Vittár követve nagyanyja utasítását, kisvártatva a nappaliba ment. A tágas szoba délutáni fényben úszott. A hófehér falakra egy vonalban polcok voltak rögzítve, melyeken kézzel festett vázák, szobrocskák, színes tányérok tárháza pihent gondosan elrendezve. Minden sarok dugig volt széles levelű virágokkal, mindössze a kanapé melletti pálma hiányzott a helyéről, melyet a napokban Bomi – pusztán jó szándékból – mosószerrel megöntözött. A fal alatti íróasztalon, mint mindig, most is minden a helyén volt az utolsó ceruzáig, a tégla alakú asztalra ünnepi abrosz volt terítve, ami nem jelenthetett mást, minthogy mai vendégük számukra igen kedves valaki vagy egy pletykás szomszédasszony jött látogatóba.
Az asztal melletti magas támlájú széken egy idős férfi ült. Rövid haja ősz volt, fehér bajsza hosszú. Szűk mandula szemét Vittárra emelte. Üdvözlésképp barna inges mellkasára helyezte kezét és törzsét enyhén meghajlította. A fiú viszonozta köszönését. Gyámoltalanul helyett foglalt Zorával szemben, várva mondanivalójuk. 
Néhány perccel később sápadtan pislogott rokonaira.
– El akartok küldeni? – kérdezte.
Babba arca ellágyult, mély ráncai is kisimulni látszottak. Jóságosan elmosolyodott.
– Nem, Drágám! Sin Lühöz – mutatott a férfira – tanulni mész. Nem akarunk elüldözni. Mindössze annyit szeretnénk, hogy fejlődj.
– Mégis mennyi időre? És miért olyan fontos nektek, hogy jobb képzést kapjak? – aggodalmaskodott.
– Tanulásod ideje elsősorban rajtad fog múlni, de valószínűleg évekig távol leszel.
– Évekig? – ismételte ledöbbenve.
– Másik kérdésedre pedig válaszolva: az az iskola, melyben most tanulsz, nem nyújt számodra megfelelő fejlődési lehetőséget.
Vittár arca erre azonnal felragyogott.
– Mindig is tudtam, hogy jobb vagyok a többieknél – dőlt hátra székén elégedetten vigyorogva.
Ekkor az idős férfi vette át a szót.
– Hallottál már a Kiválasztott legendájáról? – hajolt közelebb a gyerekhez.
– Arra gondol, miszerint egyszer eljön az a geniusz, aki megváltoztatja a földi lények sorsát és ő lesz minden világ uralkodója?
Sin Lü bólintott.
– De ez nem csak valami mese? – kérdezte tartózkodóan.
– Mi sem tudjuk biztosan. Az első főisten édesanyja, aki látnok volt, állandóan azt hangoztatta, hogy még az ő fia sem méltó az uralkodásra.
– A nagyapámra gondol? – bámult rá elkerekedett szemekkel.
– Igen. A nagyapádra. A dédnagyanyád gyakran emlegetett egy lényt, aki összeköti majd a három széthúzó fajt, és egyetlen hatalmas nemzetté egyesíti. Az természetesen a kiválasztott személytől függ majd, hogy az istenek, a démonok vagy az emberek javára fog-e uralkodni. A jóslat óta lázasan keresik azt, akiben megtestesülhet ez a személy. Amint azt te is tanultad, évszázadokkal ezelőtt létezett egy igen tehetséges geniusz dinasztia, a Meridek. A „merid” szó pedig az ősi kharta nyelv alapján „isten”-t jelent. Ennek a dinasztiának a tagjai voltak képesek először a mágia fogalmát magasabb szintre emelni. Nem áldoztak természeti jelenségeknek, nem imádtak bálványokat, nem fohászkodtak szellemekhez. Mágikus képességeik nem a véletlenen múltak, ők tényleg tudtak természetfeletti dolgokat végrehajtani. Sokkal fejlettebbek voltak szellemileg társaiknál. Míg az akkori emberek mindössze agyuk tíz százalékát használták, addig a meridek egyszerre akár egész elméjükkel képesek voltak irányítani környezetüket. Ekkor vették uralmuk alá a világot, a démonokat pedig a Föld egy távoli részébe űzték. Idővel a dinasztia nevét már csak a kharta értelemben használták. Így lettek ők világunk első istenei. Nagyapád, Aleph pedig a főisten. Ha a Kiválasztottat az istenek találják meg hamarabb az embereknél, nem jelent számunkra veszélyt. Elvégre ők is valamilyen formában emberek, így mellettünk állnak. De ha a démonok sorai közül kerül ki a Kiválasztott, akkor az talán az emberi és isteni társadalom végét is jelentheti – sóhajtott mélyen mondandója befejeztével.
– Ezeket a dolgokat miért mondja el nekem? – értetlenkedett Vittár.
Sin megdörzsölte pisze orrát, majd keskeny szemét a fiúra szegezte.
– Azért, mert lehet, hogy te vagy a Kiválasztott.
Vittár lélegzete elakadt, szája tátva maradt. A szobára fagyos csend telepedett. Mindhárom felnőtt mozdulatlanul várta reakcióját. Ajkai lassan mosolyra húzódtak, majd derűs nevetésbe tört ki. Babbáék majd' hátra estek.
