III. 2006

1. Játékok

*

Dee

- Elmondanád, kérlek, miért vagy itt?

A férfi előttem ül, közöttünk egy alacsony üvegasztalka. Mély, mézzel átitatott hangja elragadja figyelmem – eddig az üvegről tükröződő arcképemet nézegettem.

- Meg akarok halni.

- Meséld el, Dee, hogy mi történt veled! - kéri hatalmas nyugalommal a hangjában.

- Utálom, ha így hívsz! A nevem Dianne!

Lassan bólint, aztán az ölében fekvő füzetbe írogat. Újra rám néz. A szeme sötétkék, amilyen John-é volt. Amilyen az enyém is.

- Hogy kezdődött a történeted, Dianne?

- Ennek a történetnek nincs eleje, ahogy vége sem. Valaki az én életemet éli, ahogy én másét.

- Mesélj bármit! - válaszolja néhány néma másodpercet követően.

Nagyot lélegzek, és csak egy valamire tudok gondolni.

- John meghalt.

Arca változatlanul nyugodt. Egyetlen reakciója, hogy leveszi arcáról mélybordó keretes szemüvegét.

- Beszéljünk akkor John-ról! - A szemüvegét a füzetére teszi, aztán egyik lábát átveti a másikon. Különböző színű a zoknija: az egyik hamuszürke, a másik acélszürke.

- Jó – bólintok, szememmel a bokáit bámulva. - Azt hinnéd, hogy a világon nincsenek jó emberek. De ő az volt. Az egyetlen volt. De az autóbaleset mindent tönkretett. Külön világban rekedtünk. És én nem akarok nélküle élni itt.

- Mi választja el a két világot, Dianne?

- Utálom, ha így hívsz! A nevem Dee! - kelek ki magamból.

A férfi ír, majd lazán a köztünk lévő tükörasztalra hajítja a füzetét.

- Tükrök. Kőfal. Szétfolyásig hízó hófelhők… Sejteket vajúdó ég. Felnyíló zsigerek, vérhó – robbannak szemem elé a képek.

Ránézek. John-szeme van.

- Mit látsz a tükörben, Dee?

A füzetére pillantok. „Anne szülinapja: február 29” Kérdőre vonva az írására mutatok.

- És Anne! - Ujjam egyre reszket, ahogy várom a válaszát.

- Anne a tükörben? Vagy Anne, aki elválasztja a két világot?

Felháborodva ugrok fel térdemet bevágva az asztal szélébe.

- Ez az én szülinapom! Az enyém, és nem Anne-é! - kiabálom. - Elvette az életem, a családom, és most már a születésemet is! - sikítom.

Érzem, ahogy testem egyre erőtlenebb. Hó helyett az eső kezd esni, követlenül szempilláimból. A vízfüggönyön át John-t pillantom meg.

Óvatosan áll fel.

- Dee?

Kezem felé nyújtom.

- John? - reszketem.

És valóban ő az. Aztán az édes álomba ájulás. Üvegtükör szilánkos csattanás.

*

Nate

Az idejét sem tudom, mikor szeretkeztem Lucy-val úgy, hogy semmi másra nem gondoltam, csak rá. Igazából minden másra gondolok már évek óta, mint őrá, és ez most sincs másként.

Ő van alul. Könyökeim az ágyat nyomják, markomban a csuklója. Finoman simogatni szoktam törékeny kezét, vagy bilincsként kötöm magamhoz. De most még csak nem is érzem bőrét ujjaimon.

Zöld szemeit nézem, barna haját, helyes arcát. Karcsú nyaka íve, és mindez már annyira ismerős, hogy képes vagyok fejben egész máshol járni, úgy, hogy tekintetem az övé.

Ma különösen seggfej vagyok. A gondolathálót ellő pók olyan hirtelen takarodik el képzeletemből, maga után hagyva a húgom képét, hogy az orgazmus előtt hagyom abba az aktust.

Úgy ülök fel öltözni, hogy még az is meglep, Lucy egyáltalán ott van az ágyban. Csak hangja rezzent vissza a valóságba.

- El se mentél.

Rémülten nézek rá, aztán folytatom a zokni felhúzást.

- De te igen – közlöm bűntudattal a hangomban –, majd máskor bepótoljuk.

- Most folytassuk – búgja már a nyakamba, miközben akarón fogja át meztelen felsőtestem.

- Dee mindjárt hazaér – morranok rá, mint egy veszett, rögeszmés kutya.

- És akkor mi van? - kérdezi megreszkető hanggal.

A veszett kutyát cukkolják…

- Milyen elbaszott kérdés ez, Lucy? - kiáltok rá.

Szipogni kezd, és sértődött kapkodással húzza magához a ruháit. Alteste kinyílik, ahogy terpeszben nyúl előre a fehérneműiért. És erről még most is, ennyi év után is az első alkalom jut eszembe, amikor láttam őt „odalent”.

A puncijából locsogó vér látványa, és a sebészet padlójára toccsanó hangja.

