3. Mosolyok

*

Nate

Utolsó nap a suliban. Csak sajnos nem sok időm volt megtervezni. Olyan, mintha az utolsó napodat töltenéd, tudva, hogy másnap meghalsz.

Mindennek bele kellett férnie! A tanárok egész nap a vécén tolongtak, mert ipecacuanha-t csempésztem a kávéfőzőbe. Az osztálytársaim rajzszögbe ültek, a lányok haját bespricceltem ragasztóval. Míg azok a sírással voltak elfoglalva, a fiúk közül annyit csépeltem el, amennyire csak az időm futotta.

Ám sajnos az idő véges. A nap legjobb része a menekülés volt. A padok tetején ugráltam végig az összes osztálytermet, miközben kergetett az igazgatóság. És közben olyan hangosan röhögtem telibe őket, ahogy csak a torkomon kifért. Kaptam a táskám, és úgy vágtam be magam mögött az iskolakaput, hogy minél több tanár karja odaszoruljon – lehetőleg reccsenve.

Amikor hallottam, hogy sikerül mögöttem újra kinyitniuk azt, hahotázva fordultam meg, és lelkem minden haragjával jól beintettem nekik, aztán megfordultam, letoltam a gatyám, és behajoltam. A rohadt seggfejeknek ez kell: segg.

Végre én is nevettem. És biztosra vettem, hogy ma már John is eljut idáig: ha Anne születése után néhány órával már mosolyog, ma biztosan nevetni is fog – léptem be a házba ebben a hiszemben.

John azonban nem nevetett. A mosoly is hiányzott az arcáról. Maga „John” is hiányzott onnan, a felismerhetetlenségig keményedtek meg a vonásai – most merőben hasonlított papira, mielőtt el szokott zupálni…

- Mégis mi az ördög ütött beléd?! - kiáltott rám.

A hajába bele ragadt valami sűrű fehér… A pólója közepén egy hatalmas nedvfolt kerekedik, a nadrágján meg…

- Anne lefosta a gatyádat, vagy mi? - kérdezem, és kezem a kilincsre szorul: ha ilyenre képes ez a pici izé, én már lépek is világgá.

John lepillant, aztán folytatja. Mielőtt beszélni kezdene, Scott üvöltését hallom meg az emeletről, amit közvetlenül Anne sírása ír felül a konyha irányából.

- Mit műveltél az iskolában? - Aztán John üvöltése következik.

- Nem mindegy? Ma úgyis megszökünk! - vonom meg a vállam.

John letolja a nadrágját, és oldalra hajítja, oda, ahol már púposodik néhány ruhadarab. Aztán csak tétován ácsorog a hangzavar kellős közepében.

- Nate… Csak elköltözünk, a suli marad! - sóhajtja.

- Mi? - De alig hallom. Mindkét gyerek üvölt.

De John nem válaszol. Letörli az arcára guruló könnyeket, és alsógatyában elsiet a konyha irányába.

Hát, azt hiszem, ez volt az a pont, amikor eldöntöttem, hogy megjavulok, és mindenben segítek neki.

A konyhára ugyanúgy nem ismerek rá. Nem is létezik! Mindent ellepnek a baba-cuccok. Amint John felveszi a mózeskosárban ordító újszülöttet, az legalább elhallgat. Scott még mindig visít az emeletről.

- Nem akarok visszamenni abba az iskolába – szólalok meg minél halkabban. - Bárhova írathatsz, megyek katonai iskolába is, vagy fegyházba, csak oda vissza ne! Kérlek. És jó leszek! Ígérem, John! Megjavulok.

Körbe-körbe járkál ringatva a babát.

- Nem is mehetsz, Nate. Ugyanis kicsaptak.

Ennek titkon rendkívül örülök, de igyekszem nagyon bánni…

- Ne haragudj… Jó leszek! Segítek! Mit segítsek? - ugrok felé, aztán mégis hátra, nehogy a kezembe adja a babát.

Ám mosolyogni kezd… És teljesen ellágyulok ettől, szóval ledermedve megállok, ahogy egyre közelít.

