5. Szorul a hurok

*

Ava

Semmi sem tart örökké – mondják. A gyermekkorom is véget ért. Minden nap minden egyes perce ugyanúgy telt. Kenyér háromszor, víz ötször, ima tizenötször – csak azt nem tudtátok, hogy én nem a ti istenetekhez imádkozom, hanem ahhoz, aki le tudja győzni őt.

A poklot szólítgattam, és eladtam a lelkem az ördögnek. Csupán ezért élhettem túl azt a tűzvészt, ami eltarolta keresztre feszített gyermekkorom börtönét.

John volt. Tudom, hogy ő volt. Láttam a mély-bánatos szemén át a többi lányt, ahogy azokra nézett. Nem hagyhatta életben őket. Ő is tudta, hogy már késő őket kihozni.

A többi lány gyenge volt. Szörnyekké kínlódták volna magukat a huszonegyedik születésnapjukat követően. John tudta ezt. Láthatta a többi fiatal apáca áthatolhatatlanul merev arcán. Mindannyian ott kezdtük: lent, bűnösként, a pokol kútjában -

- ártatlan, árva gyermekként, végigjárva a kínkeserves kálvária stációit.

Tudta, hogy ha nem szabadítja rájuk a pokol tüzét, akkor a kahexia határán felnövő St. Anne-generáció még erősebb fogakat fog növeszteni, hogy ízekre marcangolják azokat a gyermekeket, akiket az egyház magukba kebelez.

Egyszer minden véget ér. A szüzesség odavész. John áttörte a hártya-falat, vért intettek reszketésükben a golgotakezek, és kiszabadított.

Így vagy úgy, de eltüntetett onnan. És ha létezik az isten, az mélyen kinyalhatja a seggem. Krisztus keresztjeivel korbácsolták csontsoványra fogyott gerincünket, miközben aberrált nővéreink még vastagabb szentjelképpel ökleltek minket a falhoz – feldugva azt a végbélnyíláson át, felnyomva ütközésig. És az ütközés évről évre mélyült. De már nem fájt annyira, talán azért nem, mert az évek elteltével mind közelebb kerültünk a halálhoz.

És senki sem szökött meg. Aki mégis, az egy következő életbe menekült… Az e világ kapui csak számomra nyíltak meg. Mert John kitárta előttem azokat.

És ha létezik a sátán, mélyen kinyalom a torkát, vagy bármiét, csak engedje Dianne-t az apja karjaiba.

Bőrszíjjak a csuklómon, kézfejem a kórházi ágy hideg fémjéé. Mégsem voltam szabadabb, mint e pillanatban. Talán semmi sem tart örökké, de John és köztem... Ez a kapocs – Dianne – még annál is tovább.

A következő pillanatban megijeszt egy fiatal nővér - megrendítő csúnyaságával - karjában a babával, akit még sohasem láttam.

Amilyen megrendítő szépséget még sohasem pillanthattam.

*

John

- Ooh! - adok hangot a megdöbbenésemnek.

Nem ismerek rá az idősebbik öcsémre. A konyhaasztalnál Scott őszintébb megnyilvánulása is az én véleményemet tükrözi: kineveti őt.

Nate nem néz ránk, én igyekszem komoly maradni, de Scott annyira röhög, hogy mindkét orrlyukán kispriccel a tej egy-két kisebb műzli darabbal – na, ezen már én is röhögök.

Scott fuldokolva köhögni kezd, én nem kevésbé – félrenyelem a kávét. Akkor már Nate is felkapja a fejét, és a babahordozóban nézelődő Anne-re pislant, aztán ránk.

- Ha köhögtök, akkor nem mehettek Anne közelébe. Nagyon gyenge egy újszülött immunrendszere!

És ezen még jobban vihogni kezdünk Scott-tal.

- Nem! - próbálom összeszedni magam, miközben fejbe kólintom Scott-ot, amiért az asztalterítőbe fújja az orrát. - Csak… Érdekesen festesz ma reggel.

Világos barna haja oldalra fésülve, V-nyakú kardigánt visel kék-fehér kockákkal, alatta inggallér kúszik, és barna élére vasalt vászon nadrág.

- Ja, az öltözetem? Megígértem, hogy jó leszek, nem? Nem úgy nézek ki, mint aki jó?

- Gyanúsnak nézel ki, Nate – vágja rá Scott. - Mint aki leplezni akarja a rosszaságot.

- Kussolj, takonypóc! - Teljesen ledermedek, amikor szépen vasalt ruhazsebkendőt nyom az öccse arcába. - Az egy dolog, hogy béna vagy olvasásból, de az orrfújás sem megy? A seggedet azért kitörlöd kakálás után?

- De mégis hogy? Vasaltál, vagy mi? - rázom a fejem még mindig nem térve magamhoz.

- Emma néni megtanított rá.

- Ki az az Emma néni? - kérdezek vissza.

- Nem akarok itt is kísértetek között élni! - kurjant fel Scott.

- Kísértetek nem léteznek, Scottie – lágyul el Nate az öccse felé. - Az új babyszittyó, a szomszéd!

