II. 1971

1. Esti mesék

*

John

A konyhát kicsinnyé törpíti az ósdi asztali lámpám mélysárga fénye – még arra sem elég igazándiból, hogy a konyhaasztal egészét megvilágítsa.

Anya egy hatalmas tálca almás pitét készített nekem az esti tanuláshoz. Az orvostudománynak kellemesen langyos, édes illata van. Magát a süteményt úgy kell kitapogatnom: elveszett az árnyvilág mélyén.

De el is felejtem. Almás pite illatba burkol a tudás csendje. Megszállottan meresztem szemem a tankönyv szavaira, és annyira szomjazom a tanulásra, hogy egy olvasatra egyszerűen belém épülnek a könyv lapjai.

A vanília illat az egyetlen, amely miatt szívesen szakítom félbe a tudás folyamban való lubickolást.

Hajának illata. Átöleli vállamat, és hosszú fekete göndör haját a betűkre söpri, miközben pokrócot terít a hátamra.

- Annyira fűt a tudásszomj, hogy észre sem veszed, milyen hideg az este! - suttogja fülembe a nővérem.
Aztán a vanília szellő mellém huppan egy székre. Elmosolyodva figyelem, ahogy az ölébe veszi a nagy sütis tálat, és tömni kezdi magába a pitét.

- Ne nézz így rám – nevet teli szájjal –, terhes vagyok!

A világ összes érzelme, ha óceánba lenne hintve… Abban a pillanatban egy cseppbe gyűlik szemem sarkában – rémület ül az arcomra: úgy vihog, hogy a porcukros morzsák vulkánként szóródnak a szájából.

Amin még jobban nevet.

- Na! - Egyik keze a nyakán, másik az ujjaim közé szorul. - Egy kislány, John! Egy szőke angyal! Mondj már valamit! - csilingel kacagva.

- Ökhm – köhintek – Ang…

Nem kell folytatnom, Angie szeméből patakzani kezdenek a könnyek, és fénylőn mosolyog. Közelebb hajol, mindkét kezével átfogja az enyémeket.

- Egy új élet, John! Egy új élet!

- Értem, Angie, de… - A könnyek úgy gyűlnek szememben, mint duzzasztóban a folyó…

- Nincs de – válaszolja halkan –, csak ennyi: ÉLET.

Kezem kicsúszik szorításából, hátradőlök, és az asztalra nézek: tele orvosi könyvekkel. Akkor, még mielőtt elkezdődhetett volna, gyűlöltem meg az egészet.

- Ne csináld ezt, Angie – motyogom az asztalra –, abbahagyom az orvosit.
- Ide figyelj! - csúszik hozzám közel, de nem tudok ránézni. - Hagyd is abba, ha nem az életet választod.
- A te életedet választom! - fordulok felé.

- Sugár, kemó, műtét? Szerinted ez az élet, édesem? Nem… Ez a haldoklás. Neki adom az életem!

- NEM!!! - A duzzasztó túlcsordul. Zokogva hullok Angie-re.

- Te fogod felnevelni – suhan fülembe vaníliás illata.

*

Ava

A katolikus zárda épületében egyetlen tükör van. Az is csak a bejárati ajtó mellett közvetlenül – a nővérek úgy leskelődnek arra, mintha halálos bűn lenne belenézni.

Talán az is – gondolom, ahogy a nyakamban függő keresztet bámulom a fekete ruha fehér gallérján. Éjfélig kaptam kimenőt, és ilyen még sosem volt, most is csak a tizennyolcadik születésnapom alkalmából.

Homlokomon egyszer csak megérzem a bűn szavát: túl sokáig nézegetem magam. Elkapom az arcom, és mélykék kabátot húzok. Ahogy ujjbegyem megérinti a puha szövetet, meglátom a szemét: a legmélyebb kék, ami csak létezhet – mint az éjbe sötétedő égbolt, ha kékjét veszti.

Mélységesen szomorú, reménytelenül magányos… Mégis határtalan erő sugárzik pillantásából. A neve is bedereng, és tudom: ma éjjel fogunk találkozni.

*

Nate

Végre itthon! - rohanok be az ajtón. Nagypapa a sötét nappaliban nézi a tévét. Röhögve futok tovább, nagyon vicces, ahogy alszik a fotelban, és majd« kiesik onnan, úgy bóbiskol.

De nagymama elállja az utamat. Puha testének csapódok.

- Végre itthon vagy! Gyere enni, már mindenki vacsorázott.

- John itthon van? - kérdezem türelmetlenül. - El akarom mesélni neki, hogy… Hát, hogy…

De nagyinak igazán nem akarom elmondani, különösen azután, ahogy rám néz – szúrós apró szemekkel.

- Majd később, életem. Előbb az evés!

- Jaj, utána meg házit kell írni, aztán fürdeni, aztán fogat mosni, aztán aludni! Állandóan csak csinálni kell valamit! Ez fontosabb, ez életbe vágó, nagyi!!!