– Jó vicc, jó vicc! – törölgette nevetéstől kicsordult könnyeit. – Mint valami béna kalandregény. De nem veszem be. Annyit még én is tudok, hogy az úgynevezett „Kiválasztottban” – hangsúlyozta gúnyosan – démoni vérnek is folynia kell. Bennem pedig nincsenek olyan gének.
Sin Lü és Babba aggodalmasan összenéztek. Az öreg hölgy úgy bámult a sárgás bőrű férfira, mintha segítséget várna tőle. Az összefonta karjait és bólintott bátorításként. Babba beletúrt rövid göndör fürtjeibe, és félbeszakította a gyereket.
– Vittár, emlékszel még arra a napra, amikor édesapád meghalt? – tette fel kérdését óvatosan.
A fiú arcáról azonnal lefagyott a mosoly. Fejét lesütötte, zavartan pislogni kezdett, hogy megpróbálja elhessegetni a szeme előtt felvillanó képet. Azt a látványt, mely elé tárult, mikor öt éve egy délután belépett szülei hálószobájába.
– Arról beszél, amikor anyám meggyilkolta? – szegezte rá megvető pillantását.
– Ne ítéld el édesanyád! – szólt feldúltan Zora. – Először hallgasd végig a mondandónkat.
– Mit? Azt, hogy újra isten akart lenni, így jobbnak látta, ha megszabadul a gyerekeitől és a férjétől? – kiabált már állva.
– Apád démon volt! – emelte fel hangját Babba. – Belía azért ölte meg, mert kénytelen volt rá.
Vittár megszédült. Megkapaszkodott a szék támlájában és lassan leült. Szemét egy pillanatra sem tudta levenni az ősz nőről.
– Ezt egyikünk sem sejtette – folytatta már halkabban, de ugyanabban a kíméletlenül tárgyilagos hangnemben. – Csak akkor jöttünk rá, mikor a társai bejutottak az Istenek Világába és megölték a nagyapád. Ránmor mindvégig csak édesanyád erejét szerette volna megkaparintani. Két évvel ezelőtt pedig a démonok akartak elrabolni téged és a húgod. Valószínűleg azért, mert kettőtök közül az egyik a Kiválasztott. Muszáj elmenned Sinnel, hogy tanulhass, különben a végén még valami bajod esik – utasította szigorúan.
Vittár rémülten bámult maga elé. Nem volt képes kizökkenni a sokkoló hírek hatása alól. Lélegzete akadozott, kezei remegtek. Babba és Zora ijedten összenéztek.
– Vittár, kérlek bocsásd meg anyámnak, hogy ilyen durva volt. Tudod milyenek az öregek... Néha olyan faragatlanok tudnak lenni – mosolygott görcsösen Zora. – Ne is törődj vele – lépett oda a fiúhoz. Vittár alig láthatóan csóválni kezdte fejét.
– Semmi baj – felelte halkan. – Elvégre, ha ez az igazság... – mondta fátyolos tekintettel. – Bocsássatok meg – emelkedett fel az asztaltól vontatottan. – Kicsit elfáradtam. Tudjátok, ma keményen elpáholt egy olyan fiú, akinek nincs is semmilyen képessége – nevetett erőltetetten.
– Vittár! – szólt utána Babba aggódva.
– Mondom, hogy semmi baj – mondta elcsukló hangon. Hátat fordított a kis társaságnak, majd hosszú, mély levegőt vett. – Gyere, Bomi! Biztos te is elfáradtál.
Sietősen a szobájába indult. Bomi alig érkezte végig repülni a helyiséget, hogy gazdáját utolérje.
A nappalira kínos csend telepedett. Sin Lü elgondolkodva itta ki pohara tartalmát, miközben Babba egyfolytában sóhajtozott, fejét felváltva támasztva egyik tenyeréből a másikba.
– Miért kellett ilyen durván közölni vele? – csapott teljes erejéből az asztalra Zora.
– Te is tudod, hogy meg kellett tudnia az igazat – emelte fel fejét az öreg nő.
– De miért ilyen kegyetlen módon? – borult ki még jobban. – Az a gyerek valósággal bálványozza az apját. Minden este úgy alszik el, hogy a fényképét szorongatja – folytak le könnyei. – Egyszer a húga elvesztése, aztán meg ez... – sírt keservesen. 
– Te is tudod, hogy ha nem készítjük fel időben, könnyedén elrabolhatják vagy akár meg is ölhetik. Nem volt más választásunk! – védekezett vehemensen. – Tisztában kell lennie a helyzet komolyságával.
Zora állkapcsát erősen összeszorította. Ujjaival megigazította elmosódott sminkjét, fejét dacosan felszegte.
– A konyhában leszek – pillantott szúrós tekintettel anyjára és kifordult a helyiségből.
Már alkonyodott, mikor Vittár kopogást hallott. Hosszú ideje mozdulatlanul feküdt ágyán, és az öt évvel azelőtt készült családi fényképüket bámulta. A kép szélei már el voltak rongyolódva. Nem is csoda, hiszen Vittár állandóan abban gyönyörködött. Minden vizsgájára magával hurcolta, ünnepekkor pedig mindig zsebében lapult a kis család megörökített pillanata.
– Bejöhetek? – kérdezte félénken Zora. – Csináltam neked palacsintát.
– Gyere nyugodtan – felelte komoran.
A nő a desszerttel gazdagon megpakolt tányért az íróasztalra tette, majd az ágy szélére ült. Játékosan megborzolta a fiú hosszú haját.