- Ugye udvariasan, normálisan mutatkoztál be neki? - esek neki. - És ugye nem mondtad, hogy nincs velünk felnőtt?

- Egyik sem. Bocs – válaszolja. - De a lényeg, hogy hajlandó segíteni. Amúgy beszélni akar veled!

- Szuper! - állok fel. - Átmegyek, aztán elkísérlek titeket a suliba. Nem, először meg kell szúrnom Anne-t, mert be kell vinnem a tesztlapot a kórházba.

- Csinálhatom én? - ugrik fel Nate csillogó szemekkel.

- NEM! Eszedbe ne jusson! Ígérem, rajtam gyakorolhatsz orvososdit, de a húgod tabu!

- Mmm… - nyávog csalódottan. - Majd én elkísérem Scott-ot, engem meg ugyan nem kell kísérgetned.

- Biztos? Új suli…

- Biztos – bólint, aztán Anne-hez lép. - Figyelj, hugi, John nem azért fog tűt szúrni beléd, mert fájdalmat akar okozni, csak azért, hogy ne legyél beteg, és ne halj meg. Azért teszi, mert szeret téged. Legyél jó kislány, és délután találkozunk!

A babát nézem. Világoskék szemekkel szemléli Nate arcát. Picur ajka hol mosolyra, hol sírásra görbül – elmosolyodom a felismerésen: Anne már most érzi, hogy Nate milyen. Egyszer sírunk, másszor röhögünk rajta. Nehéz őt komolyan venni épp akkor, amikor ő annyira komolyan veszi önmagát.

*

Míg az öcséim összeszedik magukat, átmegyek a szomszédba. Hatalmas reményekkel telten kopogok be, egyszerűen fantasztikus lenne, ha lenne időm suliba járni, ergo Nate-nek is: ha valaki vállalná Anne-t napközben.

Ám a kezdet nem kecsegtet túl sok jóval.

- Mi van? - hallom meg a kiáltást a zárt ajtó másik feléről.

Toporgok egy ideig. Hogy bízhatnám a picit ilyen mogorva valakire?! Meggondolva magam lépnék elfelé, de akkor hirtelen feltárul az ajtó. Egy középkorú nő áll velem szemben, ránccal körbevett ajkai szigorúan csücsörögnek felém.

Leplezetlen mustrával néz végig rajtam.

- Mi van a zokniddal, fiam? - kérdezi végül.

Annyira rohantam, és végül is szőnyegezett a folyosó, hogy cipőt nem is húztam.

- Kényelmes ez a szőnyeg – mosolygok rá bizonytalanul. Szigorú arca azonban mit sem enyhül.

- Kényelmes szőnyegen más színű zokniban kell járkálni?

- Jaaa! - nézek vissza a lábamra: az egyik sötétebb kék, mint a másik.

- Te vagy John – vonja magára ismét a figyelmem.

- Emma néni, örülök, hogy megismerhetem – nyújtom felé a kezem.

- Na, ez már tetszik! - Ajka csücsörből mosollyá lapul. - Legalább egyikőtök ismeri az illemet, még ha a színeket téveszted is erősen. A pirosat a zölddel? A zöldet a kékkel? Vagy mindent mindennel?

- Emma néni, rohannom kell. Tudna esetleg vigyázni az unokahúgomra? Kérhet bármit cserébe!

- A szépségedet is odaadnád? - kérdezi úgy, mint valami mesebeli gonosz boszorka. Mivel torkomon akad a szó, közel hajol a szememhez, és még kedvesebb mosolyra vált.

Aztán bólogat.

- Hiszen te nem is tudod, milyen fess vagy! Ez egy számomra nagyon szimpatikus tulajdonság, John! Egy nap majd a legszebb lány lesz a tiéd!

- Hmm… - nyüglődöm.

A legszebb lány az a holdfény-arcú, fekete szemű gyönyörűség, akit hiába kerestem betörve a zárdába. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megölték őt.

És Emma néni mintha belelátna a gondolataimba.

- Csak meg kell tanulnod, milyen a szépség valódi varázsa. Mert az, fiam, nem a kerek popsi, meg a szép cicik… De látom a tekinteteden, hogy te többet látsz, mint a pórnép. Meg fogod találni az igazit.

Alig tudok rá figyelni. Szorít az idő!!!

- Hol az anyád? - kérdezi végül.

- Nate mit mondott? - sóhajtom.

- Az igazat. Úgyhogy menjetek, ellátom a picit. És én ugyan nem hozom rátok a bajt, ha ti is titokban tartjátok a cannabist.

- Öh, hogy mit?!

*

Miért lenne egyszerű? Miért? Amikor ennyi erővel bonyolult is lehetne. Anne-t ráhagytam egy kábszeres nőre. Az öt napos unokahúgomat ráhagytam egy kábszeres, vadidegen vénlányra. Anne-t, akit negyven percig ringattam a szúrás után, és még akkor is torka szakadtából zokogott, amikor már kénytelen voltam ott hagyni.

