Arra a helyre mentek, ahol véget ért Vittár délelőtti fogócskája Törpivel. A széles mezőn elszórtan néhány kisebb szikla terebélyesedett, közöttük a szél magában fogócskázva kószán süvített. Sin odalépett egy körülbelül öt méter magashoz, majd megpaskolta felületét.
– Ez jó lesz. Mutasd meg, mit tudsz.
– Ezen? – bizonytalanodott el Vittár. – Nem lehetne egy kisebben? – húzta fel vállát reménykedve.
Persze az öreg megtagadta kérését, így rutinos alapállásába helyezkedett. Enyhe terpeszben összeillesztette tenyerét, lehunyt szemmel koncentrált energiája gerjesztésére és áramoltatására. Mikor úgy érezte, teste elérte maximális teherbírását, kezét a szikla felé tárta, hogy megpróbálja eltaszítani. A végeredmény diónyi lyuk lett a kőben, mely mindössze a nyomástól morzsolódott le. Vittár gondterhelten vakarta fejét, várva az öreg gyilkos kritikáját.
– Tudod, hogyan hoztad létre a lyukat?
– Hogy ne tudnám?! Gondolati úton megnöveltem az energiámat, aminek az erejével eltaszítottam a bemért tárgyat. 
– Neked tényleg semmit nem tanítottak az iskolában? – ráncolta homlokát Sin. – Már nem tartanak különórát a diákoknak az egyéni képességük elméleti részéről?
– Tartanak, de a tanár, aki vezeti mindig elküldött valamilyen kifogással, hogy keressem meg máskor. Mivel anélkül is tudtam használni az ingeniumomat, és amúgy is belefáradtam Berzitán hajkurászásába, annyiban hagytam a dolgot.
– Értem. Akkor most nagyon figyelj rám, mert elmondom, voltaképp milyen folyamat is zajlik le benned. Nagyon fontos, hogy tisztában legyél vele, mit és hogyan használsz, hogy a későbbiekben fejleszthesd magad, egyik képességed a másikhoz köthesd, és tudd, miként fordíthatod teljesen ellenfeled ellen. És végül a legfontosabb: tisztában légy a határaiddal! Ha túlerőlteted magad, könnyen agyvérzést kaphatsz vagy akár a szíved is leállhat. 
Az öreg közelebb lépett a fiúhoz, mindig komoly tekintetét teljesen rá irányította.
– Az anyag belső tulajdonsága az elektromágneses tér létrehozásának képessége. Ugyanis az atomi részecskék, az elektronok mozgása megfelelő körülmények között elektromágneses teret hoznak létre a mozgás irányára merőlegesen. Ezen állítás igaz úgy az élettelen, mint az élő rendszerekre. Ennek következménye, hogy minden élőlénynek létezik saját elektromágneses tere, valamint a külső szférát is, melyben él, szintén elektromágneses tér tölti ki. E két tér többszörösen állandó kölcsönhatásban van egymással. Úgy is mondhatnám, minden rendszer elektromágneses terekben született, él és fejezi be élettevékenységét. Mágneses tere van a Földnek, a Napnak, a növényeknek, még a szívünknek is. Maga a mező pedig közvetíti az erőhatást a mágnesek között. 
Vittár bármennyire is oda figyelt, alig értett meg valamit, ezért igyekezett tudálékos képet vágni, néha helyeslően bólintott is, mint aki teljes szakértője a témának. Sin annyira belemerült a magyarázásba, hogy nem vette észre a csalafintaságot, és elmélyülten folytatta magyarázatát.
− Sejtjeidben képes vagy hőt termelni. Ezért tudsz elektronokat folyamatosan áramoltatni tested egyik részéből a másikba, s onnan vissza, így áramkör jön létre, amely körül mágneses tér alakul ki. Ennek az energiának a hatására tudod növelni mágikus tered területét és erősségét is. Ezt elektromágneses erőnek hívjuk.
