemet. Hátat fordítok a víznek, és elé állok. - És most mi van, visszaesés?

- Most a kemó miatti másodlagos tumor.

- Mik az esélyek?

- Gyere, ülj le – sóhajt. Engedelmeskedek.

De nem akarom hallani a válaszát. Nem akarom tudni az igazságot.

- Köszönöm, hogy nem mondtad el – sóhajtok a víz felé, miközben kifújom a füstöt, aztán a vállára hajtom a fejem, ő pedig magához húzza a vállam.

- Nate… Nekem most el kell mennem.

És a szavai fájnak. Úgy fáj, hogy minden indulatom a mellkasomba fagy.

- El kell mennem Anne-nel, hogy Dee végre… Hogy annyi év után végre szabad lehessen.

Felrántom a fejem, és felé fordítom az arcom.

- Mi?! - lehelem hangok nélkül. - Nekem számokat mondj, John! Redvás, rohadt értékeket, bátyám! Stádium beosztást, Ann Arbor(*4) rizikót… - suttogom egyre halkabban.

- Nem bírok ki még egy kezelést.

- És mi van a kísérleti cuccal? Éjjel elolvastam az egész agymenést. A botanikusi élettant, a zöldszíntestek pszichológiáját, azok megerőszakolását, és annak az adrenerg-szerű cuccnak a bázishármasok közé való beinjektálása?! Génsebészet?! Növényi- és emberi sejtek közös hibrid-anyaga? John, ez lehetséges? Inkább valami elbaszott sci-fi-nek tűnik.

John elmosolyodik.

- Dee hipotézise az, hogy minden emlékezik a világon. És az emlékek hálót alkotnak közöttünk, akik élünk. Mindegy, hogy állat, növény, vagy tárgy…

- Tárgy?

- A holtakat tárgynak tekinti, igen. Mégsem olvastad végig.

- Nem, bassza meg – nyögöm, és átdörzsölöm a homlokom. - Már azon fennakadtam, hogy egy növény hogyan érezhet. Hogy tudja rávenni arra, hogy emlékei legyenek, és hogyan tudta megtalálni a… A százból azt az egyet, ami deviáns anyagot termel. Még szerencse, hogy a „tárgyakig” nem jutottam el. Menten bele is őrülök, ha meg akarom érteni.

Elneveti magát.

- Nate, az nem százból az egy. Az...az több ezerből az egy! Tudta, hol keresse. Anne emlékezett arra a fára…

- Nekem ez akkor is sci-fi. Te mit gondolsz?

- Működik – mosolyog. - Én végigkövettem az egész kutatást. És tudod, minden nap megkérdezte tőlem, hogy mit gondolok.

- Jó, és mit gondolsz? - türelmetlenkedek.

- Hogy fel kéne hívnod Scott-ot.

- Áááh, John! A gyógyszerről!

- Hittem benne, hogy okos, és hogy sikerül mindaz, amit megálmodott egy nap.

- Honnan a fenéből jött neki, hogy rákkutató legyen? Neki elmondtad a Hodgkint?

- Non-hodgkin volt. Most van a Hodgkin… Dehogy mondtam el, még most sem tudja!

- Hogy-hogy nem tudja? Akkor mit hadakozik a jelentkezési kérdőívvel?

John felhúzza térdeit, átfogva azokat, és behunyt szemmel beleszippant a levegőbe.

- Eső lesz. Érzed?

- Leszarom – szusszanok. De nem hagy választást. Nem néz rám, nem szól, így nagy nehezen körbenézek.

A halványkék égen két apró bárányfelhő halad épp egymás felé. Elnevetem magam.

- Nem gondolom, John, hogy a kedves kis vattafelhők mindjárt égi háborúba kezdenek.

Hirtelen megragadja a vállam, és maga felé fordít.

- Nézd meg jobban! Két anyától, de egy napon születtek – mutat a tó fölé –, az egyikük tűzforró, a másikuk jéghideg. Mi történik, ha találkoznak?

- Ööö, a frontokra gondolsz?

Téves – gondolom, mert még jobban szorítja a felkaromat.

- Háború – bólint. - És csak az egyikük győzhet, és most meleg van… Az élet, Nate! Ha a létmeleg összeolvad a holthideg áramlattal, tudod, hogy lehűlés várható.

Néhány pillanatnyi szünetet tart, aztán folytatja. Megdöbbenek a tényen, hogy valóban sötétedni kezd körülöttünk a lég.