– Hát te meg mit nézel? – dőlt kissé előre. – Emlékszem erre a képre – mosolyodott el szomorúan. – A nyolcadik születésnapotokon készült.
Vittár halványan bólintott.
A kép valóban akkor készült. Verőfényes augusztusi nap volt. Édesanyja már reggeltől a konyhában foglalatoskodott Ménával, míg ő édesapjával a hátsókertben készítette az ünnepi dekorációt. Mivel Belía nem igazán mozgott otthonosan a tűzhelynél, segítségül hívta Zorát. A nő készségesen vállalta a főzőcskézést, így az anyuka lányával a kertbe ment megteríteni. Mivel a képkészítő hamarabb jött, Ránmor rászedte kis családját, hogy csináljanak egy az ünnepség előtti felvételt. Vittár ünneplő ruhájában büszkén pöffeszkedett, kezét húga vállán pihentetve. Háta mögött édesanyja állt, derűsen villantva fehér fogsorát. A férfi egyik kezével gyengéden feleségét karolta, másik tenyerében pedig kislánya aprócska kezét tartotta. Ránmor sötétbarna haja enyhén oldalra volt fésülve, szeméből, mint mindig, sugárzott a jóság. A kép legfelső részében pedig Bomi és Opa örvendezett egymásba font farkincákkal.
– Gyönyörű volt édesanyád abban a fehér ruhában. És a tekintete... Azóta sem láttam ilyen gyönyörű kék szempárt.
– Emlékszem, mindig fehérben járt. Eső után meg gyakran kiment mezítláb sétálni a kertbe.
– Szeretett halandó lenni – döntötte oldalra fejét a nő.
– Apa meg mindig kiment utána és a karjaiban hozta be, hogy meg ne fázzon. Utána meg főzött pudingot, mert anya még azt sem tudta elkészíteni – mosolyodott el könnyes szemekkel.
– Belía mindig is rémes szakács volt – törölgette hevesen a sós cseppeket arcáról Zora.
– Folyton Ménának kellett adni a legnagyobb adagot. Amikor pedig féltékenykedtem emiatt, apához szaladt panaszkodni rám – sírt egyre jobban. - Még mindig előttem van, ahogy a húgom átöleli, ő pedig mosolyog rá, és megsimogatja a fejét – préselte ki nehezen szavait a sírástól. – Apát anya ölte meg, Ména pedig valószínűleg halott miattam – nyögött fel fájdalmasan.
– Ne mondj ilyet, Drágám! Nem te vagy a hibás – vigasztalta a zokogó gyereket, miközben saját keservén is alig tudott uralkodni.
Vittár kétségbeesetten átölelte Zorát. Fejét vállához préselte, karjába görcsösen kapaszkodott. Válla rángatózott a csillapíthatatlan könnyzáportól. Hosszú percekig ültek így. Bomi szorosan gazdájához bújva szipogott, apró mancsaival simogatta lábát. 

Mikor Vittár felébredt, már éjfél is elmúlt. Bomi mellette még mindig aludt, így lábujjhegyen botorkált ki a nappaliba. Babba és Sin Lü a félhomályban beszélgettek. Mikor megpillantották, azonnal elhallgattak.
– Ó, felébredtél? – kérdezte a hálóinges nő zavartan.
– Mindjárt visszafekszem, csak szeretném, ha tudnátok néhány dolgot – szegte rájuk tekintetét. - Évekig abban a hitben éltem, hogy gyűlölnöm kell anyámat, mert hidegvérrel megölte édesapámat. És én így is tettem. Nap mint nap, minden egyes porcikámmal szívből megvetettem. Őt tettem felelőssé azért, hogy megszűntünk család lenni, és később azért, mert elvesztettem Ménát.
Babba szóra nyitotta száját, de Vittár megelőzte.
– Valószínűleg okkal halt meg apám, de én nem vagyok képes egyik percről a másikra megutálni, és egyszer, mosolyogva anyám nyomdokaiba lépni. Elmegyek magához tanulni, Mester. De nem kötelességből, mert talán én vagyok a Kiválasztott. Hanem azért, mert tudom, hogy a húgom életben van, és én vissza akarom őt kapni. Most bepakolok és reggel akkor indulunk, amikor ön szeretné. Nos, jó éjszakát kívánok! – mosolyodott el kedvesen és vissza sietett a szobájába.
– Most már megnyugodtál? – kérdezte elégedetten Sin.
– Mindig is tudtam, hogy szívós gyerek – bámult békésen Babba teás bögréjébe.

***
Reggel Zora óvatosan bekopogott Vittár szobájába.
– Bemehetek? – kérdezte, közben már ki is nyitva az ajtót.
Vittár épp az ágyán lévő sötétzöld tömött hátizsákot kötözte be, mellette Bomi elégedetten répát majszolt.
– Az istenekre, még a Nap is pizsamában van, de te már érkeztél magadra kenni öt kiló vakolatot? – incselkedett játékosan a csinosan felöltözött nővel.
Csütörtöki nap lévén Zora lila napot tartott. Lila volt pántos blúza, feszes rövidnadrágja, topánkája és természetesen sminkje is. Boldogan vette tudomásul, hogy unokaöccse olyan jókedélyű, mint általában, így örömmel szállt be a játékba.
– Ma is tehénszart kentél arra a béna frizurádra? – piszkálta gonosz vigyor kíséretében.