Scott fentről sikít, én belül… John vigyorogva az ajkába harap, és a mellkasomhoz közelít ezzel az izével.

- Egyik kezeddel mindig a fejét kell tartanod, mert még nem tudja egyedül – magyarázza, és én maximálisan koncentrálok az apró test mechanikájára.

Megfogom. Egyik kezem a tarkója, a másik a segge alatt.

- Szuper, és most öleld magadhoz.

A baba bizonytalan kék szemekkel néz rám. Nyüszög, és menten sírva fakad.

- Minek? - nézek fel John-ra. Anne üvölteni kezd. Scott kiabálását meg már megszoktuk háttérzajként.

Gyorsan magamhoz húzom. Elhallgat. Fogatlan száját mosolyra húzza.

- Nincsenek fogai? - meredek John-ra. Most meg az sír. - Mi van?

- Mosolyog! Még csak két napos! És rád mosolyog! Nem szoktak még ilyen korán – John sírva nevet: és ezt nem értem. Hogy lehet egyszerre vidám és szomorú is?!

Mindegy is, mert jó úton járok. Nem csak John nevet, hanem Anne is.

- Mikor lesznek fogai?

- Félévesen kábé.

- És mikor tudja már tartani a fejét? És mikor fog járni? Meg beszélni? Úristen! Add nekem őt, légyszi! Anne lesz az új vizsgálati projektem! A legvastagabb füzetet fogom megkezdeni neki, és mindent lejegyzetelek!

*

John

Nate a legidegesítőbb gyerek a világon! - rázom a fejem mosolyogva, miközben figyelem, ahogy egyre bátrabban tartja Anne-t. Az ABC-t énekli neki, és ringatja.

Egyetlen nap alatt borított ki száz felnőttet és ezer gyereket – mert ő úgy akarta. Ha meg úgy akarja, egy pillanaton belül adja vissza az életkedvemet, annyira szerethető.

- Elvagy vele egy picit? Csinálnom kell valamit Scott-tal – jutok el végre a következő probléma megoldásához.

- Annak mi baja van? - emeli felém Nate sűrű-szeplős arcát.

- Megkérdezte, hogy ma is bemegyünk-e Angie-hez. Szóval elmondtam neki, hogy meghalt az anyja.

- Azóta üvölt?

- Nem tudtam, mit tenni. Anne-t kellett etetni, aztán végigkakilta az egész szobát – mondom, aztán megyek is tovább. - Ha elalszik, tedd a mózeskosárba, a szobát ki kell még súrolnom.

- John? - szól utánam.

- Hm?

- Miért nem gyújtjuk fel ezt a házat is? A zárdát sem tudtuk kitakarítani másképp…

- Nem bírnám, és kérlek, te se tedd! Visszajövünk még ide, ígérem, csak… Csak néhány év múlva…

*

Scott

John a kezemet fogja, én pedig az övét. Ez az egyetlen jó dolog, ami maradt a világon. Megígérte, hogy nem engedi el, miután megkérdezte, mit tehet, amiért abbahagyom a sírást.

És a kocsiban is elöl ülhettem! Végig fogta a kezem, és egy kézzel vezetett, miután bőröndöket töltöttünk meg emlékekkel, és elhagytuk a házat, ahová születettünk.

Ezt megértettem. Megértettem, hogy a szellemek csendben és sötétben szeretnek kísérteni. És mi nem tudunk mellettünk csendben és sötétben élni. Nekem olvasnom kell esténként, John-nak kiabálnia kell Nate-tel, mert mindig rossz az iskolában. A kisbabának pedig sírnia kell, akárhányszor megéhezik.

Az új házban csak egy lakás lesz a miénk. Remélem, hogy itt sokkal kevesebb lesz a kísértet, hogy nem zavarjuk majd a halált. Mert ha igen, akkor eljön értünk, és még valakit megöl közülünk.

Szemem közvetlenül a kapu kilincs előtt áll meg, miközben John keresi a kódot, hogy kulcs nélkül hogy tudunk bejutni.