Eltorzult tekintetemet zsörtölődése vonja magára.

- Megértené, Nate! Dee okos lány – beszél tárgyilagosan.

És emiatt még jobban gyűlölöm magam. Az egészségügyi küretkor tanúsított rettenetes viselkedésem örökké kísérteni fog – főként ilyenkor, amikor láthatatlan pajzsot húzva pattannak le róla a kőbunkó szavaim.

- Tudod, hogy okosabb mindannyiunknál, az egész kórház összes orvosát leveri agyban!

- Lucy, fogalmad sincs, miről beszélsz – ugranak a szavak nyelvem hegyéről, miközben a nadrágomat húzom, ő pedig a babakék blúzát gombolja.

- Megértené! Itt nem Dee fejével van a gond, hanem a tiéddel! Te nem akarsz velem élni, és könnyebb Dee furcsaságai mögé rejtőznöd.

- Furcsaság…? Komolyan furcsaságnak nevezed? Tudod, mi a furcsa?! Hogy az orrom kissé jobbra deviál, mert egy-párszor beverettem. Aztán az is elég furcsa, hogy csak kék cuccokat hordasz, amikor a szemedhez nem is illik.

Ismét pajzs, tekintete meg sem rezzen.

- De a húgom egy önveszélyes elmebeteg őrült! Még akkor is, ha elég jó sejtbioszból…

- Elég jó?! - neveti el magát, miközben már a táskáját keresgéli. - Már az állatkísérleteknél tartanak!

- Jó, ott is buktak már el egypáran – szusszanok. - De mindegy is! Dee érzelmileg a tizenhetedik évében ragadt, akármekkora is az IQ-ja. Nem hagyhatom egyedül! Nem élhetek veled. És ne akard, hogy választanom kelljen köztetek, mert pontosan tudod, Lucy, hogy őt választanám.

És még ez sem talál be a pajzsa alá… Magához kapja a táskáját, hozzám hajol, és csókkal búcsúzik. A világot sóhajtom ki magamból, amikor kilép a folyosóra. Aztán én is szedelőzködni kezdek.

- Nate? - fordul vissza Lucy az ajtón.

- Hm?

- Sajnálhatod azt az orgazmust, drágám. Anne van itt – mutat a folyosó felé.

- Tényleg…? - kérdezek vissza elszorult torokkal, miközben könnybe lábad a szemem.

Lucy-nak nem kell válaszolnia, mert Anne épp bepördül a lakásba.

- Nate… - suttogja, és felém siet. A könnyeimet végül sikerül visszaszorítani, ahogy ölelésének erejére koncentrálok. - Nagyon-nagyon-nagyon… - kezdi, aztán elenged, és végignéz rajtam.

- Hiányoztam? - mosolygok rá.

- Az is, de nagyon elhíztál! - neveti el magát.

Lucy szakad a röhögéstől az ajtóban.

- Ó, ez főorvos pocak! - mondom büszkén, miközben összegyűröm pólóm felett a zsírpárnáimat.

- Ó! Gratulálok! - ölel meg újra. - Olyan régen voltam. Mi van a régi lakással? Hiába kopogtam! Emma néni végül kipurcant? Ez az ő lakása volt, nem?

- Megvettük, hogy itt dugjunk titokban – morog a háttérből Lucy.

- Dee-vel még a régiben lakunk – teszem hozzá.

- John??? És hol van az én John-om? Végül csak elvette Ava-t, és csinált neki öt gyereket?

Újra könnyek a szememben, a megállíthatatlan fajta. Arcomat törölgetve rázom felé a fejem.

*

Anne

A játéknak hamar vége szakad. Dee trappol felém a folyosón. De nem erősebb nálam. Sosem volt az, és soha nem is lesz! Pedig annyi mindenre taníthattam volna őt az évek alatt, mindarra, amivel szemben teljes testével és lelkével hadakozott. Így hát, nem volt más választásom, mint a saját játékbabámmá tenni őt.

Most is ugyanaz a lemez. Puffog, csattog, hörög. És ez a düh évről évre csak erősödik benne. És olyan ostoba, de annyira szánalmasan együgyű a csaj, hogy lassan az öngyilkosságba kergeti magát – mert én nem hátrálok.

Minél nagyobb hévvel utasít el, annál keményebben büntetem. A harc nem lesz örök, csak csúnya, ahogy a végén majd veszít, és ahogy majd rádöbben, hogy maradhattunk volna legjobb barátnők is – amivé azon a téli éjszakán váltunk, amikor először találkoztunk.

Még a házban történt, North Side-on. Meghitt, családi este volt. A játék önfeledt izgalma parázslott a testvérek szívében: bújócskáztak.

Figyeltem őket, és úgy döntöttem, én is játszani akarok! John volt a hunyó. És Dee régi, megkopott babaháza rendkívül népszerű búvóhelynek bizonyult, ugyanis, mire én is bebújtam, Dee és Scott már ott voltak.

És úgy tűnt, már saját, új játékba kezdtek.