4. Az új élet

*

John

Az orvosi képzés egy dolog. Az évek nagy részét tantermekben töltjük, távol attól, amit majd valójában tenni fogunk. A kórházi gyakorlatok sem szóltak többről azzal a kivétellel, hogy köpenyt kellett felvenni.

Így aztán úgy gondoltam, nagyon nehéz lesz megtanulnom injekciózni úgy, hogy több, mint hat évre vagyok a diplomától. Ha ez nem is jön össze, legalább pelenkázásból kioktatnak – reméltem, mert Anne úgy talált telibe állandóan, mintha nem is lenne rajta pelus.

Azonban amint megemlítettem a főnővérnek, hogy orvosnak készülök, és hogy szeretnék többet látni, mint a tanterv keretein belül, két perc múlva már vért vehettem az egyik újszülött feji vénájából. A következő öt percben pedig megtudtam, milyen oltásokra van Anne-nek szüksége a következő hetekben, hónapokban, illetve hogyan, hova kell beadni azokat. Már csak a lehetőségre vártam, hogy elcsenhessem az ahhoz szükséges eszközöket.

Amint lehetőségem nyílt volna arra, hogy megnézzem, hogy kell profin pelenkázni és fürdetni, a főnővér átadott a főorvosnak lelkendezve, hogy még csak a főiskolánál tartok, mégis határozott elképzelésem, hogy gyerekorvos legyek.

Sosem gondolkoztam azon, milyen orvos lennék majd. Angie miatt választottam az egészségügyit, hogy segíthessek neki legyőzni a rákot. De a nővérem nem kért belőle…

Mindenesetre nagyokat bólogattam udvarias mosollyal kísérve, hogy életem célja valóban: gyerekeket gyógyítani.

A főorvos nálam is magasabb, százkilencvenöt centi körüli, pocakos, őszes, bajszos férfi. Nagyon szép fogait örök, őszinte mosolyban őrizte. Világoskék szeme tiszta nyugalommal tükröződött felém.

Még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek láttam volna arcára kiülni a színtiszta életszeretetet, akit megszépített ez a képesség. Nagyon szimpatikusnak tűnt első pillantásra is, a nap végére pedig eldöntöttem, hogy pont olyan akarok lenni, mint ő. Ha egyszer orvos leszek.

Végig ott lehettem vele a szakrendelőben, és a nekem való magyarázás legalább háromszorosára nyújtotta a betegellátás idejét, ami miatt egy kicsi lelkiismeret-furdalás tört rám.

De úgy tűnt, hogy sem a személyzet, sem a gyerekek nem bánták.

Jó néhány órányi roppant koncentrálást követően tűnt csak fel az egyik nővérke – mégpedig az, hogy már a főnővérrel is állandóan körülöttünk tevékenykedett, és most is ő volt, aki a főorvosnak segített, míg a másikuk csak írogatott.

Annyira szívtam magamba a sok új információt, a főorvos mérhetetlen szívélyességével karöltve, hogy biztos nem tűnt volna fel a lány, ha nem visel iszonyú vastag szemüveget, és egy olyan fajta csupa-fém fogszabályzót, aminek a szájon kívül is vannak fémrögzítői. Mindehhez olyan vörös haj, ami szinte sárga.

Önmagamról megfeledkezett, döbbent és elborzadt pillantásom ragad rá, amivel sajnos szembesül… Csak egy szerencsétlen fintorral ellensúlyozom, a mosoly sajnos nem sikerül. Szem lesütve fordul el.

Miután a főorvos megkérdezte, hogy akarok-e jönni holnap is, tetszett-e az osztály, lelkesen rávágtam, hogy akár minden nap, nagyon szívesen. Mosolyogva bólintott, aztán elköszönt: „akkor holnap találkozunk, John!”

Ezután gyorsan visszamentem az újszülöttekhez, hátha találok még ott bárkit, aki megtanít az alapvető gondozási dolgokra.

