4. Engedj be!

*

John

Késik. Biztos az eső. Nyitott ablak mellett hallgatom a forgalom ázott zaját – megnyugtat. A fali óra mély kattogása saját monotonságával szaggatja az elsuhanó autók moraját. Kezdek aggódni.

Zsebemből előhúzom a telefonom, és Nate számára nyomok. Mielőtt még beleszólnék, zihálva megelőz.

- Ott van Dee?

- Öhm, nincs. Őt várom, késik – mielőtt még visszakérdezhetnék, folytatja.

- Eltűnt – A hangja mosolyog…

- Hogy érted?

Nem tudom, melyik a rosszabb… Ha „kamasz” lázadásból világgá megy, vagy ha – ahogy Anne fogalmazott: zöldségként létezik. Mindkét esetben ugyanolyan nehéz őt megtalálni.

Felpattanok. Ha valóban eltűnt, indulok keresni, ha mélyre süllyedt, akkor… Akkor is indulok: Anne-hez.

- Búcsúlevelet írt – válaszolja az unokaöcsém.

- Te hol vagy? Keresed?

- Nem, nem keresem – förmed rám. - Két perc múlva műtétem lesz – válaszolja kimérten.

- Mit írt? Anne-ről tudsz valamit?

- A szokásos, pókhálós, agyonagyalt, miszlikekre morzsolt téma, John… Hogy nem szeretjük, sosem szerettük, mindig csak Anne-t… Anne-Anne-Anne...hogy mekkora szemét kurva, hogy elvett minket tőle...blablabla. Nekem mindegy, hogy mit hisz, mindenkinek jobb, ha nincs itt.

- Nate! - dörren belőlem a felháborodás – És neked hányszor mondjam még el, hogy a testvéred, az isten szerelmére!

- De nem ő a testvérem! És én hányszor mondjam még el?

- Ne csináld ezt! Szüksége van rád!

- Dehogy van! Semmit sem fog fel a világból. Nem képes emlékezni, gondolkozni és érezni sem. Ha legális lenne az eutanázia, őt legelőre vennék a várólistán.

Megsemmisülök… A szavak aztán hezitálás nélkül csúsznak a mobilomba.

- Ha ezt komolyan mondod, akkor te sem vagy képes emlékezni! Gondolkozni és főként érezni!

A vonal másik végén síri csend támad Nate részéről. Amíg némaságát hallgatom, ráébredek, hogy ezt épp saját magamra is róhattam volna.

A lét minden egyes percében emlékeznem kellene arra a pillanatra, amikor arca tudományos kutató-ragyogása elretten a világ minden elevenségétől: amikor el kellett mondanom neki, hogy a nagymamáját agyon késelte...az édesanyámat…

Aztán a pillanat, amikor… Amikor engem is a ház falának lökött a förtelem – meg kellett értetnem vele, hogy a nagyapja nem repül, nem lebeg… Egész addig nem értette, aztán megmutattam neki a kötelet, ami a nyaka körött feszült.

Aztán… Amikor megtalálta a kert végében elásva a saját apját. Szerintem a mai napig nem hiszi el, hogy nem én, hanem Angie tette… Én csak elástam…

És a baleset… A huszonegyedik születésnapjának estéje. Ünnepléssel kezdődött, aztán csak ő maradt. És össze sem roppant, pedig ő találta meg a húgát a gyilkos fák erdejében. Onnan is kijött a saját lábán, és akkor, azon az estén megmentette az életemet. Nélküle akkor éjjel meghaltam volna. Akkor azt hittem, Nate-nek vége, hogy talán nem is látom többé. De nem telt el úgy nap, hogy ne jött volna látogatni, még akkor is, ha negyven napig egy árva szót sem tudtam kihúzni belőle.

Ő Nate. Én már felnőtt voltam, de az ő élete tizenkét éves korában omlott össze. Nekem legalább meseszép gyerekkorom volt. Az övé valójában én voltam. Csak én. Önmagamnál is jobban ismerem őt.

- Nem Dee-vel van bajod, igaz? Mi történt? - sóhajtok.

- Dehogynem! Lucy kidobott Dee miatt.

- És ez hányadik alkalom volt, úgy mégis? Száz alatti számot ne mondj…

- De most biztos, hogy végleg. Megkértem a kezét, és egyből utána kirugdostam az ágyból.
Hallom a hangján, hogy menten sírva fakad. Belemásznék jobban, de akkor két hangos kopogás után Anne perdül be a szobába.