Vittár megbotránkozott úrinő módjára eltátotta a száját és a hajához kapott.
– Ezt a gyönyörű hajzuhatagot még a művészet istene is megirigyelhetné. Nem úgy, mint a te drótos bárány frizurádat.
Zora szemei villámokat szórtak.
– Te kis púpos szúnyog!
– Lepukkant vénlány!

– Mi történt? – szaladt ki a vendégszobából a halálra rémült pizsamás Sin.
– Ne aggódj! Ma kivételesen elég csendesek – nézett fel Babba a „Cuki fiúkák” magazinból.
Szemében csíntalan fény gyulladt, szemöldökét huncutul emelgetni kezdte. Megnyalta szája peremét, utána bájosan csücsörített.
– Hogy te milyen szexi vagy pizsamában – méregette leplezetlenül az öreg hátsóját.
Az elpirulva hátrálni kezdett. 
– Ne! Meg ne próbáld! Nem akarom! – jelent meg egy izzadságcsepp homlokán.
– Ugyan már, ne hisztériázz! Tudom, hogy te is akarod – nyújtotta mohón ráncos kezét. Csak egy kicsit meggyúrom. Élvezni fogod! – vigyorgott cseppet sem biztatóan.
– Neeeeeeeeeeeee! – visszhangzott a környék Sin rémült kiáltásától.
Néhány perccel később az öreg magába zuhanva térdelt a padlón.
– És megtette – nyivákolt kétségbeesett kölyök módjára, majd macis hálósapkáját álláig lehúzta.
Egy óra elteltével indulásra készen álltak. Vittár tíz percnyi küszködés után vállára vette tömött hátizsákját és szorgosan próbált egyensúlyozni a teher alatt. Szerencsétlenkedésében hol jobbra, hol balra dőlt, mintha egy részegen táncoló páviánt utánozna. Végre előkerült Bomi is, bőszen húzva maga után egy nagy csomag gyümölcsöt.
– Te meg mit csinálsz, kis pajtás? – emelte fel a zsákot Zora, miközben Bomi kitartóan lógott rajta.
– Attól fél, hogy ahova megyünk, nem lesz elég kaja! – válaszolt Vittár unottan.
– És te mit raktál a táskádba? – csillant huncut fény szemében.
A fiú hátrálni kezdett.
– Semmit! – nyögte megfélemlítve. – Ne közelíts.
Hátramenet közben kibillent egyensúlyából és a hátára esett. Gyorsan a hasára fordult, úgy próbált elkúszni Zora hegyes karmai elől.
– Megvagy! – ragadta meg a lábát. – Na, nézzük csak. Mi van ebben!? Ne kapálózz!
Sin zavartan mosolygott a háborús jelenet láttán, miközben Bomi lázasan tuszkolta szájába féltett gyümölcseit.
– Itt meg mégis mi folyik? – rontott be Babba piros hajcsavarókkal a hajában.
Mikor a párbajozó fiatalok észrevették, hogy úgy fújtat, akár egy dühöngő bika, egymásnak kezdték tuszkolni a hátizsákot, amelyért eddig kóbor macskák módjára marakodtak.
– Zora! – szólította diktátor módjára.
– Igen?! – állt vigyázzba katonásan.
– Miért piszkálod Vittár holmiját?
A nő félelmében lekékült.
– Mert nem akarja megmutatni, hogy mi van benne.
– Vittár! – fordult hozzá ugyanolyan elmebeteg tekintettel. – Mi van a táskádban?
A fiú erősen magához szorította a hátizsákot. A két nő körül fura fekete aura kezdett terjengeni. Ahogy közeledtek felé, arcuk egyre sátánibb formát öltött.
– Mutasd! Mutasd! – búgtak túlvilági hangon.
Vittár nagyot nyelt.
– Na, ezért élek egyedül! – bölcselkedett Sin.
Néhány percnyi dulakodás után: 
– Ezeket akartad magaddal vinni? – bambultak a földön heverő tárgyakra. – Túlméretezett kavicsokat?
– Ezek nem közönséges kövek – ölelte át őket szenvedéllyel. – Ezekkel gyakoroltam évekig a képességem.
A két nőnek lassan elkezdett dagadni az arca, majd görcsös nevetésben törtek ki.
– Ne röhögjetek! – támadta le őket vörös fejjel. - Te a mai napig egy plüss malaccal alszol, pedig már elmúltál harminc. Maga pedig leskelődni jár a városi férfi fürdőbe – tette elégedetten csípőre kezét, mikor látta, hogy mindkét nő kővé dermedt.
– Á, nem is baj, ha elviszel magaddal pár csinos kövecskét. Elvégre erősíti a gerincfalat is – verte erősen hátba Zora elismerése jeleként.
– Egy ideig nem lesz szükség azokra a kövekre. Így ha tényleg annyira babonás vagy és ragaszkodsz hozzájuk, elviheted majd őket, mikor meglátogatjuk Babbáékat – mondta Sin. – Ami pedig téged illett, te kis falánk kinter; ott is terem gyümölcs ahol én élek, így nem szükséges halálra falnod magad – paskolta meg Bomi fejét, akinek szájából egy jól megtermett körte lógott ki.
Némi vacillálás után a két gyerek feladta és megbecsült holmijukat a helyükre cipelték.
