4. A tevének könnyebb

*

Nate

Minél jobban félek, annál feszesebb arcomon a bőr – az övé lágy, kisimultan nyugodt –, az izmaim mint sziklák, tartják mozdulatlanul testem. Szemem kiszáradásig merev, fogaim egymáshoz ragadva feszítik rágóizmom.

Rettenetesen félek. Már láttam őt az agyhalál állapotában. Negyven napig tartott. Tudom, hogy most csak alszik, mégis bilincsbe ver ez a szörnyű rémképzet, hogy most is kómában van.

Nyúlnék érte, felébreszteném, de inkább szusszanva megmozdítom testem: hadd pihenjen.

Mennem kéne dolgozni. Túlélni ezt a napot is, de most valamiért újra megszáll a múlt szörnyű rettenete, ami már jó ideje nem kerített hatalmába – egészen a mai reggelig.

Hogy…? Mégis hogy tűnhet ennyire halottnak az arca, amikor csak alszik? És kilenc évvel ezelőtt… Hogy lehetett annyira élő, amikor nem élt? Azt a balesetet sehogy sem tudtam volna megelőzni, ez tiszta sor – kivéve, ha a puszta kezemmel fojtom meg az öcsémet a születése pillanatában. De hogy most mi történt?

Mégsem akarom tudni a válaszokat. Most oly« nyugodt, oly« szép, mintha elméje rabságából csak az álomvilág menekíthetné ki.
Vajon engem kimenekíthet az elhivatottság a múlt börtönéből? Eddig azt hittem, hogy minden kétséget kizáróan. De ma majdnem elvérzett. Ma valahogy és valamiért szanaszét vagdosta saját nyelvét a szikémmel. Végül a szálak mindig összefutnak, akárhogy is erőlködöm azok eltávolításán. A múlt rám talált, és én nagyon féltem összevarrni azt, amit ő vágott el.

Minden ébredés egy kis halál. Álomvilágok porrá zuhanása. Sötétkék szemével talán nem engem kellene látnia, talán az angyalok mellett lenne a helye, ahogy a szüleinek, de ezt nem engedhettük. Őt nem hagyhattuk meghalni, de így… Így talán valami rémvilágot élesztettünk újra John-nal.

Szólni akar, de szeme összeugrik a fájdalomtól. Túléli. A száj-nyálkahártya irtózatosan vérzik, de döbbenetesen gyorsan gyógyul. A többit nem ismerem. Én csak vágok és varrok, a miértekről fogalmam sincs.

Könnyes a szeme, ahogy újra rám néz, mégsem sír. Pedig utálja a kórházat, vagy talán ő nem is… Csak Anne. Nem emlékszem.

- Hívom John-t – És csak ennyi jön ki a torkomon.

Dee nem reagál, továbbra is a szemembe mered nagy kék pillantása, és én ezzel nem tudok, mit kezdeni. Mégis mit kellene?! Ordítanom kellene… Azt kellene!

De inkább megfordulok, és dolgozni indulok. Azonban a halott anyámba botlok. Előttem áll: fehér bőrét fekete hajzuhatag övezi. Mielőtt felfognám jelenlétét, szavai felcsengenek a fejemben: „Miattad csinálta. Öleld meg! Ő a húgod.”

A következő pislogásnál már senki sem áll előttem. Hátra perdülök. Dee már ül a gyerekosztály egyik ágyában, és csak néz továbbra is.

- Miért csináltad? - kérdezem olyan halkan, ahogy csak bírom.
De nem akar válaszolni. Fejét elfordítja, és akkor megint rám tör a tehetetlenség érzés: én nem tudom, mit kell ilyenkor tenni.

Aztán erőt veszek magamon, és visszamegyek az ágyához. Belekapaszkodok a lepedőbe, és a térdei elé guggolok.
- Kinyírtál volna a piercing miatt – válaszolja újra rám nézve, alig mozgó nyelvvel artikulálatlanul.

Igaza van. Nagyot szusszanva állok fel, és az ajtóból még visszamorgok:

- Amint tudsz beszélni, ezt meg kell beszélnünk. Ezt meg kellett volna beszélned velem! Az ellenőrzőkönyvedről nem is beszélve! - kezd bennem felmenni a pumpa.

- Úgysem engedted volna. Semmit sem engedsz!