Kissé az ereimbe fagy a vér, amikor meglátom a fogszabályzós nővért teljesen egyedül a szobában. Hat baba közül épp az egyikkel foglalatoskodik.

Felpillant, arca sértődötté torzul, aztán újra az előtte fekvő babára néz. Nyelek egyet, és nincs más választásom, mellé sétálok. Egy ideig csak figyelem, mit hogyan csinál. A csuklója merev, szinte dühösen forgatja ide-oda a babát, aztán egy nagyot sóhajt.

- Ő a kedvencem – szólal meg.

A baba arcára nézek. Nagy, sötétkék szemekkel néz, apró szálú fekete haja - mint sünnek a tüskéi, felfelé mered. Aztán ugyanúgy elbillen a tekintete, ahogy Anne-nek szokott.

- Elvették az anyjától – folytatja, miközben egy formalapot tesz a baba mellé, aztán szorosan a markába zárja a picike bokát –, állítólag egy bűnbe esett apáca.

Egy tűt nyújt felém a másik kezével.

- Kibontanád nekem? - A csuklóján ezüst lánc libben felém, rajta „M”- betű medállal. - Jaj, bocs, mekkora egy hülye vagyok… - Elengedi a baba lábát, visszaveszi a tűt, kibontja, és felém nyújtja újra zacskó nélkül, csak kupakkal. - Te leszel orvos, én meg itt ugráltatlak, ne haragudj…

Szeplős arca elvörösödik. Aztán felém tartja a baba talpát.

- A sarkát szúrd meg, aztán majd én rányomom a vérét a tesztpapírra. Ne félj, nem fog fájni neki, ha gyorsan böksz. Anyagcsere-betegség és vércsoport vizsgálathoz kell – hadarja lefelé nézve, egyre pirosabb arccal.

Az én arcom pedig egyre fehérebb a felismeréstől, hogy ezt majd otthon Anne-nek is meg kell csinálnom…

Szúrok. A baba tényleg nem sír. A nővér pedig a lapra préseli sarkából a vért.

- Klassz pasi vagy… - szólal meg, én meg döbbenten mosolygok. - Uhh, Mária szent anyja, úgy sajnálom, csak annyit akartam mondani, hogy ügyes voltál, mert vagy nem szokott elég vér jönni, vagy csontig megy a tű, felsértve a csonthártyát… Szóval… Mekkora egy hülye, szerencsétlen, balfék – A lány arcbőre foltokban vörös, foltokban sápadt.

- Hé… - vágok közbe. - Most tanítottál meg valami nagyon fontosra, Mmm… „M”-mel kezdődik a neved?

- Shelly – krákogja, miközben betapasztja a szúrás helyét.

- Michelle? - kérdezek vissza, mire bólint. - Egyáltalán nem vagy hülye, és szerencsétlen, és…

Hirtelen felém fordítja az arcát.

- Láttam, hogy néztél rám az ambulancián! Mintha egy szánalmas, ocsmány, gusztustalan…

- Rendkívüli szókincsed van! - vágok közbe, és sikerül egy pillanatnyi mosolyt csalnom az arcára. - Bátor vagy… Igazából ez járt a fejemben, amikor a fogszabályzódra néztem. Elképzeltem, mennyire fájhat ez az izé a fogaidon, azt láthattad az arcomon. Úgy gondoltam, nagyon bátor vagy, amiért ezt be merted vállalni.

- Ó! Akkor ezt is benéztem. Azt hittem, az a bálkirály típus vagy. A tökéletes bőröddel, meg a csillogó hajaddal, és az éj-kék szemeddel – lágyul el a hangja, és mielőtt újra elpirulna, gyorsan válaszolok:

- A fogaim meg agyon vannak tömve, és jó néhányat ki is kellett húzni. Neked pedig nagyon szépek lesznek! És nem, nem nagyon vettem részt a suli közéletében. Sosem voltam népszerű, igazából barátaim se nagyon voltak, azután, hogy a nővérem beteg lett. Szánalmasabb vagyok, mint gondolod! - vigyorgok rá kínosan.