A rövid közjáték után ismét útra készen álltak. Vittár egy jóval könnyebb hátizsákkal, Bomi pedig két darab almával mancsában.
– Vigyázzatok nagyon magatokra! – zárta erősen karjába őket Zora.
– Hallgass mindenben Sin Lüre. Csak a javadra válhat – tanácsolta Babba.
– Ne aggódjatok. Hamarabb befejezem a tanulást, mint ahogy gondolnátok – öltötte magára jellegzetes magabiztos mosolyát.

Már elhagyták a városhatárt, mikor Vittár aggodalmasan hátra nézett.
„ Nem búcsúztam el Szerenától! Ezért biztos kitépi a nyelőcsövem.” – fogta meg nyakát, mint aki előre fájlalja.
A nap már magasan járt, mikor még mindig gyalogoltak. Borzalmas hőség volt. A fák dús lombjai alatt, is úgy izzadt az ember, mintha télikabátban napozna. Vittárról vastag cseppekben csöpögött a verejték. Nyelvét lomhán kidugta, mintha sütné szájpadlását. Haja csurom víz volt, lábait alig bírta vonszolni.
– Bácsi, sokáig fogunk még kutyagolni? Már térdig lekoptak a lábaim. És menten hőgutát kapunk – nyöszörögte keservesen.
– Miről beszélsz? Hiszen még csak négy órája vagyunk úton. És alig van több 37 foknál – mosolygott derűsen és tovább sétált hátra kulcsolt kezekkel.
– Bomi! Élsz még? – fordult hátra.
– Búúúúúúúúúúúúú! – nyögte ki.
A kis kinter lehajtott fülekkel lebegett a föld felett. Szemei helyén mintha spirálok forogtak volna, szőre sárga színre váltott a hőségnek köszönhetően.
– Bácsi! Pihenjünk meg! Azt hiszem Bomi már meg is buggyant, akár egy tojás – kérlelte az öreget.
Az sóhajtva hátra sandított.
– Ha nem nevezel többé bácsinak, talán megállunk.
– Remek – telt el hangja cinizmussal.
Egy óra elteltével Vittár újra panaszosan fordult az elől menetelő férfihoz.
– Mindjárt éhen halok! Nem állhatnánk meg? – nyöszörögte.
– 1.lecke: önfegyelem – szólt jókedélyűen Sin.
– Majd kíváncsi leszek a nénikémnek mekkora önfegyelme lesz, ha maga miatt a holtak kertjében végzem – morgott magában.
Nem sokkal később Sin Lü letelepedett egy magas fa árnyékába. Vittár fájdalmasan nyögve mellé zuhant.
– Még szerencse, hogy vegetáriánus vagy Bomi. Olyan jól átsültem, hogy amennyire ismerem az étvágyad, most biztos felzabálnál – siránkozott, arcát a hűvös talajhoz nyomva.
Kis idő elteltével Vittár feltápászkodott a földről, hátizsákját levette válláról.
– Szeretném, ha részletesen átvennénk az általános és az egyéni képességeidet – fordult a táskájában kutató fiúhoz.
– Rendben. Mire kíváncsi? – kérdezte, miközben kicsomagolt egy szendvicset.
– Először vegyük a négy általános képességet, amellyel minden tanuló geniusz rendelkezik. Az első a telepátia.
– Azt még nem tanultuk az iskolában – vágott szavába, miközben élvezetesen csámcsogott.
– Ez nem kifogás. Egy isten fiának legalább már az elméleti részével tisztában kellene lennie.
Vittár haragosan az öregre pillantott. Táskáját idegesen a fának nyomta és neki dőlt.
– A telepátia érzékeken túli észlelés, ahol valaki gondolatot, érzést, hangulatot visz át más valakibe, anélkül, hogy a kapcsolatteremtés megszokott módjait alkalmazná. Alapfokú felhasználói nem tudnak beszélgetést kezdeményezni, sőt válaszolni sem, csupán üzenetet képesek fogadni vagy továbbítani. Ezalatt azt értem, hogy tudatához nem szavakat fognak közvetíteni, hanem érzéseket, melyeket az agy által létrehozott kódolt rezgések határoznak meg. Ez lehet félelem, bánat, öröm, bármi. Ezt úgy érheti el, hogy ráhangolódik a másik frekvenciájára. Így összhangban a beérkező üzenettel, a fogadó szíve egyszerre fog dobbanni a küldőével és az agyuk hasonló helyeken lesz élénk. Ahhoz, hogy dialógust tudjon létrehozni, külön szakértelem szükséges mindkét fél részéről – homlokát gondterhelten megdörzsölte. – Ez lesz a második dolog, amire mindenképp meg kell majd tanítsalak.
– És mi lesz sz első? – érdeklődött.
– Azt hamarosan megtudod, de előbb vegyük a többi általános képességet. Hogy állsz a tárgyak mozgatásával? Egyszer mutass be egy telekinézist, utána egy levitációt.
Vittár bekapta utolsó falat szendvicsét. Letörölte arcáról a morzsákat, letisztogatta nadrágját.
– Rendben. Mutasson egy tárgyat – állt fel magabiztosan.
Kezét csípőjére helyezte és elégedett vigyor kíséretében várta az öreg utasítását.
– Kezdetnek legyen ez az alma – helyezte le a zöld fűre a gyümölcsöt.