Visszalépek, és nem érdekel, mennyire fáj a szája, vagy hogy áll a vérellátás az agyvelejében – nem ájul-e el rögvest - ráüvöltök.

- Mit gondolsz, miért nem? Mert nem akarom, hogy olyan sorsra juss, mint Scott! Tizenhét évesen drogelvonón, félévente dutyiban, két évente Bronzeville-ben pihenget, miközben lelkesen építi drogbáró karrierjét. Ugye tudod, húgom, hogy néhány éven belül halott lesz a bátyád? De hát aki hülye, az haljon is meg.
Nem hisz nekem, és kikészülök attól, ahogy a két tini sosem hallgat a felnőtt testvéreikre.

- Lyukas harisnya, miniszoknya, nyelvpiercing, lógás, bukás… Ugyanoda vezet! Nem sokára a sarokról foglak összekukázni!

*

Anne

- Mi a faszt keresel itt?

Újra Bronzeville, újra az elmegyógyintézet, és újra Ava! Nem látom, semmit sem látok a kibaszott kék csempéken kívül. Ilyen lehetetlen kék szín nincs is a világon! Babakék és elfekvőkék egyszerre. Baba-kakiszag és vén trottyok összefosott lepedője. De nincs is itt senki más!

A hangom nagyot csattan a falak pici kék kirakósairól. Scott úgy ébred, mintha lágy puszival cirógatnám, és ez felbasz. De nagyon. Odalépek, és képen vágom.

- Be vagy kúrva, be vagy tépve, és megint nagy hülyeséget csináltál, mi? - őrjöngök, mire nagy nehezen kinyitja világoskék szemeit.

Próbálok túllendülni az érzésen, hogy mennyire cuki másnaposan, gyűrött arccal fintorogva a szanaszét álló szőke hajával.

- Mi a faszt keresel itt? - sikítok újfent, toppantva magassarkú csizmámmal a gumipadlón: tapad az évezredes mocsoktól, az elmeháborodottak vérrel habzó nyákhomályától.

- Úgyis tudod – sóhajtja.

Tekintetem a világos zöld PVC-n ragad. Talán odaragadok. Sarkam süllyedni kezd, bekebelez a tébolygumi.
- Megdugtad Ava-t – fordulok újra felé. Kitakarózva ül, egyik kezével cigit gyújt, a másikkal húzgálja a farkát leernyesztve a reggeli erekciót.

- Meg. Na és.

- Dögölj meg! - kiabálom, és szemembe könnyek gyűlnek.

Tekintetünk összekapcsolódik. Egy pillanatra még el is hiszem neki, hogy engem szeret.

- Rám ülsz? - kérdezi.

- Menj a picsába, Scott! - sírom el magam, aztán nyílik a szoba ajtaja.

A rohadt kurva az. Megfeszítem testem, és már ugranék, neki a száznyolcvan centijének, hogy megskalpoljam… Hogy letépjem az éjfeketén csillogó, édeskömény szagú haját, hogy léket koppantsak a koponyájára, aztán kikanalazzam az agyát…

De köpenye zsebéből megcsillant felém egy fecskendőt. Az arcára nézek, bűbájosan mosolyog. Én pedig visszavonulót fújva hátralépek.

- Azt mondjátok meg nekem – szól közbe Scott egyikünkről a másikra pillantva –, miért ne szerethetnénk egymást hármasban? Ki is mondta… Szeretkezz ne háborúzz!

- John Lennon mondta, drágám – szólal meg Ava mély hangjához képest most finom lágysággal.

Fekete szeme engem pásztáz, miközben felém lépdel.

- Le is puffantották – mosolyodik el, és ujjai közé tekeri a mellkasomon pihenő hajtincseimet. Hátralépnék, de nincs tovább, a falnak nyomódok. - A pasi hangokat hallott. A hangok mondták neki, hogy lőjön. Egy, kettő, három, négy, öt… Báing! - leheli az arcomba, és felsőbbrendűséget éreztető tekintettel kihúzza magát. A csöcsei kis híján közrezárják a nyakamat.

- Anne! - szólal meg felkurjantva, aztán újra az arcomba mászik, közelről bámulva a szemem. - Rég találkoztunk – súgja némán, majd megrántja a hajam.

- Kurva anyádat! - sikítom, és utána ugrok, hogy én is jól megtépjem, de előkapja az injekciót.

