Elkerülhetetlen döntések

A vörös ég alatt a sűrű köd a kastély rozzant tornyait súrolta. A táj, vele együtt az egész világ, egyetlen kietlen pusztaság volt, ahol egészséges növények helyett száraz csonkok álltak ki a földből. Amúgy is haldokló életük végét éhes démon szájaknak köszönhették, akik akár társuk beleit is kitépték volna egy-egy száraz levél vagy gyökér maradványért. Fű soha nem zöldellt, esőt ritkán láttak. Ha esőnek lehetett mondani azt a szennyezett csapadékot, ami néha ellepte a töredezett föld mély réseit. Talán már nem is élt olyan diszparátusz, aki emlékezett volna, mikor látott utoljára tiszta ivóvizet világában. Nappal a hőség perzselő volt, éjszakánként pedig gyakran fagyott halálra akár a legszívósabb diszparátusz is, ha a nyílt ég alatt mert aludni. Épp ezért is ritkán aludtak. A bátrabbak világok között ingáztak, fosztogatták az emberek földjeit, házait, még vizüket is lopták. Volt, aki a puszta életben maradásért, akadt olyan, aki gyűlöletből és élvezetből is. Ha nem jártak sikerrel portyázásaikon, éhezésre ítéltettek esetlen viskóikban, melyeket a legönteltebb tulajdonos sem mert volna háznak nevezni. Gyakorta visszhangzott anyák fájdalmas vonyítása, mikor az erősebbek mohón falták fel kicsinyeiket. Ilyen volt a Démonok Világa. De mivel most az ő világukban járunk, olyan névvel illetem őket, melyet büszke szívvel zengenek minden embernek: diszparátusz.
A hosszú, keskeny szoba széles vasajtóban végződött. Kicsi gyertya pislákolt a magas asztalon. Fénye egy füzetre esett, melybe egy kislány kitartóan rajzolt apró ceruzájával kedves női arcot. A gyerek barna haja szemébe lógott, ujjai fehérek voltak a hidegtől. Piros pulóverét orráig felhúzta, hogy lehelete felmelegítse kihűlt arcát. Szorosan mellette egy kinter ült gondosan pokrócba tekerve. Annyira fázott, hogy hosszú fülét is bedugta a barna anyag alá, fejét a kislány felhúzott combjának támasztotta. A csend és a sötétség magányos leplet ölelt köréjük. A kőből emelt falak ridegsége elszigetelte a külvilág minden hangját, kósza neszét, míg végül gyámoltalan kopogás jelzett életet a túloldalról.
– Gyere be, Rusnya! – mondta unottan Ména.
A rozsdás vasajtó fájdalmasan felnyikorgott, megmutatva a fiú fekete alakját.
– Honnan tudtad, hogy én vagyok az? – kérdezte kedvesen, miközben az asztalra tette a kezében pihenő tálcát.
– Rajtad kívül más soha nem látogat meg. Nem volt nehéz kitalálni – felelte anélkül, hogy tekintetét levette volna a rajzról, melyet folyamatosan nagy gonddal szépítgetett.
– Meghoztam a vacsorátok – mutatott az ételre a maszkos diszparátusz.
Ména szemének sarkából a gőzölgő tányérra pillantott.
– Nem vagyok éhes. De Opának kérlek, add oda a gyümölcsöt.
Rusnya egy ideig tétován áldogált, majd mellé ült.
– Sajnálom, hogy ilyen hideg van itt. Miért nem fogadod el őfelsége ajánlatát, és költözöl be egy jobb szobába?
Ména panaszosan nézett fel rajzáról.
– Nem szeretem a kastélynak azt a részét. A többi démon nagyon félelmetes és éjszakánként mindig kiabálnak.
– Meg kell értened, Ména. Ők hozzák nekünk az élelmet és a tüzelőanyagot. Egy kis pihenés nekik is kijár a kastély falain belül. És hamarosan te fogod vezetni őket egy jobb jövő felé.
A kislány szeme megtelt könnyekkel.
– Akkor ma is edzeni viszel ahhoz a gonosz démonhoz? Nem lehetne, hogy továbbra is te foglalkozz velem, mint régen?
– Nagyon sajnálom, de az én képességeim nem elegendőek a te erődhöz. Brontol az egyik legkiválóbb harcosunk. Csak ő tud belőled igazán jó geniuszt faragni.
– Rusnya! – engedte le tekintetét a női portréra.
– Tessék? 