Bólint és nyel egyet.

- Bocs, nem akartam belegázolni a magánéletedbe – mondja, aztán újra a babát nézi, aki közben elaludt a pelenkázó asztalon. - És biztos nem érdekelnek a babák történetei… Túl sokat locsogok.

- De! Folytasd kérlek! - válaszolom őszinte érdeklődéssel... Amióta csak megemlített egy apácát.

- Minden érdekel! Az is, hogy kell úgy tisztába tenni egy babát, hogy ne folyjon ki a kaki…

Azt hiszi, viccelek. Nevetni kezd, őszintén, szívből, természetesen, és annyira, hogy valami megfájdul a szájában a fémszerkezettől.

- Bocs, néha kiugrik – fordul el, és bizonyára a fogszabályzót bütyköli. - Szóval ő itt Dianne. Sternberg. Nagy dráma volt, az egyház kivetette a babát az apáca méhével együtt. És hogy milyen orvos képes erre?! Hát, aki szintén mélyen katolikus.

Míg az altatásból ébredezett, elindult megkeresni a gyerekét, és valahogy a proszektúrán kötött ki. Ha két kisfiú nem talál rá, ott vérzett volna el. Soha senki nem kereste volna.

- Mit keresett két kisfiú a hullaházban?

Amint kiszalad a mondat a számon, a nyelvem le is ragad. Megbénul, majd követi a torkom, aztán mindenem: az én „két kisfiam”.

- Nem tudom. De megmentették az életét azzal, hogy szóltak róla. Vagy hát… Nagyon sok vért vesztett, kritikus volt az állapota, nekem ez az utolsó infóm róla – és hogy most már lekötözték, hogy ne kereshesse meg Dianne-t. Legszívesebben odavinném neki! De nem lehet. A templomból jönnek majd érte.

- A Saint Anne zárda mellett laktunk, tudom, mire képes az egyház.

- A te apukád volt Jonathan Reed?

Ledöbbenek.

- A neved John Reed – Álnevet kellett volna használnom, amikor bemutatkoztam a főnővérnek… - A te apukád tűnt el egy éve! Csak egy család lakott a zárda szomszédságában. Tele voltak vele az újságok. És mi lett? Meglett? Mi történt?

Nem bírok megszólalni a döbbenettől.

- Aztán leégett az egész miskulancia. És nem gondolom, hogy az egyház tette. Nem gyújtott volna fel álmukban annyi szent asszonyt?!

Shelly Dianne alá csúsztatja a kezeit, és magához emeli, majd visszateszi a kiságyba. Aztán a következőhöz lép, amely üres.

- Ne is törődj velem. Túl sokat locsogok – vonja meg a vállát, aztán a kiságy felé sóhajt. - Ő lett volna a másik kedvencem. Az ő anyukája pedig meghalt. Rákos volt, de kibírta a végéig. Egy óra sem telt el a kicsi születése után, a nő már nem élt. Hihetetlen, ahogy életben tartanak minket a gyerekek, nem igaz? - néz rám, talán meglátja a titkolni vágyott iszonyú fájdalmam: pislantva elmosolyodik. - Te jó gyerekorvos leszel, John. A szemeidből sugárzik a szeretet.

Akkor megint átfutott arcán a pír. Elkapja arcomról a tekintetét, és folytatja.

- Aztán eltűnt a baba! - döbben újra felém szeplős arca. - Állítólag a család az anyával, és a picivel voltak egészen az utolsó percig, aztán hazavihették a babát. De valami gond is van, ami miatt a rendőrség nyomozást indított. Nincs hivatalos gyám, azt hiszem. Hjaj! Vannak ám itt drámák, John.

Karja az üres kiságyba nyúl megigazítva a sosem használt kicsi ágyruhát.