A gömbkilincsen egy kicsi fémrajz van: mosolygó anya a kislányával. Ujjammal végigsimítom a domborulatokat.

- Szent Anne – olvasom egybe a mini betűket, de senki sem figyel.

- Nem emlékszem. És nem is találom, hova írtam. A kulcs meg a legalsó bőrönd legalján van természetesen – morog mellettem John, miközben össze-vissza nyomkodja a számokat.

- Ki volt Szent Anne?

- Próbálj emlékezni! - lép oda Nate is.

- Nulla, nulla, egy, kettő? Nem! Franc! Pedig valami ilyesmi könnyen megjegyezhető…

- Szent Anne van a kilincsen! - mondom hangosabban.

- Nulla, egy, kettő, kettő, három. Ez sem stimmel.

- Nate! Ki volt Szent Anne? - fordulok hátra a bátyámhoz.

- Végre értesz valamit, amit olvasol?! - grimaszol, majd hadarni kezd: Nem lehetett gyereke, ezért elhagyta a férje. Aztán egy angyal azt mondta neki, ha ad neki pénzt, akkor rádumálja az exét, hogy újra engedje neki, hogy megdugja…

- Nate, ezt fejezd be! - szól közbe John. - Nulla, egy, egy, kettő, három, öt, hat. NEM!

- Szóval – folytatja Nate suttogva – az angyal kifosztotta szerencsétlen férfit, biztos a nő küldte rá egyébként, később meg osztoztak… Mindegy, csak elintézte a randevút, valami kőfalnál, vagy kőkapunál, nem tudom… A lényeg, hogy sikerült felcsinálnia. Aztán ugye, milyenek a felnőttek… Amikor összejött a gyerek, oda adták azt a templomnak. Akkor már nem kellett!

- Nate! - szisszen újra John. - Én nem gondolom, hogy ez pontosan így volt… Szent Anne Mária édesanyja volt.

- Na, de nem ettől a faszitól! Az angyal jól átvágta a szenteskedéssel, mert Anne újra férjhez ment, lányt szült, és azt is Máriának nevezte el. Mintha egy elvesztett gyereket csak úgy ki lehetne cserélni egy másikkal?!

- Ha Anne meghal, mi is kicseréljük egy másikra? - kérdezem.

John megrántja a kezemet, és úgy néz rám, ahogy a papi szokott, mielőtt ki szoktam kapni. Aztán újra a gombok felé fordul.

- Nulla, egy, egy, kettő, három, öt… - John ujja tétován leng a gombok előtt.

- Várj! - ugrik oda Nate. - Ez a Fibonacci számsor: nulla, egy, egy, kettő, három, öt, nyolc. Bingó!

A kapu zizzenve kattant, majd kinyílt előttünk. Én már léptem volna, de John karja lemerevedett. Ránéztem, döbbenten bámult Nate-re.

- Hogy…? Hogy lehetsz ennyire okos, és mégis…

- A szomszéd! - vág közbe Nate. - A szomszéd lesz a babysitter! A szomszédos Fibonacci-számok aránya az aranymetszés értékéhez tart. Az a természetes egyensúly szimmetria és aszimmetria között.

John értetlenül rázza a fejét.

- És hogy jön ez ide?

- A közvetlen közelség és végtelen távolság között Anne-t fogja választani. Ja, és Scott-ot rühellni fogja.

- A szomszéd? Hogy lehet ilyesmit kiszámolni úgy mégis?

Nate gondolkozik pár pillanatig, aztán megszólal:

- Anne most ébredt fel! - mutat az autó felé.

- Az elsőre menjetek – mondja John, aztán a kezemre néz. - Nate keze is jó lesz?

Bólintok, és megfogom az övét. John a kocsihoz fut, és mi csak állunk egymás mellett.

- Nate, mehetünk? - rázom meg, de meg sem mozdul. Meredten néz maga elé, aztán egyszer csak megszólal:

- Anne meg fog halni.