– És mi van akkor, ha nem vagyok hajlandó harcolni? Ha nem szeretném a Központi Világ bukását? Elvégre, a mamám annak az istene – fordította felé a rajzolt képmást. – És amúgy sem szeretnék bántani senkit.
– Azt hiszem, nincs értelme hosszas magyarázkodásba kezdenem a miértjeiről. Gyere velem. Inkább megmutatom – nyújtotta kezét.
Mikor látta Ména megszeppent arcát, hozzátette:
– Ne félj! Nem fog bántani senki. És különben is... Ideje, hogy végre lásd a világot, melyben élsz.

Sietősen haladtak végig a tágas folyosókon. A sötét falakban sűrűn ejtett vésett motívumok adták át régi korok igéit, tanításait, generációk bölcsességét örízték mindig izzó jelekben a magas gúla mennyezetig nyúlva. A márványszilánkokból kirakott padlózat széleinél ősi diszparátuszok életnagyságú szobrai emelkedtek ki elszórtan, figyelve a kastély minden mozzanatát. Mindegyik arca és jelleme más volt. Akadt olyan démonnak nevezett diszparátusz, aki haragosan vicsorgott a világra, miközben karjait az egekig emelte, mintha átkozna minden élőt és élettelent. Sokak óriási emlékműve vészjóslóan magasodott ki talapzatából, fegyverét szorongatva vagy úgy megörökítve, mintha egyedi képességével támadna. Ezek között akadt olyan, akinek vékony, hosszú karok álltak ki bordáiból, tűz csapott orrából vagy belső energiáiból formált gömböt tartott markában. De mind közül a legfigyelemre méltóbbnak egy igen alacsony termetű, teljesen kopasz, vékonyka diszparátusz bizonyult, kinek különlegessége nem csak társaitól eltérő külsejében rejlett. A szobor azonkívül, hogy hűen ábrázolta az öreg harcos minden vonását, úgy is lett megörökítve, ahogyan utóljára mondott beszédet népének. Fáradtan támaszkodva jobb lábán, miközben világának márványból készült címerét mellkasához szorítva boldogan mosolyog. Eltérőek voltak a bálványozott hősök. Külsejükben, tetteikben, gondolataikban, de egyetlen dolog mégis akadt, ami összekötötte őket. Tekintetük úgy meredt a semmibe, mintha többet látnának az életből bárki másnál. 
Ména és Rusnya a kastély egyik hátsó kijáratán át távozott. Kései óra lévén az ég egyre mélyebb színben pompázott, a távoli Nap halvány rajzolata eltünőben volt. A szúrós szél feldúltan csapkodta a talaj morzsáit, kísértetiesen suttogva a tájba. Ména összerázkódott a lelket fagyasztó hidegtől. Tenyerével türelmetlenül dörzsölgette karjait, fejét szorosan leszegte. Ekkor Rusnya sietősen levette köpenyét és vállára terítette. A kislány tekintete hálásan csillogott a mindig kedves fiúra, akinek mosolya még maszkján át is kirajzolódott. Szorosan összehúzta magán a hosszú palástot, mely végét esetlenül húzta maga után. Ez alkalommal látta először barátját csuklyás köpenye nélkül. Szép, magas homlokát, derékig érő ébenfekete haját, mely tarkójánál gondosan össze volt fogva.
Egyenesen haladtak végig a komor pusztán, míg nem egy lakott sziklás részhez értek. A falu elején néhány öreg diszparátusz egy körben ülve csendesen beszélgetett. Tagjaik csontsovány, szürke bőrük ráncos volt. Ami nem is csoda, hiszen élelmet elvétve tudtak szerezni maguknak, alacsonyabbrendűségük lévén pedig segítségre nem számíthattak. A diszparátusz kultúrában a betegeket és az öregeket soha nem gondozták, kivéve akkor, ha felsőbbrendű volt, esetleg elismert harcos. Ám valószínüleg nem is lettek volna hajlandóak elfogadni a segítséget, hiszen a becsület úgy mondta ki, szégyen teherként támaszkodni a világra és lakóira. Így ők is belenyugodva sorsukba csendes estéken a falu szélére mentek. Szerény tűzrakás mellett felidézték emlékeiket, eseményeket jövendőltek. Mikor a Nap teljesen elhagyta a horizontot, házaikba vonultak, bár akadt olyan is közöttük, aki otthonának egy barlangot vagy egy földbe vájt lyukat tudhatott. Minden alkalommal mély meghajlással búcsúztak egymástól, kifejezve, hogy legalább ők tisztelik egymást. Aki pedig ülve maradt a hűvös földön, külön meghajlást érdemelt. Ekképp búcsúztak tőle. Sok hagyomány tisztelő diszparátusz, mikor érezte, számára közeledik a vég, megvárta, míg beköszönt az est, majd elvonult a pusztába meghalni. 