A fiú az almához lépett, jobb tenyerét kitárta fölé. Összpontosította energiáit, ujjait karom alakúra feszítette be. Az alma mocorogni kezdett, és lassan felemelkedett a levegőbe. Ekkor széttárta ujjait, karját mozgatni kezdte. Az alma abba az irányba lebegett, amelyre keze vándorolt. A rövid bemutató végeztével a tárgyat gondolati úton a földre helyezte. Ezután tenyerét hüvelykujjal felfelé fordította. Kezét újra mozgatni kezdte jobbról-balra, aminek a hatására az alma párhuzamosan gurult végtagjával.
– Erre volt kíváncsi? – feszítette szét a büszkeség.
– Lassú vagy! – közölte közönyösen az öreg.
– Mi? – esett le álla a döbbenettől.
Sin unottan legyintett.
– Lássuk a következőt. A részleges sejtátalakítást. Másold le – nézett körbe – Bomi külső sejtszerkezetét.
– Bu? – pislogott nagyokat a kinter.
– A Bomiét? – lepődött meg. – De hát ő nem ember. Ráadásul a genetikai felépítését sem tanítják. Ő nem e világi lény.
– Neked mindenre van kifogásod? – húzta fel szemöldökét a férfi. – Mindössze le kell másolnod azt, amit látsz. Ha erre sem vagy képes, hogyan tudsz majd végrehajtani egy teljes sejtátalakítást, mikor ott minden belsőszervedet hajszál pontosan kell átformálnod?
– Megcsinálom – válaszolt sértődötten. – Lássuk csak – mozgatta lábait enyhe terpeszállásban.
Karját széttárta, fejét enyhén megrázta, majd tekintetét mereven rászegezte barátjára. A folyamat elkezdődött.
Vittár alakja változni kezdett. Hosszú, barna haja fehér színűre változott, végtagjai szőrösödni kezdtek. Sötétbarna tekintete egyre halványult, majd olyan csillogó-zölddé változott, akár a Bomié. Keze helyén apró mancsok díszelegtek, majd végül összezsugorodott félméteresre. 
– Sikerült! – örvendezett heves farok csóválás közben.
Bomi ledöbbenve hozzá totyogott. Egészen közel hajolt arcához, majd egyik ujjával megnyomkodta az átváltozott fiú pisze orrát.
– Na, mit csinálsz? – hajolt hátra heves bajusz rángatás közben – Nézze, öreg! – pásztázta közben magát. – Akár Bomi ikertestvére is lehetnék.
– Nem jó! – beszélt állát tenyerén támasztva.
– Micsoda? – kiáltott megdöbbenve.
– Nézd meg a szőröd. A Bomié mellett inkább szürkének mondanám. A füled pedig nem elég hosszú.
Vittár mancsába kapta szőrös fülét, tanulmányozni kezdte, majd oda tipegett Bomihoz. Elkapta bal fülét és a magáéhoz illesztette mértéknek.
– A farkad nem elég bojtos, a kezeid nem egyformák, és be kell, hogy valljam: elég kövér is vagy.
A kinter testű Vittár elvörösödött a méregtől.
– A legfontosabb pedig, amivel még egy más világbeli ember előtt is lebuknál: a hangszínedet nem változtattad meg – válaszolta kissé erőteljesen.
A fiú csüggedten lehajtotta fejét, fülei teljesen lekonyultak.
– Hogy állsz a gondolat kivetítéssel? – dörzsölte meg csüggedten tarkóját.
– Hát... izé – piszmogott. – Az a helyzet, hogy az nem megy valami fényesen. Kétszer már pótvizsgáznom is kellett belőle. Nem vagyok egy vizuális típus – nevetett erőltetetten.
– Értem – sóhajtott Sin. – Akkor induljunk. Így is túl sok ideje pihenünk.
– És mi lesz az egyéni képességemmel? – vonta kérdőre.
– Azt majd nálam megbeszéljük. De előtte alakulj vissza – indult útnak.

Egyhangúan lépkedtek a széles úton. Közben alig találkoztak néhány utazóval. Vittár unottan bámulta a tájat, mikor épp egy hatalmas mezőnél haladtak el. A kiszáradt fű tompán sárgult a helyenként repedezett talajban, apró kavicsok morzsolódtak cipője alatt, melyet vastagon belepett a por. Néhol egykori óriásbokrok száraz csonkjai ágaskodtak mereven a tiszta ég felé. A távolban dögevő madarak köröztek magasan a föld felett, éles vijjogásokat hallatva. Vittár néhány lépésre az öreg háta mögött bandukolt. Kitartóan kémlelte mozdulatait, melyek alapján semmilyen nyomát nem látta fáradtságnak vagy a hőségtől való szenvedésnek.
– Itt miért ilyen sivár a táj? – kérdezte Sintől. – Nemrég még egy hatalmas erdő mellett haladtunk el. Ott a meleg ellenére is minden egészségesen zöldellt. Erre néhány méterrel később ez a sivatag van itt.
– Büntetésből ilyen a környezet. Ezen a részen hosszú ideje nem esett eső – felelte anélkül, hogy hátra fordult volna.
– Miféle büntetés? – vonta fel szemöldökét.
