5. Sziámi baba

*

John

A vaksötét kifordul, és mézbarnává olvad a por a tárgyakon, bútorokon. Dee sosem volt olyan, mint Anne. Nem ragaszkodott.

Nem voltak kedvenc játékai – most minden koszos és szakadt. Elhanyagolt, összejárt, megkopott és elnyűtt. Térdig gázolok a lomban. Régi fogszabályzók, szívkeretes napszemüvegek, szoknyák, mesekönyvek és játékbabák halomban.
Sosem tartott rendet, mindig mindent elkevert, de nem is vágyott. Nem is akart újat, vagy mást. Nem voltak kedvenc dolgai, sem hobbijai. A tévét sem szerette, az édességet sem, és a könyveket sem.

Mindent felismerek, mindenre emlékszem, minden akkor is ugyanekkora szétszórtságban hevert. Itt minden Dee-é, és semmi sem Anne-é. A sziámi babák testrészei leamputálva hevernek, egymástól távol.

Dee nincs itt. Ha itt lenne, meleg volna. Mint a nap, olyan volt ő. Alkonyszínű, hűs, mégis melengetően ölelő. Csendes lány volt, szelíd, és szép, mint Angie. Különös módon hasonlított a nővéremre.

Nem zavarta semmi. Úgy a rendetlenség, mint a körülötte dúló Nate-vihar, vagy Scott-ra irányuló családi felfordulások. Ő csak… Ő csak olyannak szeretett minket, amilyenek vagyunk.

Nincs itt. De nincs ablak sem, és a plafont sem érzékelem. A szívem nagyot lódulva szaporázni kezd. Behunyom a szemem: hol vagy – sóhajtom.

*

Dee

Ébredj! - súgom az arcába. De nem nyitja a szemét. Közelebb hajolok, ajkam az arcához érintem: ébredj – ismétlem hangosabban.

Megrémülök. Anne hangja szól a torkomból. Kezeimet kirántom érintéséből. Hátralépnék, de az ajtónak csapódok. Lapockáim között érzem Nate kopogását a másik oldalról. Megpördülök. Aztán lefagyok. John összeesett mögöttem – rezzenek meg a padlón csapódó puha hangtól.

Nate pofon csap az ajtóval, ahogy bedönti azt. Az orromhoz kapok, langyos lé csordogál ujjaim közt. Nem vesz észre, a nyíló ajtó eltakar.

John a padlón fekszik. Nate fut, mellé térdel, karjába emeli a fejét, és ébresztgeti. Akkor csillámpor kezd szikrázni szemem előtt. Nate felhőkölve fordítja felém arcát, és beszél. A szikra-pezsgés éles fénnyé villan össze. És én már nem uralkodhatok a testem felett.

Egy rendelő. Két test a padlón.

*

Anne

Vakító fehérség néz rám vissza a plafonról. Színnel keveredett pontcsillagok. Aztán Nate világosbarna haja, kék szeme és a szeplői. Nem szól, nem mozdul, arca komolysága feszülten magasodik fölém.

Majd éles fájdalom villan az orromba, ahogy a fehér kendőt odanyomja.

A fehér vaksötétbe fordul. Elhúzódok tartva, aztán nézegetve a véres kendőt. Hátam az ajtóhoz támaszkodik, és akkor meglátom John-t.

- Úristen – nyögöm. Felugrok, és én is mellé térdelek. - Mi történt? - kérdezem Nate-től, tekintetemmel nem eresztve John ájult arcát.

- Biztos leesett a vércukra.

- Csontvelő érintettség... Nincs elég vörösvérsejt. Nem kap elég oxigént az agya. Alá kell hamisítanunk az űrlapot! - szaporázom a szavakat Nate felé. - Vagy ha érintett az agy! Akkor nincs több időnk!

A szeplőire úgy hull a sápadtság, mint jéghideg hó, ha színeket lep el.

- Mi van…? - nyekergi.

- Hát, extranodális generalizáltság*… - válaszolom bizonytalanul.

- MI??? - Sikítva toppan a talpára.

John kinyitja a szemét, Nate újra a padlóra zuhan.

- Miért mondtátok el, hogy anya beteg? Scott nem tudott róla! Nekem miért kellett tudnom róla? És miért nem tudhattam másként a nagyi halálát? Hazudhattál volna bármit, John! - Nate-vihar szele kavarog felénk… John lassú mozdulatokkal felül, és az arcomat nézi. Az orromhoz nyomom a kendőt – már nem vérzik.

Nate hátralendül, a padlóra seggel, és úgy folytatja.

- Hogy mondhattad el, hogy az anyám agyoncsapta az apámat? Miért nem tüntetted el őt is oda, ahova végül mindannyiukat? DE NÉLKÜLEM! NÉLKÜLEM!!! - sikítja, aztán kifogy a szuszból. Félrenéz, ajka reszketni kezd.