Ména rémülten bámulta a települést, melyen lassú léptekkel haladtak végig. Siralmas viskók helyezkedtek el egymással szemben, egyenetlen sorokban. Alacsony falaik koszos deszkák, nád darabok tákolmánya volt, melyek nagyobb réseit odaszegezett rongyok fedték. Sok ház bejáratát feltűnően kicsire építették a hideg miatt, ablakot nem ismertek. Némelyik mellett komor diszparátusz ült érdektelenül kémlelve a semmit. Szürke bőrüket vastagon fedte a kosz, akinek volt fülkagylója, az unottan lógatta. Az egyikük viskójának dőlve, hosszú karmaival kopasz fejét vakargatta épp sebesre. Mikor sikerült bőréből kiszednie egy-egy élősködőt, elégedetten elvicsorodott, majd sietősen lenyelte frissen szerzett zsákmányát. Kissé távolabb a többiektől két fiatal hím verekedett egy kőért. Csekély értelmük révén egyik sem tudta, hogy voltaképp miért kell neki. Az egyik megtalálta, és olyan becsben hordozgatta, hogy a másik megirigyelte tőle, s gondolkodás nélkül neki rontott, hogy megkaparintsa a féltett tárgyat. Látszólag senkit sem érdekelt jövetelük. Mivel Rusnya gyakori vendég volt náluk, Ménát pedig hírből ismerték, pillantásra sem méltatták őket. Egyetlen kislányt kivéve. Az alacsony gyerek ügyetlenül a fiúhoz szaladt. Elnyűtt, virágos ruhája esetlenül lógott vékony testén. A piros anyag fakóvá lett, rajta a fehér margaréták helyenként már sárgák vagy sötétszürkék. Ména felismerni vélte abban saját ruhácskáját, amit aznap viselt, mikor a Démonok Világába érkezett. A diszparátusz lány csúcsos fején mindössze foltokban pompázott haj, amit nagy gonddal hegyes füleire fésült. Rusnya elmondása szerint már hat éves is elmúlt, de járása és magatartása olyan volt, akár egy három éves emberé. A lányka félénken megrángatta Rusnya kezét. Hátravetett fejjel bámult rá fél szemmel. Jobb szemét még születésekor elvesztette egy balesetben, amire sebesen összefort szemhéja szolgált emlékül. Ám a bal olyan hatalmas volt, hogy hosszú orráról is elterelt minden figyelmet. Rusnya leguggolt a kislányhoz, gyengéden megsímogatta csontos arcát.
– Nem hoztad el? – kérdezte a gyerek csüggedt fejcsóválás kíséretében.
Rusnya nadrágzsebébe nyúlt, és elővett egy tenyérnyi nagyságú rongybabát. Ména azonnal megállapította, hogy egy igen olcsó ember babát lát, azok közül is a rosszabbik fajtából. Néhány szál fekete cérnából állt haja, apró gombok voltak a szemei. Rózsaszín madzag adta mosolyát, két rajzolt pötty volt orra. Ruhácskája piros, akár újdönsült tulajdonosáé. A kislány hosszú ideig megbabonázva bámulta a játékot. Mikor Rusnya felé nyújtotta, megszeppenve pillantott rá. Hosszú ujjácskái lassan közeledtek a babához. Már majdnem megérintette, de kezét gyorsan visszahúzta, mint aki attól fél, kárt tesz a becses tárgyban. Egy ideig szája előtt tartotta kezét. Látszólag erősen tépelődött. A fiú újra felé kínálta a játékot. A második felajánlásra arca kivirult, mintha tudatosult volna benne látogatója szándéka. Sebesen kikapta kezéből és mellkasánál tenyerébe zárta. Tekintete egy ideig vándorolt a fiú és ajándéka között, majd elégedett mosollyal beszaladt otthonába.