Ha a tér egy pontján elektromos rezgést hozunk létre, akkor ez a rezgés a térben tovaterjed, így jöhet létre elektromágneses hullám. Ezáltal az általad kibocsájtott elektromosság nem csak a te, hanem annak a szervezetnek a mágneses terét is növeli, amelyre összpontosítasz. 
A mágnesnek két pólusa van. Név szerint északi és déli. Az általad generált folyamatban a veled reakcióba lépő szervezettel mágnesekként viselkedtek a tevékenységben. A mágnes azonos pólusai taszítják egymást. Ennek arányában vagy képes magadtól élő és élettelen tárgyakat egyaránt eltolni, eldobni, vagyis taszítani, akár egy élő mágnes – fejezte be mondandóját a férfi.
– De ha tudom taszítani őket, akkor miért nem vagyok képes a vonzásukra? – kérdezte Vittár.
– Ezt sajnos nem tudom. Ismereteink alapján te vagy az egyetlen geniusz, aki ilyen erővel rendelkezik. Lehet, képes vagy a vonzásra is, csak nem tudod még alkalmazni. Ám az is lehetséges, hogy egyszerűen a genetika puszta játéka, és a komplex ingenium két részre oszlott.
– Ezt úgy érti, hogy akkor Ména pedig vonzani képes dolgokat?
– Igen. De ezek csak elméletek. Most térjünk vissza a sziklához. Látod ezt a lyukat? – mutatott Sin a kicsi résre.
– Látom – felelte csalódottan Vittár.
– Amire végzek a tanításoddal, képes leszel a teljes sziklát több méterre taszítani.
– Most szórakozik velem? – csodálkozott rá.
– Eszem ágában sincs – mosolygott a férfi. – Amint úgy látom, felkészültél, újra kijövünk ide, és ugyanezen a sziklán megismétled a bemutatót.

Miután visszatértek a kunyhóhoz Vittár megmosakodott, lecserélte piszkos ruháját. Lábában még mindig érezte a kimerítő vaddisznós menekülést, de igyekezett nem törődni vele, és felüdülten állt Sin elé. Izgatott volt a következő feladat miatt, de némi szorongás is átjárta az első megpróbáltatás példájából kiindulva. Mivel már csak büszkeségből sem merte volna elárulni tanítójának félelmét, úgy tett, mint aki szívesen áll a kemény akadályok elé. Az pedig valamennyire megnyugtatta, hogy Törpi visszavonult kuckójába délutáni sziesztára. 
Útjuk ezúttal az erdőhöz vezetett. Átkeltek zöld sűrűjén, míg nem egy mocsárhoz értek. A bűzös kotyvalék körül a terep kietlen volt, pereménél a föld kiszáradt. Kövér buborékok csattantak szét a sűrű masszában, kellemetlen kénes szagot árasztva. Kósza levél vagy esetlen gally sem hevert mellette, de állatok nesze sem hallatszott, még egy szemtelen szúnyog vagy béka sem hangoskodott a közelében. Sin az egyik nyálkás fához lépett. Megkapaszkodott lekonyuló ágaiban, és macska ügyességgel felmászott a csúcsára. Azon kötél volt, melynek egyik végén méretes kő pihent. Leoldozta a hosszú kötelet, és az ölnyi kőre csomózott oldalát a mocsárba hajította. Két ugrással később Vittár mellett termett.
– Mielőtt elkezdenénk bármilyen edzést, meg kell tanulnod a legfontosabb dolgot. Mit sem ér a mérhetetlen erő vagy a legcifrább képesség, ha nem tudod legyőzni a félelmet.
Vittár dacosan felszegte állát.
– Én nem vagyok gyáva! – fonta össze karját.
– Ha egy ártalmatlan vaddisznótól képes vagy órákon keresztül menekülni, ha démonnal találkoznál egyenesen összecsinálnád magad.