Az egyik kezében azt forgatja ujjai közt, a másikban a kitépett hajszálaimat nézegeti. Illegetve magát sétálgatni kezd a szobában. Dühödt pillantásomat Scott felé irányítom: a farmerját rángatja magára, miközben Ava-t bámulja.

- Lássuk csak, emlékszem-e a hajad színére, kicsi pelyhes kis cica Anne – nyávogja kézfejére. - SZŐKE! - dörren a hangja rám villantva vérvörös ajkai közt raboskodó szabálytalan fogsorát.

Értetlenül nézek Scott-ra. Az ingét gombolva hozzám siet, és újabb cigire gyújt.

- Válaszolnál, drága? - folytatja cincogó hangon.

- Szőke. A hajam szőke, és?

Ava arca széles vigyorba feszül, és összenéznek Scott-tal.

- Érdekes! - válaszolja Ava.

- Ava, hagyd abba! Kérlek! - szólal meg Scott. Belém karol, és kissé maga mögé húz. - Ha nem hagyod őt békén, elmondok mindent John-nak!

- Ó! Hát, én is bele tudok szarni a szerelmi életedbe, Scottie.
- Anne pontosan tudja, milyen vagyok! Én nem játszom meg magam előtte. Te egy mocskos kurva vagy, és… - Ava úgy pofon csapta Scott-ot, hogy vércseppek csattantak a halványkék csempére.

- Az lehet, hogy téged ismer – sziszegi –, de önmagát is ennyire ismeri?

Horkantva röhögni kezd, aztán felénk lódul. Minden erejével megragadja a csuklóm, és csonttörő rántással elszakít Scott-tól. Felsikítva térdre esek, de hamar talpra rángat, és futni kezd maga után cibálva. Scott szorosan mögöttünk, de nem tud elérni.

*

Dee

Folyosók. Kékek óriás napsárga kígyóbőr alagútban. Zöldek, mélyülők: algás mocsár lejtők. Szűkülők, levegőtlen falpréselők. Jobbra-balra, szemtekerezgő téroszlás, prizmából hasadt emeletes alagutak. Aztán csak folyosók. Feketék. Orvosi röntgenek fehér vibrálása, áramszakadozás. Kockákban forgó babarózsaszín bölcsős szobák. Altatódalt ringó mélypink katakomba, aztán a csattanás.

Ajtó előttem, ajtó utánam. Ava lökése a derekamon.

Tükörszoba. Ezredmagammal sötétkék szemei, az én-színű teremben. Talpam a talaj, fölöttem a tótágas, körbe forog velem a fal. Ezer Dee. Tükörálom.

*

John

Ma már biztos, hogy nem alszom otthon. Nem fogynak a gyerekek, sőt, mintha egy helyett négy érkezne. Lassan besötétedik, akkor pedig elindul a halloween-i őrület: tízesével jönnek majd gyomorrontással a rengeteg édesség miatt.

Anne jut eszembe – elmosolyodom, miközben receptet írok –, vele állandóan ugyanígy jártunk. Tonnányi csokit bírt egy ültő helyében magába falni. Apró piros pöttyök jelentek meg a bőrén mindenütt. Fogalmam sem volt, hogy mitől egészen addig, míg görcsölni nem kezdett a hasa. Sírva bújt az ágy alá, és ahogy előcibáltuk onnan, jött vele a sok csoki papír is.

Pedig lenne, mit elintéznem, erről már muszáj beszélnem Ava-val. Még akkor is, ha Dee csak butaságot csinált valódi öngyilkossági kísérlet helyett. Túl nagy butaság ahhoz, hogy ne vonjam be Ava-t.

Még akkor is, ha Dee gyűlölni fog érte. Valamiért sosem jöttek ki egymással, pedig Ava nélkül azt hiszem sosem épült volna fel a kómából.

Lucy jól van, de Nate annyira beletaposott a lelkébe, hogy a felmondásán gondolkozik, legalábbis az áthelyeztetésén, hogy soha többet ne lássa az unokaöcsémet. Érteni nem értem, csak elképzelni tudom, milyen mocsok ömölhetett ki a száján. Egy párszor jól ki kellett volna mosnom szappannal… Mindenesetre őt meg valahogy rá kell vennem, hogy bocsánatot kérjen Lucy-tól… Mint a teve, és az a bizonyos tűfok...