Ledermedek. Szőke a haja.

- Hallod, John? Ezt hogy magyarázzam ki? Ezt nem lehet! Egy szemét állat vagyok! - folytatja Nate.

Anne leül a velem szemben lévő sötétbarna bőrfotelba.

- Anne van itt. Bármi ötlet? - fordulok pusmogva az ablak felé.

- Mire gondolsz? Anne-nel minden rendben. Jót fog tenni neked, ha vele beszélgetsz.

- Lucy-val is fogok, jó? Minden rendben lesz, öcskös.

- Ja. Csak mint általában – nyögi, aztán megszakította a vonalat.

Cigarettafüst csapja meg az orrom. Döbbenten nézek a lány felé.

- Te mióta dohányzol? - meresztem rá a szemem, és a haja színén még mindig nem tudok túljutni.

Nem válaszol, csak legyint. Majd a látvány szorosra csavarja a gyomrom: kiölti a nyelvét, és rányomja a cigi parázsló végét.

Hüledezve, jajgatva, sziszegve ugrok oda. Provokálón nevet fel, aztán hosszan kidugja a nyelvét.

- Hogy…? - szédülök… - Mikor? - Majdnem ráülnék az üvegasztalra, azonban eszembe jut, hogy be van törve.

A másik fotelhoz imbolygok, és erőtlenül belerogyok.

- Hogy mióta van piercingem? - vigyorog. - Tizennyolc éve? Scott egyszerűen zabálta! Vagyis inkább a hímvesszeje! A fitymája reszketésig alélt el, amikor a számba vettem.

Próbálok nyelni. Nehezen megy. Próbálok közömbösnek látszani – szintén nem túl sok sikerrel. Világoskék szeme fehéren villan, ahogy közelebb hajol.

- Ava-nak is bejött! A te nyelved alatt is sikoltozott? Nem? Talán ezért hagyott ott az oltárnál! - hadarja megfeszített arccal. - Átszúrjam a nyelved?

- Anne! – Nem kapok levegőt. - Anne, kicsim… Hol van Dee?

- Dee? Ki az a Dee?

- Ne szórakozz velem! - Én is közel hajolok. - Hol van?

Dúdolni kezd. Mindenem borsózik. Az altatódal az, amit a nővérem szokott énekelni. Igyekszem nem kikészülni, mert pontosan tudom, hogy azt szeretné elérni.

A táskájához hajol, és elém dob egy köteg papírt.

- Mindent kitöltöttem. Csak alá kell írnod.

- Már megmondtam… Addig nem, míg vissza nem kapom őt!

- Hát, John, ha tényleg meg akarsz halni – vonja meg a vállát, és magához veszi a lapokat.

Elkapom a kezét, és magamhoz rántom.

- Ez az ő élete! Add neki vissza! Add nekem őt vissza! Hozd vissza!

Szeme sötétkékké mélyül. Elkapom a másik kezét is.

- HOL VAN???

Felugrik, hihetetlen erővel tépi ki magát érintésemből, az ajtóig hátrál, aztán sírva fakad.

- Ő ment el. Ő akarta, esküszöm, John! Én nem csináltam semmit! Ne bánts, ne bánts! Neked hadd segítsek, ő már nem akar élni!

Felállok, szemem az övébe kapaszkodva lépkedek közel hozzá.

- Sosem bántottalak – suttogom. - Sosem bántanálak, de szükségem van rá.

- Kockáztatnád a kutatást? Egy zöldségért?

- Meghalnék, Anne. Meghalnék ő érte. Mondd meg, hol keressem. A babaházban van?

Elpillant, aztán világoskék szemével újra rám.

- A babaház már nincs. Összeomlott. Én sem tudom, hol van. Minden percben másként érzem őt. Távolodik. Tűnik. Ha igazán akarod, neked kell megkeresned. Fal épül. Kőfal. Kőfal üvegekkel. Már nem tudom elérni őt. Neked kell bemenned érte.

Bólintok.

- De nagyon vigyázz, John! Nem csak a babaház roppant össze. Süllyed a világ. Olvad, mállik. Talán téged sem látunk többé. Szereted őt ennyire? Hiszen én vagyok az unokahúgod, és nem ő.

- Engedj be! - suttogom, és megfogom a kezeit.