– Ettől az úttól nem messze van egy település. A lakói az utóbbi időkben minden felszólítás és büntetés ellenére sem voltak hajlandóak felhagyni a bűnözéssel. Rendszeresen kifosztottak más környékbeli falvakat, saját terményeiket jóval magasabb áron adták el a megengedettnél. Nőtt a fegyelmezetlenség. A diákok ahelyett, hogy tanultak volna, kirabolták a tanáraikat, és rájuk támadtak. A főisten ezért másfél éves aszállyal sújtja a vidéküket. A területet nem hagyhatják el, és csak annyi élelmet és vizet kapnak, amennyire szükségük van az életben maradáshoz.
Vittár undorodó arckifejezést vágott.
– Jellemző az istenekre. Csak büntetni tudnak.
– Nincs értelme politikai döntésekről vitáznunk. Kicsi vagy még az ilyen dolgok megértéséhez. Most inkább a tanulással foglalkozz.
A gyerek morcosan motyogott valamit orra alatt. Nem tetszett neki, hogy az öreg lekezelően kiosztotta, de túl megviseltnek érezte magát a szellemi párbajhoz.
Késő délután volt, mire megérkeztek egy erdei tisztáshoz. A területet magas fák és sűrű bokrok határolták körbe. Egy kis fakunyhó bújt meg árnyékuk biztonságában, néhány méterre tőle pedig egy még kisebb, szintén fából készült épület roskadozott saját súlya alatt. A házacskától nem messze kőből kirakott tűzhely volt, melyben vastag hamu keverékében néhány égett fadarab pihent. 
Vittár csalódottan húzta el száját, miután átpásztázta a kis birtokot.
– Ez lenne a háza? – kérdezte lenézően. – Ahhoz képest, hogy milyen kiváló geniuszként van elismerve, azt hittem jobbra is telik.
– A világmindenség legszebb erdejében lakom, van élelem és friss ivóvíz. Mi kellene még? – tárta szét karját.
– Egy állatnak biztosan nincs is szüksége másra, de egy embernek... Mégis mi a fenét fogok itt csinálni a szabadidőmben? – nézett rá megbotránkozva.
Sin kajánul kuncogott.
– Ne aggódj. Olyasmiben nem lesz túl sok részed – felelte és elindult a ház felé.
– Ezt hogy érti? – szólt utána Vittár hasztalanul. Beletörődve követte a férfit.
A faház ajtaja halkan nyikorgott. A szoba kisebb volt, mint amire Vittár számított. Két méretes, lapos szalmazsák hevert a földön, és egy rozoga asztal porosodott a sarokban. A kicsi ablak alatt volt egy mosdótál, benne egy kis tükörrel és borotválkozásra való késsel. A szőnyeg nélküli, koszos deszkapadló helyenként korhadt volt, a falakon pók családok dinasztiái élték gondtalan életüket. 
Vittár heves grimaszolás közepette bámulta a szobát, utálkozással érve a már ereklyéknek számító tárgyakhoz.
– Hogy tud ebben a disznóólban élni? Otthon még a lomtár szobánk is tisztább ennél.
– Nem igazán mondhatnám, hogy itt élek. Általában úton vagyok a világok között, az itthon töltött időm jelentős részét pedig a szabadban töltöm. Ez a kis ház voltaképp csak arra szolgál, hogy lehajtsam a fejem éjszakára és tároljam a könyveim.
– És hol vannak a könyvek? – nézett körbe a fiú.
– Abban a szobában – mutatott az asztal melletti kisebb ajtóra.
Vittár oda lépett és nagy lendülettel kinyitotta a mérete ellenére masszív ajtót. Száját is eltátotta a látványtól. A hosszú szobában patkó alakzatban vastag polcok álltak több száz könyvet tárolva méretének és témakörének megfelelően. A helyiség minden része – a padlót is beleértve – olyan tiszta volt, hogy akár enni is lehetett volna róla. Vittár válla felett az öregre csodálkozott.
– Jól nézd meg ezeket a könyveket. Mire végzek a tanításoddal, mindegyiknek fogod tudni a tartalmát.
– Álljunk csak meg egy percre! – tiltakozott. – Azt egy szóval sem említette, hogy firkálmányokat is kell majd bújnom.
– Mégis mit képzeltél? Hogy a dolgok elméleti részét majd csak úgy megálmodod?
Vittár haragosan összefonta karjait.
– Gyere, fiú! Készítek vacsorát.
Egy óra elteltével a kondérból zöldségleves gőzölgött, illatával eltöltve a kis tisztást.
– Vittár! Kész a vacsora! – kiáltott Sin a bejárat felé, miközben kopott fakanalával gondosan kavargatta az ételt. – Vittááár! – kiáltott ismét.
Semmi válasz. Az öreg heves sóhajtozások közepette a ház felé vette az irányt. Odabenn Vittár már mélyen aludt az egyik szalmazsákon, átkarolva a szintén álomba szenderült Bomit.

A kis tanonc hajnalban szétvetett végtagokkal, kicsordult nyállal horkolt a nyomott szalmazsákon. Pólója mellkasáig fel volt húzva, vékony takarója a földön hevert. Mikor hasára szállt egy-egy éhes szúnyog, idegesen odacsapott, majd tovább élvezte a pihenést. Arcát váratlanul elviselhetetlen bűz kezdte égetni. Türelmetlenül mozgatni kezdte orrát, de a facsaró szag nem akart elmúlni. Lustán megemelte pilláit. Esetlen hunyorgása abbamaradt, szeme kikerekedett, akár egy bagolyé vadászat közben. Egy nyáladzó pofával találta szemben magát, melynek sárga agyarai közül vészterhes morgás fenyegette. Egy pillanat múlva rémült sikításától az ágon pihenő madarak fejvesztve repdestek szét.
