IV. 1988

1. Zajlik az élet

*

John

Padlógáz, automata váltó, és százkilencvenöt kilométer/óra. Kezdetben még akartam, most már csak rátapadok: egyszerűen nem érem utol.

Nem érem utol, nem tudom beelőzni.

A legsötétebb éjszaka legmélyebb csendjét hasítjuk át a kocsikkal. Bárcsak vége lenne, bár el sem kezdődött volna.

Nate autója szórja rám a kásás latyakot – az ablaktörlő alig bír vele. Placcsok között látom a hátsó ablakát. A szívemre szögesdrót feszül, ahogy meglátom Anne-t integetve felém.

„Nincs bekötve” - fulladok meg.

*

Fulladva hörgök, fölöttem a plafon, meg fogok halni – görcsöl be mindenem.

- John! - Nate hangja, felismerhetetlenségig álmos arca, résnyi szemei.
Kiköhögöm magamból a rémálom zaklatottságát, aztán merev nyakkal felé fordulok.

- Mi van veled? - kérdezi.

Mellettem fekszik. Elaludtunk a gyerekosztály ambulanciáján, a vizsgálóasztalon. A ténytől mosolyba nyugszik a légzésem. Amint újra lélegzem, Nate is elmosolyodik.

- Jól vagy? - suttogja kedvesen. – Vagy megintubáljalak? - vigyorodik el.

- Hülye! - morgok, aztán oldalba nyomom. Ám arra nem számítok, hogy eltűnik. Nagyot csattan a padlón.

- Nate? - ugrok utána. - Megvagy, öcsi? - guggolok le mellé.

A földön hasal, és halkan nyöszörög.

- Nem – fordul kínlódva a hátára. - Fáj a torkom, a nyakam, a fejem, mindenem – lassan felkönyököl, és fintorogva néz rám. - Beteg vagyok, már mondtam este, de téged nem érdekelt!

- Majd meggyógyulsz… - szusszanok, és feltápászkodva ott hagyom.

Nyöszörögve áll fel, és visszafekszik a vizsgálóasztalra.

- Drágám! Vizitelned kéne - szólal meg mögöttem Ava hangja. Mezítláb lép Nate mellé. - Lucy-val kezdd! - mondja neki.

Nate szenvedő ábrázata unottá válik, ahogy Ava-ra pillant. Majd újra leveti magát az asztalról, és nagy nyögve ott hagy minket, a kezelővel együtt.

- Köszi – sóhajtok Ava felé. Mosolyogva lép felém, hozzám bújva megforgat. - Ezeket viszont neked kell kitenned – mondja.

A falnál álló két fehér fotel egyikében Scott és Dee alszik összebújva.

- Miért aludt mindenki a munkahelyemen? - dünnyögöm.

- Hm. A két kis angyal. Milyen jó testvérek, hogy így szeretik egymást, nem?

Érzem a szarkazmust.

- Ti pszichiáterek, mindenben a kórosat látjátok… - morgok rá.

Rám néz. Furcsállom, hogy alacsonyabb nálam… Tűhegysarok nélkül ritkán találkozunk.

- Szerinted, szívem, nincs abban semmi kóros, hogy Dee szeme néha világos, máskor sötétkék? Aztán meg… - Az íróasztalomhoz lép, ott beletúr a kis táskájába, és egy hajcsomóval lép felém, amit a kezembe csap.

- Most meg még túl korán van doktor Freud-hoz… - szusszanok nézegetve a hajgobót.

- Ne kombinálj, csak mondd meg, milyen színűek a hajszálak!
- Kávét akarok. Kávét akarok és sütit! Kávét, sütit, zuhanyozni, és lehúzni ezt a napot is. Kávét, sütit, zuhanyozni, dolgozni, megnézni Dee nyelvét, aztán Lucy-t, és gondolom, Nate sem fog békén hagyni a végzetes nyavalyájával.

- Hm. És én hol vagyok mindeközben? - csücsörít felém rúzsmaradványos ajkaival.
- Hol leszel ma? Itt vagy Bronzeville-ben? Kéne egy szakmai konzultáció – hadarom, és már a gondolattól is kifulladok, mi vár még ma rám.

- Fókusz, drágám! Épp szakmázok! - mutat a hajcsomóra.

- Épp kávét akarok…

- Ilyen kibaszott nehéz kinyögnöd, hogy milyen színű a haj? - sikít.

Dee és Scott felriad. Az egyik a fejéhez, a másik az ajkához kap nyüszkölődve.

- Szőke – sóhajtom. - Szőke, jó? Most össze kell szednem ezeket, hogy aztán kitehessem őket életük rögös utcáira, hogy végre kávé, süti, zuhany, meló…

Ava lefagyott. Fekete szeme tanácstalanul csillog felém.

