2. Zsongás

*

Dee

Nyílik a bejárati ajtó. Lepattanok az ágyamról, és futnék, annyira örülök, hogy John végre korán ér haza, ahogy - ma is - ígérte. De valami megállít. Még mindig haragszom, amiért Nate-nek elmondta a rossz jegyeimet.

Az ajtó csukódik, és bennem egyre gyűlik a harag. Mozdulataimat megbénítja a feszültség.

- Csak Nate az – veti oda Anne. A másik ágyon hasal, és olvas.

- Hm.

- Ha nem mész ki te, ő jön be. Tudod, hogy semmi sem állíthatja meg. És akkor nekem is végig kell hallgatnom az órákig tartó hegyi beszédet. Ahhoz pedig semmi kedvem, Dee.

- Szerinted nekem van? Cseréljünk! Én olvasgatnék a helyedben, te pedig lecsitítanád őt. Te vagy az egyetlen, aki tud rá hatni. Hogy csinálod?

Mire megrántja a vállát, a bátyám besétál. Jéggé dermedek, ahogy megáll előttem. Arca aztán ellágyul, és leül Anne ágyára. Egy ideig még bámul, aztán sóhajtva a mellette fekvő könyvre néz.

- A két Lotti? - kérdezi. Megrántom a vállam.

Anne elneveti magát.

- Ne félj, ma nem feszül annyira! - szól felém Anne, ahogy a bátyám testét nézegeti.

- Ezt olvasod? - kérdezi tőlem Nate. Megrántom a vállam. Bólint. - És? Tetszik?

Ismét vállrántás. Nate kiveszi a könyvet Anne kezéből, és belelapoz.

- Luise vagy Lotti? - kérdezi.

Anne köhint, és kikapja Nate kezéből a könyvet.

- Válaszolj Dee! - vigyorog Anne. - Nyugi, nincs rossz válasz!

A bátyám döbbenten nézi a könyvet, amit Anne nagy hévvel lapoz. Amikor megtalálja a kedvenc részét, felé fordítja a könyvet. De Nate nem nézi meg. Arcát úgy fordítja felém, mintha szellemet látna.

- Jól vagy? - kérdezem aggódva.

Anne válaszol helyette:

- Nincs jól – mondja, aztán feltérdel, és a bátyám arcához közelíti a sajátját, mintha meg akarná szagolni. - Mondjuk nem hiszem, hogy Luise borította ki, ahogy Lotti haját tépi…

Nate továbbra is csak engem néz.

- Beteg vagyok. Vagy már én sem tudom. De valami nagyon nem stimmel velem. Talán rákos leszek, mint anya.

- Főzök neked egy teát, ha beteg vagy! Vagy inkább levest ennél?

- Nem kösz, nem kérek semmit, Dee. Csak kicsit itt maradhatnék? Beszélgethetnénk? - kérdezi, aztán eldől az ágyon. Anne döbbenten térdel fölé, és a hajához nyúl, hogy megsimogassa.

De nem teszi.

- Anya a szülésbe halt bele, nem a rákba - suttogja a bátyám felé.

- Fáj valamid? - próbálkozom, és leülök az ágyamra.

- Mindenem nagyon fáj!

- John most már mindjárt hazaér, majd megvizsgál, ha te nem tudod, mi bajod van.

Bólint, aztán az oldalára fordulva megtámasztja fejét a kezével.

- És te hogy vagy? Hogy van a nyelved?

Arcomat elönti a forróság. Megrántom a vállam.

- Jobban.

- Van egy lyukas fogad, nem szokott fájni?

Megrázom a fejem.

- Holnap kérek neked időpontot, jó?

Bólintok. Elmosolyodik, aztán arca egyből elkomorodik.

- Dee… Mi volt ez az egész? A suliban csináltad?

- Nem…
- Akkor miért hozott be az osztályfőnököd a sürgősségire?

- Elájultam.

- Elájultál?! - döbben meg, aztán felül. - Mert engem felhívott, de erről persze semmit sem mondott, csak a silány tanulmányi eredményeidet ecsetelte.

Szóval mégsem John köpött be… Hogy is gondolhattam?! - szorul össze a szívem.

Anne-re nézek. Olvas. Lopva rám néz, majd lapoz egyet.

- De mi történt? - faggat tovább. - És te miért nem mondtad? Előfordult már korábban is?

- HAZUDJ, HAZUDJ, HAZUDJ!!! - sziszegi Anne, aztán becsapja a könyvet. Nate megrezzenve odanéz, aztán újra rám. - Mindenki tudja, hogy én vagyok Luise és te Lotti! De most legyél egy kicsit olyan, mint Luise… Nate nem a te oldaladon áll, hiába viselkedik ma kivételesen úgy, mint egy normális ember.

- Minden nap – válaszolom. Anne fújtatva pattan fel az ágyról.

- John-nak mondtad? Vagy a tanár? Lehet, hogy vérszegény vagy. Lehet, hogy csak ennyi. Kellene vért venni tőled, Dee!

- Jó.

- Jó??? - tör ki Anne-ből. - Fogászat és vérvétel??? Teljesen hülye vagy?! Én ebben nem veszek részt! - pánikol, és az ajtó felé siet. - Ja, és most már jöhetne a kedvenc fejezetem!

Értetlenül nézek rá, én nem olvastam a regényt.

- Amikor Lotti és Luise végre összeköltözik. De ne aggódj, a szülőket nem hozzuk össze! Ava-t olyan messze kell kergetnünk, amennyire csak lehet – hadarja, aztán eltűnik.