– Áááááááááá! – tépte fel az ajtót eszeveszett rohanás közben. – Segítség, segítség! – rikoltozott futva.
Sin Lü nyugodtan pipázott a pislákoló tűznél, mialatt Bomi aggódva nézett gazdája után.
– Öreg! Mi ez az egész? – kiáltott halálra rémülten, miközben elfutott mellettük. – Segítsen már! Ez a vaddisznó fel akar zabálni.
Sin komótosan pipájába szívott.
– 2.lecke: éberség. Ha időben felkeltél volna, most nem kellene a barátomnak tanítania téged a rendre.
Vittár az erdőbe futott, majd néhány perc múlva lihegve közeledett tanárához.
– Ez a dög a barátja? – kérdezte felháborodva, miközben hátra sandított a háromszáz kilós, hatalmas monstrumra.
A vaddisznó idegesen fújtatott. Szeme vérben forgott, pofáját vicsorra húzta, mikor közeledett zsákmánya felé. Dús, tarka bundáját borzolta a szél, farka ügetése ritmusára lebegett. Vastag füleit megfeszülve hegyezte, orrlyukait mozgatva közben. Zsíros teste alatt fekete patái hangosan koppantak a földben, néha kitépve néhány védtelen fűcsomót. Egy kimerítő kör után Vittár ismét az öreg mellett futott el.
– Különben, a neve Törpi – jegyezte meg. – Beszélj róla tisztelet teljesen, különben tényleg megesz – tanácsolta kedvesen.
– Állítsa le! – körözött a tűzrakásnál Törpivel a nyomában. – Nem akarom disznó moslékként végezni. Állítsa már le! – lihegte a félelemtől lekékülten.
– 3.lecke: gyorsaság. És ez esetben tényleg igyekezned kell.
Vittár őrülten kapkodta lábait. Torka szakadtából ordított, mikor Törpi agyarának hegyét megérezte hátsófelén. Fejvesztve rohant órákon át előle. Mindhiába. Ha felmászott egy fára, a rémisztő állat kidöntötte azt. Ha beszaladt a folyóba, az gondolkodás nélkül utána gázolt. Mikor elbújt egy bokorban, a malac már ott vigyorgott. Vittár a maradék erejét is összeszedve kúszott fel egy hatalmas kőre. Mikor üldözője megtorpant előtte, diadalittas kárörvendésbe kezdett.
– Ezt neked, te rusnya dög! Én itt vagyok fenn, te meg lenn maradtál. Be-be-be! – öltögette nyelvét. – Nem húzod fel ide a csúf pofád? – kérdezte megjátszott sajnálattal. – Nem kell? Betojtál egy kövecskétől?! – rázta előtte fenekét, néha játékosan megpaskolva.
Törpi képe belilult a méregtől. Néhány lépésnyit hátrált, hatalmas fejét lehorgasztotta, mellső lábával fenyegető dobbantásba kezdett. Megfeszítette testét, és a sziklának rontott. 
– Ááá! – csúszott meg Vitár, esetlenül seggre huppanva a kövön. – Jó röfi! Szép röfi! – hízelgett már a megvadult állatnak.
Ám Törpi nem hátrált. Minduntalan a kőnek rohant. Mikor megszédült, fejét megrázta és folytatta az ostromot. Vittár ajka lebiggyedt. 
– És az a legszomorúbb az egészben, hogy mindenki röhögni fog, ha megtudják, hogy egy malac végzett velem.
Váratlanul egy harang vékony csörömpölése csapta meg fülét, aminek hatására a vaddisznó megtorpant.
– Ebéd! – kiáltott Sin.
Törpi tudomást sem véve kiszemelt áldozatáról megfordult, és komótosan a ház felé bandukolt. Vittár négykézláb lihegve mászott el a szálláshelyig. Feje vörös volt, akár egy paradicsom, ruhája teljesen átizzadt. Bomi mellé mászott, miközben elhalóan örvendezett az edzés befejezéséért.
– Óóó, ez még csak az edzés első része volt – világosította fel készségesen tanítója.
Vittár ráemelte sírós tekintetét, majd a mellette lévő hideg vízzel teli vödörbe dugta fejét.

Hozzáláttak a bőséges ebédhez. Sin zöldséges tálat készített sült hallal, amellett pedig egy kisebb kondérnyi vajban tört krumpli gőzölgött. Kiéhezett tanítványa úgy tuszkolta magába ebédjét, hogy megrágni is rest volt a méretes falatokat. Bomi egy hámozott narancsot nyalogatott, Sin Lü mögött pedig Törpi rágcsálta jóízűen kukoricáját. Kiderült, hogy az állatot az öreg már kismalac korától neveli odaadóan, így lett mára belőle egy medve méretű futóbajnok, akinek – Sin bősz nyugtatása ellenére is – Vittár megfeszült idegekkel figyelte minden mozdulatát.
– Sin mester, mikor nézi már meg az egyéni ingeniumom? – kérdezte a jól lakott fiú, miközben oldalra tette üres tányérját.
– Azt szeretnéd, hogy ilyen korán rá térjünk? – kérdezett vissza.
– Igen – ragyogott fel arca.
– Rendben van. Akkor gyere és tarts nekem egy bemutatót.