Ména lénye melegséggel telt el a jelenet láttán, amit csak fokozott, hogy fültanúja volt néhány beszélgetésnek Rusnya és a helyiek között. Kiderült, hogy a fiú gyakran visz élelmet és ruhát a lakosoknak. Gyógyszert szerez a nyavalyáikra, beszélget az öregekkel, tanítja a gyerekeket. Szeretik és tisztelik, már amennyire egy diszparátusz képes ezen érzések táplálására. Rusnya végezetül ahhoz a diszparátuszhoz lépett, aki bőre alól próbálta eltávolítani élősködőit. Látszólag észre sem vette, hogy a felsőbbrendű fiú mellette áll. Minden figyelmét egy kúszó fekete parazita kötötte le, ami menekülni próbált hegyes karmai elől.
– Grin! – szólította meg kedvesen.
A lény értetlenül nézett fel rá. Széles vigyorra húzta agyarait, majd így szólt:
– Nem, te nem vagy Grin. Én vagyok Grin – bökött magára. – Te az úrfi vagy – jelentette ki elégedetten.
– Elhoztam neked a kenőcsöt, amit ígértem – vett elő egy barna üvegcsét. – Ezzel kend be magad, és eltűnnek rólad a furgák.
Grin oldalra döntötte fejét, mintha nem értené mit mondanak neki.
– A furgák azok az izék, amiket kikaparsz a bőröd alól – mutatott segítségül egyik nyílt sebére.
A diszparátusz boldogan elmosolyodott.
– Nekem nem kell az, úrfi. A fekete pöttyök nagyon finomak – bólogatott, majd összeráncolt homlokkal gondolkodóba esett.
– Ha magamra kenem, nem lesz mit ennem, és meg fogok halni – magyarázta akár egy kisgyerek. – Vagy talán az úrfi azt akarja, hogy Grin meghaljon? – kérdezte bánatosan.
– Dehogy! – nevette el magát a maszkos férfi.– Beszéltem a szomszédoddal – mutatott egy jó húsban lévő nőre. – Mindennap eljön majd a kastélyba élelemért, neked is fog hozni belőle.
A bugyuta férfi szeme könnybe lábadt.
– Nem szeretem őt. Nagyon gonosz. Mindig megver és elveszi tőlem az elemózsiát, amit találok. Félek tőle – veregette mellkasát.
Rusnya tenyerét vállára helyezte.
– Ne félj, beszélek vele. Nem fog többé bántani.


Az ég hideg sötétséget árasztott magából. A távoli Nap utolsó tompa sugarai sem színezték már a szürke világot a láthatatlan Hold eljövetele előtt. 
A magas sziklán a viharos szél kitartóan ráncigálta ruhájukat. Ména a köpeny alatt is didergett, szálló tincsei szemébe hulltak. Szótlanul állt Rusnya mellett, figyelmesen hallgatva mondandóját.
– Amíg a szem ellát, és tovább, a mi világunk fekszik – magyarázta, miközben szemét le sem vette a tájról. – Sokan az egységes világ végének tartják földünket. Sívár és kegyetlen pusztaság. De annak ellenére, hogy az emberek elvetemült démonoknak tartanak minket, lenéznek és gyűlölnek, ez a nép nem érdemel ilyen életet – sóhajtott fáradtan. – Rengeteg ahhoz hasonló falu van még, mint amelyikben jártunk. De a számuk egyre csökken. Nincs élelem és víz, ám fertőző betegség annál több. Az emberek pedig úgy vadásznak rájuk, akár a vadállatokra. Hiába van számtalan kitűnő harcosunk, esélyük sincs az életben maradásra. Az egyetlen reményük te vagy – fordította jámbor tekintetét a lányra. – A Kiválasztott, aki megváltoztathatja sorsukat. Nem kellene többé bújkálniuk és szenvedniük. Emellett megadhatnád a jogos büntetésük az isteneknek, amiért ide száműzték őket hosszú évekkel ezelőtt.
– De én csak egy gyerek vagyok. Mégis hogyan tudnék leigázni világokat? És gyilkolni sem akarok. Azt már tudom, hogy apám is diszparátusz volt, de bennem nincs bosszúvágy anyám iránt, mert megölte, mikor megtudta ezt. Egyszerűen nem tudom gyűlölni – szöktek könnyek barna szemébe.
– A herceg és minden diszparátusz melletted áll. A döntés a te kezedben van, Ména. Elhatározásoddal ítéletet mondassz egy egész faj felett. Már nincs túl sok időnk hátra. Viszont mielőtt döntesz a jövőről, jusson eszedbe a múltad és a jelened. És azok, akik kitöltik azt.