- Elpusztítják egymást, Nate! Egyikük sem marad majd életben! Vagyis… Érted, ugye? Az élet tűnik el. Dee végleg el fog tűnni. Egyetlen esélyem, hogy szétválasszam a kedves kis felhőinket. Megadjam Anne-nek, amit kért, és ezzel visszaadjam Dee életét.

- Anne azt akarja, hogy aláírd a jelentkezést, és meggyógyulj! Nem?

- Anne értem jött – rázza meg a fejét. - Nyilván azért akarja, hogy most már egy tollvonással vége legyen az egésznek.

Az ég szigorú morogásba kezd a tó túlpartja felől.

- Nem értem. Azt mondtad, hatásos Dee rákgyilkos szere. Most meg azt, hogy a szerrel Anne mégis megölne?

- Ha nem lennél orvos, érteném, hogy mit nem értesz ezen. Dee nincs itt. Anne azt ad be, és annyit, amennyit csak akar.

- Úgy érted, hogy meg akar ölni?

- Nem tudom, Nate. Vagy én halok meg, vagy Dee szívódik fel.

- Ez mekkora hülyeség! - szakadok ki az érintéséből, és felállok. Az ég ránk robbantja az első csattanást, miközben a világoskék egyre sötétedik. - Ez kurva nagy hülyeség, John! Dee-nek kell gyógyszer, hogy újra önmaga legyen. Neked meg a kezelés.

- Ne kezdd el újra! - sóhajt. És az eső súlyos nagy cseppekben elered.

Nyújtom felé a kezem, megfogja, és felhúzom a fűből.

- Ha Ava se tudta szinten tartani a személyiségzavart, akkor nincs az a pszichiáter, aki képes lenne rá.

- És te? - kérdezem, aztán magam felé húzom. Hosszú még az út a házig, indulnunk kell, mielőtt ránk szakad a vihar.

- Be kell mennem érte megint – bólint. - De ha nem találom meg, akkor el kell mennem Anne-nel.

Ahogy elindulunk, egyszer csak megtorpan.

- Mi az? - Pillantását tekintetem követi. A házra néz.

- Ott van – motyogja.

- Hm?

Aztán karjával az emeletre mutat.

- Dee! Ott van Dee!

Döbbenten nézek a mellettünk elterülő mezőre. Az ott Anne. Aztán fel a házra. A nyitott ablakok függönyei szellemkén imbolyognak, ahogy egyre jobban támad a szél. Nincs ott senki.

- Anne a pipacsok között van – mutatok oldalra. - A ház felé siet, látod?

- Igen, de te nem látod Dee-t az emeleti ablakban?

- Nem! És ez hülyeség! Nincs külön Anne, és külön Dee! - dörrenek rá.

De az ég rám kontráz. Megfogom John-t, és úgy sietünk a folyékony vízfüggönyben, ahogy csak tudunk.

Megjegyzés:

(*1): immungyengítő gyógyszer

(*2): szervátültetést követő cukorbetegség

(*3): kemoterápiás szer(ek)

(*4): limfómáknál használt stádiumbeosztás - a betegség terjedésére utal

Szervátültetést követően az új szerv kilökődésének megelőzéseként szükség van az immunrendszer gyengítésére. Nem csak közvetlenül az átültetés után lehet erre szükség, az élet folyamán előfordulhatnak olyan periódusok, amikor újra és újra megkezdődik a kilökődés. Ilyenkor is szükség van az immungyengítésre, annyiszor, ahányszor csak fenn áll a kilökődés veszélye. A hosszú ideig alkalmazott, vagy sokszor, nagy dózisú immungyengítő gyógyszer súlyos mellékhatásokat vonhat maga után.

Ilyen pl. a cukorbetegség, mely a szerek hormontermelést befolyásoló hatása miatt történhet. És a Tumor képződés. Mivel az immunrendszer sokszor van elnyomva, olyan kórokozók is megbetegíthetik, amelyeket egészséges immunrendszer simán legyőzne. Pl. az Epstein-Barr vírus, ami non-hodgkin limfóma (Burkitt) kialakulásáért lehet felelős.

A kemoterápia megbetegítheti a szívet, tüdőt, infertilitást okozhat, és másodlagos tumorokat. 

Hogy non-hodgkin után hodgkin alakuljon ki, arra nincs sok esély. De a regény így írta önmagát, mert nagyon találó a hodgkin ly.-ra jellemző sejtek neve :)

(Amie)