- Hogy a papi… Úristen, John! A véres, húgyos szart… Megnyaltam! A számba vettem!

- Nate, több, mint harminc év telt el azóta… - sóhajt John, majd feláll, és a bőrfotelhoz sétál.

- De már nem vagyok gyerek! Már rég nem, és orvos vagyok! - áll fel ő is, és az ablakhoz sétál. Reszketve kutat a zsebeiben, aztán rágyújt. - És most? Most titkolsz előlem valami kibaszott rákot??? Mondd, hogy nem igaz! Hazudj kérlek, legalább egyszer az életben!

Zokog. A cigibe csak egyszer szív bele, ököllel csapja neki az ablaknak, aztán az egész dobozt kihajítja az ablakon. A párkányra dől, majd nyüszítve a földre kuporodik.

John-ra nézek, én is felállok, és a vele szemben lévő fotelhoz sétálok. Újra előveszem a papírokat, és leülök vele szemben.

- Most azt hiszem, választanod kell – szólalok meg halkan. - Választanod kell élet és halál között. És ami rosszabb: Dee és Nate között.

- Adj még egy kis időt – válaszolja a lapokat nézve. - Meg fogom találni!

Nate hirtelen megfordul, pánikolva zihál.

- Nem én osztom az időt – mosolyodom el. - De ha én tenném, sem adnék többet. Meg fogsz halni, John! - A papírköteget elé tolom, és a közepére teszem a tollat. - Ismered a munkám. Egész életem munkája, és te mindvégig ott voltál. Tudod, hogy sikeres volt a kutatás, hogy működik. Hiba nélkül sejtszinten. Hogy te kapd meg először, ahhoz most kell aláírnod.

*

Nate

Dee a leges-legjobbkor szívódott fel – döbbenek rá, ahogy Anne-t hallgatom. Elvégezte a feladatát. Megvan a tumorellenes szer. Még sosem sikerült senkinek olyan anyagot kifejlesztenie, ami rákkal együtt az embert ne nyírná ki. Állítólag Dee kikísérletezte, valami növényi alapanyagból.

Sosem érdekelt túlzottan, mit pepecsel a kutatóintézetben, sosem gondoltam volna, hogy végül sikerül bármi értelmes dolgot véghez vinnie. Bár még mindig inkább azt képzelem, hogy az összes rágcsáló, majd emlős – amit kísérleti célokra tenyésztettek - ki fog purcanni a szertől.

- Ne! - vágok közbe.

John kezében megrezzen a toll. Feltápászkodok, és újra próbálkozom a dohányzással - egy fél összegyűrt szál marad a zsebemben: a vésztartalék.

- Mégis… - kezdem. Az én kezemben jobban reszket az öngyújtó, mint John-éban a toll. - Ugyan már megtudhatnám, mi bajod van? Vagy végül is, ki a franc is vagyok én az életedben, drága bátyám, hogy…

- Limfóma** – szól közbe John.

- Hodgkin vagy non-hodgkin? - vágom rá. Anne sikítva röhögni kezd. - Mi van? Ennyit még én is tudok róla!

John elvörösödik. Anne zokog a nevetéstől.

- Bocs, de… - törölgeti nyerítve az arcát, aztán John felé fordul. - Ez most komoly? Komolyan, valóban ez történik? Semmit sem tud rólad?

- Jobb lett volna az életünk, ha még ezt is tudja?

- Mindjárt kiugrok az ablakon, esküszöm!!! - üvöltök rájuk. - Én úgy vigyáztam rád… Amióta csak az eszemet tudom, basszus! Bassza meg, John! Minden egyes lépésedet követtem! Hogy…? Miért…? És most mi van? Mióta? És…?

- Higgadalom, bátyó – szól közbe Anne. - Néha, szívem, magadban is kereshetnéd a hibát ahelyett, ahogy rögtön leosztasz másokat. A cukorbetegségéről tudsz, nem?

- Hát ez az! A szemüvege dioptriáját is tudom! A diabetes-t is… De a lényeget?! John, hogy voltál képes…?!

- De tudod, hogy miattad cukorbeteg, nem? - folytatja Anne.

- Ez nem így van, Anne! Nem sarkíthatod le azt, ami időben és térben annyi változótól függ – szól rá John.

- Valaki most már beszélhetne emberi nyelven! - kiáltok rájuk.

- PTDM – közli Anne.

- Én is tudok olyat mondani, amiről fingod sincs! - morgok rá.

- ELÉG LEGYEN! - áll fel John. - Olyanok vagytok, mint az óvodások! Anne, kérlek, hagyj magunkra… Ezt nekem kell Nate-tel megbeszélni.

*nyirokcsomón kívüli szétterjedés (szervezet egészére kiterjed)

**nyiroksejtekből kiinduló rosszindulatú daganat