- Aggódom Anne-ért – szusszan, majd rám néz. - Anne-nek hívták a pici lányt. Anne Miller. Vajon mivel etetik, vajon ki fogja megvizsgálni, és ki adja be neki az oltást?! Ha itt maradt volna néhány napig, tudtunk volna neki anyatejet keríteni.

Aggodalommal teli pillantása újra lefelé billen.

- Talán vigyáz rád az ég, kicsi Anne…

- A tápszer nem jó?
- Abban nincs antitest*! Az anyatej gyakorlatilag a legelső védőoltása az újszülöttnek!

Szereznem kell anyatejet – vág belém a gondolat, miközben hazafelé tartok. Még az is felötlik bennem, hogy beavatom Shelly-t a családi életünk kegyetlen titkaiba, hátha tudna segíteni.

*

Nate

Résnyire nyitja az ajtót, miután bedörömbölök. Vén. Szeme keserű, sárga, laffogó bőr, és mély ráncok.

- Csókolom! Maga lesz a babysitterünk. Most kell kezdenie, úgyhogy jöjjön! - szavalom.

A néni az orromra vágja az ajtót. Biztos átöltözik, vagy valami ilyesmi – gondolom, aztán leülök a fal mellé, szemben az ajtajával.

A folyosó nagyon szépen van berendezve, igazán otthonos – döbbenek meg, miközben elnézek jobbra és balra is. Mintha a lakások nem is érnének véget a küszöbökkel. Bíbor szőnyeg húzódik végig, egészen a lépcsőig. Nem is bíbor, olyan püspöklila, azt hiszem.

A falak sötétbarna lambériát kaptak, amit néhol megtör nap-sárga üvegtégla. És minden létező sarokban virágállványok, pompázó növényekkel. Nálunk a több ezer négyzetméternyi természetben nem volt ennyi virág, mint csak ezen a szinten.

Szusszanva felállok, és újra bezörgetek a nyanyához.

- Takarodj, neveletlen taknyos! - dünnyögi az ajtón túlról.

- Gyönyörűek a szobanövényei, néni! Szívesen segítek öntözni és gondozni azokat!

Az ajtó résnyire nyílik.

- Mit akarsz? - Újra a szúrós szemek.

- Biztos felnevelt már jó pár gyereket, talán unokája, sőt még dédunokája is lehet! Ük esetleg?

Ismét a képembe vágja az ajtót. Sóhajtva ülök megint a falhoz. Aztán mégis csak kilép rajta.

Házi mamuszt visel, fehér nejlonharisnyát, amelyen át kiöblösödött kék erek düllednek ki. Sötétbarna alapon narancs margarétás otthonkában feszít, fehér kötött kardigánnal. Mindehhez zöld hajcsavarókkal a fején. Az én nagyim mennyivel szebb volt!

- Hol az anyád? - kérdezi, miközben dohányzik.

- Az égben.

- Az apád?

- A kert végében, az őszirózsák alatt.

- Akkor ki vigyáz rád? - Egyik kezében hamutál, a másikban a cigi – aminek különösen furcsa szaga van: egyáltalán nem hasonlít arra, amit apa vagy papi szívott.

- Rám nem kell vigyázni, már tizenkettő vagyok. Én vigyázok a két testvéremre, és a nagybátyámra.

- Ó, hát ki a legidősebb? Azzal akarok tárgyalni.

- John, ő tizenkilenc lesz.

- És ő a legidősebb? - A meglepődéstől kissé kisimulnak arcán a mély árkok. Bólintok.

- Na jó. John-nal akarok beszélni. Én Emma néni vagyok, és nyakon váglak, fiam, ha még egyszer üknagyinak nézel. Nincsen nekem se kutyám, se macskám, se gyerekem, se unokám. A virágaim életem ékei. A füves cigi meg a szenvedélyem. Akarsz egy slukkot?

* olyan fehérjemolekulák, amelyet az immunrendszer termel annak érdekében, hogy felismerje és semlegesítse a szervezetbe került idegen anyagokat.