– Még hogy ártatlan! – dünnyögte orra alatt. – Azért egy mocsártól vagy kőtől nem ijedek meg.
– Azt reméltem is feltételezni. Ám ebben az esetben a kő csak eszköz lesz, a mocsár pedig akadály.
Tanítványa kérdően pillantott rá.
– Feltűnt, hogy ez a környék teljesen lakatlan? – a fiú bólintására folytatta mondandóját. – Ebben a mocsárban él egy háromlábú kígyó, aki mindent felfal, ami csak az útjába kerül. Vérszomjas fenevad, ezért drága bőréért sem igen mernek rá vadászni. Régebben sokan megpróbálkoztak vele a meggazdagodás reményében, ám mára azokból semmi sem maradt. A kígyó mindenestől felfalta őket.
– Azt akarja, hogy nyúzzam meg magának? Mégiscsak szeretne jobb házat? – bökdöste meg könyökével az öreget.
Sin összecsapta ősz szemöldökét.
– Neveletlen kölyök, hagyd abba a komédiázást és jól figyelj, mert csak egyszer mondom el! Ki kell szedned a mocsárból azt a követ, amit az előbb beledobtam. A kígyónak már az is elegendő ok az ölésre, ha valaki közel merészkedik a területéhez. A te helyzeted annyival nehezebb, hogy a kő egy háromlábú nőstény kígyónak a váladékával van bekenve. Emiatt ez a példány még inkább fog ragaszkodni a zsákmányhoz és mindenáron visszaakarja majd tőled szerezni.
– Itt egy fiú van? – mutatott Vittár a mocsárra.
– Igen – biccentett. – Ez az egyik jó hír. Mivel azok jóval agresszívebbek, így biztosan tanulságos próba lesz. A másik pedig az, hogy a hím kígyó nem merészkedik messzebb az otthonától háromszáz méternél. Ha sikerül kilépned ebből a keretből, életben maradsz. Vigyázz, rendkívül gyors és látványnak sem a legkellemesebb. Amellett lassú halálod lesz, ha elkap. Jól gondold meg! Vállalod a feladatot?
A fiú gondolkodás nélkül bólintott, miközben tekintetét le sem vette a mocsárról.
– Most elmegyek. Néhány méterre innen foglak figyelni. Ha nem bírod az ellenállást és az életed forog kockán, kiálts, és én itt termek.
– Akkor inkább a halál – közölte határozottan.
– Vittár, nem az a cél, hogy azt hazudd magadnak, nem félsz. Annak ellenére, hogy félsz, kell harcolnod az ellenséggel. Ez az igazi bátorság. Akkor is magabiztosan állni a feladat elé, mikor legszívesebben elmenekülnél. Ezért is foglak legelőször arra megtanítani, hogyan kezeld a félelmet. A kígyó csak a folyamat első része. Idővel olyan dolgokkal is szembe kell majd nézned, amikről eddig azt sem tudtad, hogy írtózol tőlük. Ám az egész nem fog semmit sem érni, ha elvakult bizonyítási vágy fog hajtani.  
Vittár szeme elé ugrottak azok a képek, mikor elrabolták húgát, ő pedig tehetetlenül végig nézte. Halálra rémült egy nála kisebb lénytől, csak kapálózni tudott segítségre várva.
Kezét zaklatottságától ökölbe szorította.
– Ideje mennie.
Sin bólintott és a következő pillanatban eltűnt.