Dianne meg sem pisszent. Anne-nek hogy fájhatott ennyire?

Egyedül a fiúk miatt vagyok valamelyest nyugodt. Úgy tűnik, egész jól bírják, legalábbis kénytelenek. Ahogy én is kénytelen vagyok.

A karórámra nézek – kilenc hónap múlva is görcsbe rándul a csuklóm a szíjtól. Egész lazára állítottam, mégis érzem a hurkot, az idő szorítását a nyakam körött. Még most is bevillan a kép, ahogy a lángok közé nyúlok érte, és leveszem a halott apám karjáról.

Nate-re gondolok, már az első két tanóráján minimum túl van.

Meleg van. Az évszakhoz képest szokatlan hőség a huszonkét fokkal. A huszonkettes csapdájába szorulva lépek be a kórház gyerekosztályára – ott vagy negyvennégy fokig van felfűtve az épület.

És ezennel semmi sem rózsaszín, vagy babakék. Éjfekete és pokolvörös, ahogy eltolnak mellettem egy rocker tinit, ahogy vércsíkot húz a padlóra a hordágy.

Semmi sem meghitt, babapúder illatú, vagy altatódal-csendes. Amerre csak nyílnak a terek, mindenhonnan dühös, kétségbeesett vagy fájdalmas kiáltásokat hallok.

Megöltem az árvákat – hasít torkomba a rettenet –, elevenen felgyújtottam azokat. Fel, a családom holttesteivel, és az összes apácával együtt. Az ő hangjukat hallom a gyerekek kiáltásában.

Életeket perzseltem hamuvá. A hamu talaján a sátán könnyéből nőttek a virágok. És vissza fogom kapni. A karma már a vállamat karmolássza.

Felriadok. Shelly keze van a vállamon.

- Bocs, ha megijesztettelek – mosolyog, bár nem tudom, hogy össze tudja-e egyáltalán zárni az ajkait ezzel a rettenetes fémszerkezettel. Talán nem is mosolyog szegény, csak kényszeresen vicsorog. - Van kedved segíteni a babákkal?

Hangja halk, furcsamód mégis tisztábban hallom, az üvöltés hadszinterének kellős közepén, mint bármit, ami sokkal hangosabb.

Na, most mosolyog! Karamellszín szeme forró csokira emlékeztet. Forró csoki óceánra, ahogy a nap épp a horizont mögül kel.

- Csak jobban érdekel egy kis peluscsere, mint ezek a fekete mágusok – rázza kérdőn felém fejét. Ma más a haja, azt hiszem. Talán barnább, talán hullámosabb. - Tömeges öngyilkosságot kíséreltek meg a sátán nevében.

Pont ezt kellett volna nekem is tennem – fut át agyamon a gondolat – bent égni veletek, és égni örökké, amíg a pokol fénye vilángol.

- Andy már megvizsgálta az összes babát, de Dianne-t meghagyta neked. Rajta megmutatja, mit hogy kell.

- A...főorvos? Ő nincs itt? - mutatok a földszintre.

- Nem – nevet, aztán kattan a szája, elfordul, majd vörös arccal vissza. - Bocs, csak megint kiugrott. Szóval ő is inkább a pelusosakat preferálja. Azok még nem szidják halomra az anyáinkat, isteneinket.

Az élet azonban kiszámíthatatlan. Az egyik pillanatban még ragyog rám Shelly szemében az édes csokoládé hullámai közül kikelő vajkaramella nap, a másikban csillámpor hull arcunkra a plafonból. Felpillantok. Az idő lassul, megállni készül.

Ez hó. Hópelyhek hintáznak felénk sűrű szemekben. És akkor a pillanat: a teljes időzárlat előtti, a lavina elemi ereje előtti legtisztább időmorzsában megragadom a lány derekát, és magamhoz rántom.

Kintről dőlni kezd a fény. Bentről közeleg a sötét.

A kapuban állok vele, elcsapta volna a közelgő újabb hordágy, fekete ruhás mentőkkel körbevéve. Véres az arcuk, a nyakuk, a kezük: lőtt seb, lőtt seb – kántálják.

Bentről a sötét vonz. Éjfekete csuhában siklik, karjában az újszülöttel. Messze vagyunk, mégis látom a kislány nagy sötétkék szemeit, és fekete haját.

Erősen magamhoz szorítom Shelly-t. A lány püspöklila ahogy karom óraszíjként feszül a dereka köré. Az egyik mentős épp kissé taszítja csak odébb. Megtartom.

„Lőtt seb, lőtt seb, tizenkét éves kisfiú, iskolai lövöldözés!”

Vállamat narancsillat érinti. Mögöttem a fekete csuha, a széle alól kivillanó éjfekete szem. Megismerem. Ő az. Ő az!

A szemem másik sarkából megpillantom az élére vasalt barna nadrágot, és a fehér-kék kockás pulcsit, ami sötétbordón csillog.

És a lavina betemet. Az idő sokszorosára gyorsul, és én nem vagyok benne.