- Mi az? Te sem mész? - nevetek rá.

- Édes, talán adnom kellene időpontot a magánrendelésemre – mondja, aztán nyel egyet – Szívem, ez itt Dee haja… - mutat a lányra. - Ében fekete…

A hajcsomóra nézek.

- Miért tépted meg az unokahúgomat?! - döbbenek meg. És Dee érthetetlen, megalapozatlannak tűnő ellenszenve egyszerre más megvilágításba kerül számomra…

A fejét rázza.

- Te tényleg látod őt, igaz?

- Kit?

- Anne-t – súgja közel hajolva.

„Anne”… Már megint egy „Anne”…

- Milyen Anne-ről beszélsz? - kérdezem, aztán Dee felé. - Milyen Anne-nel cserélted össze a kabátod?

Mindhárman úgy néznek rám, mintha megőrültem volna. Még néhány másodpercig tekintetem ide-oda ugrál köztük, aztán megértem… Megértem azt, amit a hallgatásuk üzen…

- Ez őrület… - pusmogom körbenézve rajtuk.

Szemem Dee sötétkék tekintetén áll meg, így aztán hagyom a témát. Mindenem összeszorul, ha arra emlékezem, hogyan érkezett a családunkba.
És már nem érdekel a váróban felnyüzsgő gyerek tömeg. Kávét sem akarok, és semmit. Talán csak átölelni őt.

*

Scott

Vámpír vagyok. Léteznek vámpírok, és én az vagyok. Iszonyatos elvonási tünettel ránt az ébrenlétbe Ava kiabálása.

Farkaséhes vagyok és egyszerre úgy szomjazom, mint egy sivatagban eltévedt. Valójában pontosan meg sem bírom fogalmazni, hogy miből gyökerezik ez a rettenetesen frusztrált hiányérzetet, de menten meghalok, ha nem…

Nem tudom. Fáj a fejem. Kávé? Cigi? Nem tudom.

Dee kuporog mellettem, valahogy neki sincs ereje mozdulni. A karját figyelem, ami mozdulatlanul fekszik a combomon. Hirtelen undor ragadja meg a gyomromat. Hányni fogok.

Szerencsére kibírom, míg Ava elriszálja a csinos kis alvázát a teremből. Felugrok, és belehányok John papírszemetesébe. Amíg tart, jobban érzem magam – legalább történik valami.

- Neked is jó reggelt, Scott – érinti meg John a hajam, és érzékelem, ahogy Dee-vel kezd beszélni, de én továbbra is csak okádok.

*

Nate

- Orvosi nyelven akarok életparamétereket hallani – vetem be magam a kórterembe.

Nehezen lapozom a kórlapot, és ez kezd felidegesíteni. Mi az istenért gyártanak olyan űrlapot, amik egymáshoz tapadnak. Tekintetem lazán futtatom végig az értékeken, két vonallal írom alá a megjelenésem dátumát. Ahogy elfogynak a rubrikák, inkább az kezd bosszantani, hogy nem tudom, mi… De valami nagyon nem stimmel.

- Hja! - rázom fel a fejem. - Hol a válasz? - döbbenek a lányra.

Hiába kérdezem, rám sem néz. Félülő helyzetben bámulja a takaróval fedett térdeit.

- Lucy! - szólok újra.

- Takarodj… - suttogja. Fél másodperc elég, hogy felforrjon az agyvizem.

- Hogy mi??? - morgok rá. A jobb szemem betikkel.

- Hallottad. Takarodj innen a picsába! KIFELÉ! - sikolt rám, aztán kifordul az ágyból. Nekem háttal ücsörög tovább.

A mérhetetlen döbbenet a nyelvemre fagy. A nyaki nyirokcsomóim erősen égni kezdenek. Kapar a torkom, mintha vöröshangyaboly marná apró mérges csáprágókkal.

Köhögök, de ez még nagyobb fájdalmat okoz.

- Lucy… Két szót akarok, aztán itt sem vagyok – kerregem köhécselve.

Kezem nyakamról a homlokomra emelem. Láztól lángol a bőröm, és mindjárt el fogok ájulni. Tekintetem megsokszorozódik. Mint a legyek összetett szeme… Mozaikokban látom a lányt, ahogy lassan mégis felém fordul.

- Én meg azt akarom, hogy elhúzd a beled – sziszegi, aztán feláll –, ki innen! Rohadjon meg az a dékán, aki diplomát adott neked! Rohadék, szemétláda, undorító fasz vagy! - lépked felém rám szórva a szavakat.

Aztán kitisztul a látásom. Azt hiszem, mandulagyulladásom van.