- Megmelegítem addig – sóhajtja ellágyultan rázva a fejét – A szobájában van – mutatott az emelet felé.

Hangosan robogok fel a végtelennek tűnő falépcsőn.

- De, Nate, szívem! - szól utánam. - Nagyon rossz napja van, kérlek, légy rá tekintettel!

- Mi baja van? - fordulok vissza. Nagyi nem válaszol, csak eltakarva az arcát siet be a konyhába.

Lassabban lépkedek ezután. Csak akkor tűnik fel, milyen csendes a ház. Felérve mégis jobbra fordulok, az én szobám felé. A folyosóra lágy fény szűrődik ki, és anya halkan csengő hangját hallom meg, ahogy Scott-nak mesél.

Az esti mese pisiseknek való – borzongok meg, majd megfordulva John szobájához sietek.

Tényleg baja van. Az ágyán ül, mintha olvasna, de semmi nincs előtte, és azt nézi: a semmit. Amikor rám néz, látom az arcán, hogy sírt. Vörösek a szemei és duzzadt az arca.

- Jobban fáj a fogad? - kérdezem.

- Már nem fáj – válaszolja úgy, hogy alig hallom.

- Teljesen elmúlt? - „Igen”-t bólint. - Nélkülem mentél fogorvoshoz? - A válasz: fejrázás. - Akkor meg mitől múlt el? - kérdezem ordítva már a folyosóról, ahogy futok vissza a szobámba.

Ügyet sem vetek anyára, és Scott-ra, csak a fognapló érdekel. Messziről rávetődök az ágyamra, nekiesve az éjjeliszekrénynek, ahonnan kiveszem a nagy méretű, vastag füzetet. Aztán tollat keresek és színes ceruzákat – sárgát, szürkét, barnát, feketét, és pirosat.

- Nate, édesem? - szól hozzám anya, de koncentrálnom kell: semmi sem maradhat ki. - Kincsem, vacsoráztál már? Jaj, nehogy cukrot egyél előtte! Elmegy az étvágyad!

- Anya, ez fontos vizsgáló eszköz, nem étel! - morranok rá. Aztán a cukrot is a ceruzák mellé teszem.

- Mi? Mit csináltok? - mosolyodik el.

- John-nak meggyógyult a foga! - bukik ki belőlem.

De nem viszonozza a lelkesedésem, inkább talán ő is sírni kezd. Elfordul, halkan becsukja a mesekönyvet, aztán megigazítja alvó öcsémen a takarót.

Felrámolom a cuccokat, és visszaszáguldok John-hoz.

- Öcsi… Ezt majd holnap, jó?! Most beszélgessünk egy kicsit – sóhajt.

- Az elemlámpa megvan? Jégkocka is kell! - jut eszembe, de ahhoz le kell mennem a konyhába.

- Nate! - szól rám. - Most tényleg ne! Gyere vissza!

- De megesküdtél! Megígérted! - kelek ki magamból kiabálva. - Nem akarom, hogy újra kórházba kerülj! - sírom el magam.

- Nathaniel Miller! Vacsora! Azonnal! - kiabál vissza nagyi a földszintről.

- Jó – szusszan John –, de fogadj szót, és menj enni! És ne kiabálj, Scott már biztosan alszik! - fogja ő is csendesebbre.

John egy éve kórházba került, annyira begyulladt az egyik foga. Még az arcát is felvágták. Azóta naplót vezetek a fogairól, és havonta elmegyek vele fogorvoshoz. Mivel gyakrabban nem kapunk időpontot, ezért fontos, hogy mindig a legrosszabb fogát kezeljék.

És nagyon sok lyukas foga van. Mindegyik másképp néz ki, és másképp fáj neki. Már tudom, hogy mik azok a jelek, amikor a fog közelebb áll egy ilyen nagy gyulladáshoz.

- Mi volt az iskolában? Feleltél? - kérdezi nagyi, miközben elém teszi a sült húst.

- Ühüm! Háromszor hibátlan! - válaszolom, aztán villámgyorsan enni kezdek.

Nagyi a fejemet simogatja. Amikor ránézek, látom, ahogy könnyek szaladnak a szeméből.

- Nagyi, mi a baj? Ma mindenki olyan furcsa! - beszélek teli szájjal.

Elenged, és leül.

- Annyira kicsi vagy még – sóhajtja, aztán zokogni kezd.

Gyorsan magamba tömök még néhány falatot, aztán felpattanok.

- Miről beszélsz?! Tizenkettő leszek!

De nem válaszol, csak a tűzhelyhez sétál, és nekem háttal törölgetni kezdi az arcát.

Konyharuha és jégkocka. Lépcső… Nagypapa…

- Fiam, lassan! Még kitöröd a nyakad! - pattanok vissza papi erős karjáról.

- Bocs, papi! Volt valami érdekes a tévében? - kuncogok, aztán végre sikerül elérnem a lépcsőt.