Vittár a mocsár pereméhez lépett és felemelte a kötél ama rövid részét, melyet nem nyelt el a kénes posvány. Lassan húzni kezdte, mikor a mocsár nyugodt felszíne hullámzani kezdett. Megtorpant. Lélegzet visszafojtva várt, míg a mozgás nem csillapodott. Ismét húzni kezdte a kötelet, mikor éles rikácsolás közepette a hatalmas kígyó előtört. Egekbe nyúló lapos fejének tetején fekete szeme kiguvadt, méregtől ragacsos pofáját csattogtatta. Pikkelyes testéről a sár csepegett, beterítve a fiú arcát is. Meglendítette vastag farkát, egyenesen Vittárnak csapva. Az sebesen elugrott, így a kemény testrész a földbe fúrt mély rést. Első rövid lábaival a talajra állt, szélsebesen neki rohanva. Vittár felkapaszkodott egy fára, de a kígyó farkát körbe tekerte annak törzsén, és tövestül kitépte. Ekkor a fiú leugrott a remegő ágról, a mocsár mellett landolva. Majdnem sikerült megragadnia a pereménél pihenő kötelet, de a dühös hüllő hátsó lábával a mocsárba rúgta. Süllyedni kezdett. Próbálta elnyomni pánikját, sietősen összpontosította energiáit, hogy levitációt alkalmazhasson. Lassan kezdett kiemelkedni a sárból, ám ekkor a kígyó visszaugrott a mocsárba, villás nyelvét körbe tekerte lábán, majd a mélybe rántotta. Vittár tébolyultan kapálózott, de nem bírt a felszínre emelkedni. Ekkor a dög kirántotta a mocsárból és feldobta a levegőbe. Újra megragadta lábát, ám ezúttal farkával, majd egyenesen nyáladzó pofájához irányította a fejjel lefelé lógó gyereket.
– Barom Sin! Legalább egy kést adhattál volna! – pörgött agyában Vittár szitka, ép szó már nem jött ki a száján. Félőrülten ordítozott, kukac módjára rángatózott a vad horgán. Annyira félt, hogy még rá nézni sem mert. Görcsösen összeszorított szemmel felhúzta magát, belekapaszkodott az óriáshüllő farkába. Hatalmasra tárta száját és olyan erősen megharapta, ahogy csak bírta, ám az állat bőre olyan kemény volt, hogy a végén csak az ő állkapcsa fájdult bele a támadásba. A kígyó kitárta széles pofáját. Már lenyelni készült a fiút, mikor az minden lelkierejét összeszedve egy pillanat leforgása alatt összpontosította energiáit, és már a hüllő bűzös álkapcsánál eltaszította magát. A támadással annyit ért el, hogy hátra csapódott néhány méterrel a húsra éhező pofától. Lábát még mindig szorongatta az erős végtag. Újra összpontosított, tenyerét erősen összezárta, majd felé tartotta. Újra létrejött a mágneses taszítás, melyet a kígyó már nem tudott állni. Hátra csúszott, farka letekeredett a fiúról, aki hatalmas huppanással a földön kötött ki. Épp hogy a talajba csapódott, sebesen felpattant és a rémülettől zihálva messzire futott. Mikor már biztosan tudta, elhagyta a háromszáz méteres határt, egy fához rogyott. Szíve a torkában dobogott, tagjai remegtek. Mindene csupa sár volt, lába, melyet nemrég még ráncigált a fenevad, erősen sajgott. Arcát kezébe temette és hangos zokogásba tört ki. Annyira félt még mindig, hogy úgy érezte, agya menten felrobban. Megpróbálta elfojtani sírását, de nem sikerült. Dühösen belevágta öklét a fába, ám csalódottsága nem enyhült. Fájdalmasan felordított, majd addig ütlegelte a kemény kérget, míg ereje el nem hagyta. Halál fáradtan dőlt vissza. Felhúzott térdén könyökét támasztotta, mialatt ujjait mocskos hajába túrta. Hosszú ideig ült így.
Már az idő is kezdett hűvösre járni, az erdő lombkoronája egyre fukarabban engedte be a napfényt. Vittár annyira szégyellte magát, hogy legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Egy pillanatra megfordult a fejében, szó nélkül haza menekül, de hogyan lenne képes azok után a tükörbe nézni? Mi lenne Ménával? Tudta, nem teheti. Fájó szívvel feltápászkodott, majd visszaindult ideiglenes otthonába, Sinhez. Már majdnem kiért az erdőből, utolsó lépéseit tette meg a puha avaron, mikor egyszer csak megtorpant és lassan megfordult. Bátortalanul indult vissza. Járása folyamatosan felgyorsult, míg a hátra lévő utat már futva tette meg. 