- Két szót mondj, hogy vagy – kerregem. - Be kell írnom.

- Leszarom – leheli az arcomba.

- Muszáj – Hangszalag-gyulladás is. - Anélkül nem hagyhatlak itt.

- Hát, kapsz max egy fegyelmit, amiért olyat írtál alá, amit nem csináltál meg. A vizitet. Nem ártana a makulátlan szakmai életedbe végre egy hiba.

- Kérlek…

- Nem! - vágja hozzám, aztán visszasétál az ágyához. Sírni kezd? Ő sír??? Inkább nekem kellene.

Mindegy is. Nem akarok összeesni a kórtermében, még a végén ki is nyírna, miközben lázgörcstől vonaglok eszméletlenül. Kezemből kiesik a kórlap, megfordulok, és minden figyelmem az izmaimra irányítom. Vissza kell jutnom John-hoz.

Nem tudom, hogy sikerül, de végül odatalálok, pedig a két külön tömb a kórház területén a lehető legtávolabb van egymástól.

Millió gyerek a váróban, mint általában. A legtöbbjük a combomig ér, ami előnyös, mert így sietségem hevében simán odébbrúgom őket. Jó pár a padlót nyalja, ahogy eltaknyol. Dőlnek körülöttem, mint a dominók - takonytól-nyáltól ragadó bőgőmasinák. John-nak kötélből lehetnek az idegei, hogy el bírja viselni ezeket az idegtépő koboldokat.

Végül sikerül beesnem a kezelő ajtaján. John épp nyalókával üzletel, ahogy egy kislány előtt guggol.

Ráugrok az ágyra, Michelle felhorkan, az anyuka megrémül. Nem baj, annál hamarabb elpucolnak.

- Fogadd csak el a nyalókát, angyalom! - köhintem a kislánynak. - Szétrohadnak tőle a fogaid, és egy gusztustalan dagadt paca leszel, akit mindenki csúfolni fog.

A kislány sírva fakadva rohan az ajtóhoz, az anyja hápogva utána.

- Na! Eggyel kevesebb – nyugtázom.

Mindkettejük tekintete rám fagy. John végül a kezeibe temeti az arcát, úgy motyog valamit. Végül Michelle szólal meg.

- Kösz szépen, Nate! Húsz perces könyörgést vágtál a kukába!

- Mi a fenének könyörögtök egyáltalán? - vonom meg a vállam. John feláll, és az asztalára ül.

- Mert szeretnénk gyógyítani – szusszan.

- Le kell fogni őket, aztán kész!

- Jó. Mit tehetek érted? - sóhajt John.

- Nem tudom. Valami nagy bajom van! Iszonyú szarul vagyok – tör rám újra a rosszullét.

- Mi volt Lucy-nál? - kérdez vissza.

- Legalább negyven fokos lázam van, minden nyirokcsomóm duzzadt és érzékeny, lángol a torkom. Tüdőgyulladás lesz… Ja, és szédülök. A vérnyomásom is szarakodhat. És a… Mellhártya gyulladás inkább!

John újra az ujjai közé dönti az arcát.

- Michelle, vennél tőle vért? - motyogja.

- Nagyon szívesen! - válaszolja. Mielőtt még bármit mondhatnék, már magához is ragadja a karom.

- Na nem! Nem! John! - rántom el. - Te csináld! Hogy adhatod közre egyáltalán a sebész karom? És ha mellészúr? Hogy fogok dolgozni belilult, bedagadt karral? Ő csak egy nővér!

- Te akartad – áll fel John nagyot szusszanva.

Michelle hátborzongató-mód mosolyog az arcomba. John kezén nagyot csattan a gumikesztyű, ahogy magára húzza. 

- Ugye, óvatosan csinálod…? - suttogom felé, ahogy elnézem az erőteljes mozdulatait, ahogy kikapja Michelle kezéből a fecskendőt.

- Aha – válaszolja… Nem túl meggyőzően.

Felordítok, amikor belém állítja a tűt.

- Azt a kurva, John! Ez elbaszottul fáj!

- Aha. Michelle sokkal óvatosabb, kár volt leszólnod a nővérek munkáját. Na, mehetsz! Örültünk!

- Ennyi? Meg sem hallgatsz? Vagy nézed meg a torkomat? Legalább a vérnyomásomat mérd meg!

- Megméred magadnak a sebészeten!

A karomhoz szorítva a vattát az ajtó felé lépdelek.

- Nate? - szól utánam John.

- ÁÁÁ! Basszameg! - kapok a homlokomhoz. A cipőim előtt egy nyalóka hever. - Most komolyan fejbe dobtál egy nyalókával???