Amikor újra Nate-re nézek, értetlenül bámulja az ajtót.

- Mi az? - kérdezi.

- Szeretném, ha Anne ideköltözne – válaszolom nyikorgó hangon.

- Milyen Anne?

Elszomorodom. Anne nyolc éves korom óta a legjobb - és az egyetlen – barátnőm. Azóta csinálunk mindent együtt. Az, hogy a bátyáimnak ez fel sem tűnik… Egyrészt nekem esik rosszul. Másrészt nagyon sajnálom Anne-t. Ha a szülei ennyire nem szeretik, legalább az én családom törődhetett volna vele többet, jobban – de legalább annyira, hogy ne kérdezgessék állandóan, hogy „de ki az az Anne?!”.

- Hát Anne! A legjobb barátnőm – vágom rá morcosan. – A szülei állandóan dolgoznak, és nem foglalkoznak vele. Nem szeretik őt. Bántják, főleg az anyja.

- Ho-o-o-o, álljunk csak meg… Bántják?

- Igen. Az apja nem, ő csak sosincs otthon. Az anyja kegyetlen.

- Dee, ezt most komolyan kell vennem? Vagy például te is ilyesmiket mesélhetsz neki a mi családunkról. Sosem vagyunk itthon, én meg kegyetlen vagyok veled… Vagy vegyük Ava-t. Aki technikailag az anyád. A mostohaanyád. Nála kegyetlenebb nőt egy író nem tudna kitalálni.

- Ez nem is igaz! - nevetem el magam. - Egyikőtök sem kegyetlen! Te csak vigyázni akarsz rám. Ava pedig… Ha kegyetlen lenne, John biztosan nem szeretné?!

- Ha szeretné, már elvette volna, nem? És már lenne egy csomó gyerekük, nem?

- Én nem tudom, Nate… Én nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok… - dadogom.

- Ennek viszont örülök! - mosolyodik el, aztán újra eldől az ágyon. - Szóval mi van Anne anyjával?

- Néha napokra bezárja a szobájába. Akkor napokig nem jöhet suliba sem. Akkor semmit sem kap, Nate! Se enni, se inni.

- Jézusom – fordul felém rémülten. - Úristen! Miért nem szóltál már korábban?

- Sosem akartál beszélgetni – vonom meg a vállam.

- De John is itt van! Vagy ha minden kötél szakad… Scott. Ha mást nem is, legalább bunyózni megtanítottam. Ha baj van, van kinek szólj, Dee!

- Jó, de mi van a lányos dolgokkal…?

- Mi a különbség? Orvosok vagyunk, láttunk már mindent.

- Hát, talán, nem véletlen, hogy a normális családokban anya is van. Nekem még nővérem sincs.

- Michelle és Lucy. Többet vagy velük, mint más a vér szerinti családjával. Nekik is elmondhatsz bármit. Ugyanúgy megbízhatsz bennük, mint bennünk.

- De miért kell néha Ava-val beszélgetnem? Ha nem bízol benne, miért vannak ezek a kínos beszélgetések, amiken időközönként túl kell lennem?

- Na, ez pont olyan, mint a fogorvos. Időnként túl kell lenni rajta. Ava a lelkedet vizsgálgatja. Jó pszichiáter, de a hideg ráz ki tőle.

- Miért kell nekem pszichiáter?

És ennyi. Amennyire megnyílt előttem, annyira hirtelen zárkózik vissza. Felugrik, és valamit motyog, hogy erről nem neki kellene beszélnie…

Nem értem a felnőtteket. Össze-vissza beszélnek. Bizalomról, kötelességről és őszinteségről. De csakis addig, ameddig számukra nem kellemetlen. Ez a tény aztán merőben megkérdőjelezi valódiságukat – az értékek valódiságát.

*

- Szia! - perdül be John a szobámba.

Nem is hallottam a bejárati ajtót, annyira elméláztam Nate abszolút szokatlan viselkedésén.

Az arca piros, az ajka cserepes – hidegre fordulhatott az este odakint.

- Szia! - ismétli, ahogy puszit ad az arcomra, aztán a radiátor elé didergi magát. - Sosincs hely ebben az átkozott utcában. Kettővel odébb tudtam csak leparkolni, már majdnem a park másik felén. Hideg van! Aztán az eső is leszakadt! Jeges novemberi eső! Brrr… - dörzsöli meg fekete haját az arcomra fröcskölve a cseppeket.

- Hozzak egy teát?

- Ó, igen! - fújja ki magát, aztán ülésbe rogy a radiátor előtt.

- Nate beteg – informálom az ajtóból visszafordulva.

- Tudom – sóhajt, aztán nagy nyögve feláll, és követ a konyha irányába –, ne aggódj, inkább agybeteg. Inkább nőügy.

Döbbenten fordulok meg a konyha bejárata, Nate szobája előtt.

- Lucy…? - hibázok rá.

- Most még utálják egymást… De Nate elkezdett érezni valamit. Pedig azt hittem, hogy erre soha többé nem lesz képes. Aztán most azt hiszi, hogy beteg. De csak szerelmes.

Elmosolyodok.

- John, te is szerelmes vagy?

- Mimibe...öúhh...Ava-ba?

- Hoppá! - nevetem el magam. John arca a folyosó félhomályában is zsong a vörösségtől. - Ezt hívják freud-i elszólásnak, John?!

- Hagyjál, menj teát főzni! - lök nevetve a konyha felé, ő meg bekopog Nate-hez.