- Nixon békülni akar a vágott szemű kínaiakkal, míg a sárgákat bombázzuk Vietnamban szakadatlan… A Pioneer nekiindult a bikának*… Szovjetunióval meg fegyverkorlátozási egyezményt akarnak kötni. Bár nagyon remélem, hogy átvágjuk a mocsadék komcsikat.

Döbbenten fordulok meg a lépcső tetején.

- Azt hittem, alszol a tévé előtt!

- Ezt jól jegyezd meg, fiam: én akkor is élesen figyelek, ha alszom! Csukott szemmel is látom, mikor mit csinálsz! - válik szigorúvá. - Meg hallom is, ha kineveted szegény öregapádat!

Ijedten nyelek egyet, ahogy felém lépked a lépcsőn. Amikor odaér, jól vállon boxol.

- Na, volt bunyó a suliban? - vigyorodik el.

- Hármat levertem, mert csúfolták a kis fogszabályzós Mikey-t – suttogom a füléhez hajolva, közben a konyha bejáratát lesve, mert a nagyi viszont nem díjazná a szokásos igazságosztásomat.

- Az egyetlen reményem vagy, Nate fiam! Anyád egy elvarázsolt angyal, John bátyád meg mint egy ma született bárány, olyan ártatlan. Egész délután egy legyet kergetett, csak hogy kívül tudja a házból, ahelyett, hogy jól agyon csapta volna! Még apádban bíztam. Ő valóban tökös kemény legénynek tűnt mindig is. Aztán most mi van?! Ha beüt a krach, egyből lelép!

- Mi? Mi van apával? Lelépett?

Papi megragadta a pulcsimat, és erősen magához ölelt.

- Neked kell rájuk vigyázni, ha én már nem leszek. Nagyon erősnek kell lenned! Az leszel? - súgta a fülembe, majd elengedett.

Bólintottam… De sosem féltem még jobban, mint akkor.

John ugyanúgy, ugyanott az ágyán ült. Amikor meglátott megpaskolta a fehér ágytakarót. Bólintottam, és leültem elé. Sosem ismert érzés kerített hatalmába: mintha lebénult volna a torkom, a hangszalagjaim.

- Nate… - sóhajtott egy nagyot.

- Mi van a fogaddal? - bukott ki belőlem hirtelen. Úgy éreztem, hogy bármi is történik a családban, mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy elviseljem.

Előkaptam a füzetem, és az egy hete írt jegyzetemet néztem.

- Már hidegre sem fáj? - kérdeztem, és a jég felé nyúltam, de John elkapta a kezeimet, és az övébe zárta.

- Nem érzi már a hideget – válaszolta. Gyorsan le akartam írni, de nem engedte el a kezeimet. - Halott – tette hozzá.

- Mi? Nem! Inkább meggyógyult?! - meredtem rá reménykedve, de csak tekerte a fejét.

- Vannak betegségek, Nate, amik halálhoz vezetnek.

- Bele is fogsz halni??? - akadt el a lélegzetem.

- Nem-nem-nem! Figyelj, a fogam halt meg. De az élet része a betegség, és ha fontosabb szerv betegszik meg, akkor az ember hal meg. A betegség a rossz! Az okozza a fájdalmat. A halál már nem fáj. A halál a fájdalom végét jelenti, és ez jó! Ugye érted?

- A filmeken elég nagyot üvöltenek, amikor halálra késelik őket…

- Ó, jézusom, mikor látsz te ilyen filmeket?! A késelés az élet része, a betegség, ami fáj. A halál az, ami ettől megszabadít.

- Értem – válaszolom végül, mire ő nagyot bólint, és még jobban szorítja a kezeimet.

- Nagyon szeretlek téged, ugye tudod?

- Én is nagyon szeretlek – vágom rá –, és egy nap fogorvos leszek, és csak azért, hogy ne csak egyszer mehess egy hónapban.

- Én is mindent megtennék azért, hogy megvédjelek most, Nate… De azt te is tudod, hogy a rák betört a családunkba…

- Igen, de anya is jár kezelésekre, és egy nap majd ő is meggyógyul.

- Angie… Anya abba hagyta a kezelést. Többé nem megy. És a rák olyan betegség, ami fontos szerveket támad meg. Meg fog halni…

- Nem hagyja abba a kezelést – rántom ki kezeimet a szorításából, és felugrok az ágyról – Ráknaplóm is lesz, és őt is el fogom kísérni, hogyha nagyon fél, és ezért nem akar elmenni!

Remegni kezdek. John tekintetéből biztosan tudom, hogy anya esetében nem válthatom meg a világot.

- Gyermeket vár. Kishúgod fog születni, és a kezelés a babát ölné meg!

- És? Nem is ismerjük, nem hiányozna! Miért nem az hal meg? Az egy semmi, egy nulla! Anya pedig a minden! Anya egy gyilkost akar a világra szülni???

* Az űrszonda végső célja a vörös Aldebaran, a Bika csillagkép legfényesebb csillaga