Meglapult a mocsárhoz legközelebbi bokroknál. A terület ugyanolyan nyugodt volt, mint előbbi látogatásakor. Titkon abban reménykedett, sikerült kissé kimerítenie a kígyót, aki most – ha van némi szerencséje – mélyen alszik. Nesztelenül a mocsárhoz osont, szemével a kötél végét kutatta. Kis idő múlva észrevette, miközben az lassan befelé csúszott a hüllő rezidenciájára. Oda rohant és az utolsó pillanatban sikerült megragadnia, mielőtt végleg elnyelte volna a sűrű anyag. Óvatosan húzni kezdte. Végre előbukkant a kő is, amely után a kígyó megbűvölve siklott. Vittár egy széles fa mellé állt, majd hatalmasat rántott a kötélen, mire a monstrum éles üvöltés közepette utána vetette magát. A fiú megfeszülve várta a megfelelő időt, majd az utolsó pillanatban elugrott, a kígyó fának ütközött. Ekkor felkapta a követ, s már rohant is. A sérüléséből felocsúdó lény megrázta fejét, majd dühös tekintettel Vittárra meredt, aki erre nagyot nyelve ledobta a tárgyat. A hüllő megtekeredett és neki támadt a tolvajnak, aki turbó sebességű nyúlcipőt húzva az erdőbe menekült, nyomában a nyelvét öltögető fenevaddal.
– Meghalokmeghalokmeghalok! – kiabálta futás közben.
A kígyó szorosan a háta mögött volt, száját csattogtatta lábánál. Vittár fel-alá rohangált kitartó üldözője elől, majd négy, szemben álló fa körül kezdett cikázni. A macska-egér játéknak akkor szakadt vége, mikor az óriás összegabalyodott a törzsek között. Fejét még mindig a fiú felé nyújtotta, de a gubancok nem engedték. A próbát álló tanítvány kurjantott boldogságában, majd megragadta a hőn áhított követ és menekülőre fogta. Ám a megvadult állat nem adta fel. Féktelen rángatózásba kezdett, megveszve vonaglott minden izmát megfeszítve. Az egyik fa inogni kezdett, és ketté roppant. A kígyó kitekerte hosszú testét és újra a fiú nyomába eredt, aki már alig bírta szedni lábát a jókora kaviccsal. Fejében számolgatta, körülbelül mennyi maradt az utálatos háromszáz méterből. Már csak néhány lépés volt hátra, mikor a kötél megakadt valahol hátul, és visszarántotta. Hiába cibálta, meg sem mozdult. A kőnek esett, hogy kioldja a rá rögzített csomókat, miközben a fenevad már csak pár arasznyira volt tőle. Végre sikerült leszedni a kötelet. Felkapta zsákmányát, ám a hirtelen felkapott súly kibillentette egyensúlyából és a földre zuhant. A kígyó fölé magasodott, szélesre tárta pofáját és... megtorpant. 
Ugyanebben az időben Sin Lü odvas fa takarásában leengedte sípját és visszasietett kunyhójához.
Vittár lassan leengedte karját és üldözőjére ámult. A kígyó idegesen fel-alá csúszkált nyelvét öltögetve. A fiú alig tudott hinni a szemének. Sokáig megmozdulni sem mert, lélegzet visszafojtva bámulta a tekergő állatot, majd óvatosan hátra kúszott és ahogy csak bírt, elfutott. 
Alig állva lábán dobta le Sin elé a nehezen megkaparintott zsákmányt. A földön ücsörgő öreg felnézett rá, majd elismerően bólintott.
– Most már kezdődhet a tanulás!