Ména fejét leszegve sírt. A tehetetlenség és a félelem tombolt gyermeki lényében, amit immár örökre megfertőzött keserű küldetése. Vontatottan levette Rusnya köpenyét, majd átnyújtotta neki.
– Ideje indulnom. Brontol már vár rám.

***
– Késtél! – zengte be a termet egy mély hang.
– A faluban jártam Rusnyával. Nincs értelme dühöngenie – közölte Ména higgadtan.
A fekete bőrű lény hirtelen elé ugrott. Hegek borította arcát olyan közel nyomta a lányéhoz, hogy lehellete égette bőrét. Torkon ragadta, körmét a húsába vájta. Lassan felegyenesedett, majd a magasba emelte a kapálózó testet.
– Ha most egy igazi ellenséggel találkoztál volna, ez az úgynevezett kis késésed az életedbe is kerülhetett volna – mondta, majd a földre dobta a fuldokló lányt. – Mindig teljesítsd a parancsot, mert az a kötelességed. Aki pedig nem teljesíti a kötelességét, nem más, mint egy áruló – magyarázta szigorúan.
Ména levegő után kapkodva, könnyeivel küszködve feltápászkodott a földről. Komoly tekinetét rászegezte tanítójára, egyenesen apró, sárga szemébe bámulva. Brontol lapos ujját végighúzta éles felső fogain, majd kajánul elvigyorodott. Két méteres, izmos alakja felül meztelen volt, aránytalanul hosszú lábait térdig érő barna nadrág fedte. Széles vállát és mellkasát ugyanúgy mély hegek borították, mint markáns arcát.
– Már nem látok a szemedben félelmet – sétált körül Ménát. – De mást sem. Üres a tekinteted, akár egy hulláé.
– Mégis milyennek kellene lennie? – kérdezte, tekintetét a fekete keretes ablakra szegezve.
– Még mindig nincs meg benned a legfontosabb dolog, amire szüksége van egy igazi harcosnak – emelte meg a lány állát. – Nézz rám! Mit érzel, mikor rám kell, hogy pillants?
Ména hallgatott.
– Félelmet már nem. Vagy talán jól leplezed. Azonkívül még mit? Undort? Haragot? Vagy talán gyűlöletet?
– Nem érzek semmit.
– Valld be! Legszívesebben megölnél, ugye? – hajolt közelebb hozzá. – Olyannyira megvetsz, hogy örömmel a hátamba mártanál egy tőrt, mikor elfordulok. Vagy talán a puszta kezeddel képes lennél kitépni a szívem, bármilyen képesség vagy fegyver nélkül?! – vigyorodott el. – Hogyan ölnél meg legszívesebben?
Ména ajka a dühtől remegni kezdett.
– Nem mocskolnám be a kezem a maga vérével. Mivel képes vagyok vonzani tárgyakat, összenyomnám egy kisebb sziklával, akár egy férget. Egyszer a két lábát morzsolnám szét, majd a karjait, végül pedig a fejét lapítanám össze, amíg ki nem folyna a szeme.
Brontol hangosan felnevetett.
– Tehát erről szoktál álmodozni?! Elérheted a célod, de előtte erősebbnek kell lenned nálam – mondta, majd a következő pillanatban nagyot lendített karján, erősen megütve Ménát, aki azonnal a hideg kőpadlóra zuhant. A lány megtörölte vérző alsóajkát és megpróbált feltápászkodni. Nem sikerült. Térdre rogyva nézett fel a szorosan mellette álló diszparátuszra.
– A legnagyobb fegyvered a fájdalom. Amíg érzed a fájdalmat, életben vagy. A fájdalomból kell erőt merítened, annak kell szítania megvetésed az ellenfeled iránt. Gyűlölnöd kell, amiért megsebzett. Ezáltal fogsz törekedni arra, hogy visszaadd neki minden ütését és elhárítsd a támadásait. Állj fel! – rúgta állon.
Ména remegő izmokkal megtámaszkodott tenyerén. Nehézkesen féltérdre emelkedett, de kibillent egyensúlyából.
– Állj fel! – rúgott belé újra. – Társítsd a fájdalom érzését a haraghoz. Amennyire most engem gyűlölsz, úgy gyűlölj mindenkit, aki ártani próbál neked. Vésd minden porcikádba azt az érzést, ami most kitörni készül belőled, mert csak ez hozhat kellő elhatározást és kíméletlenséget. Így leszel legyőzhetetlen.
Ezúttal olyan erősen hasba rúgta a lányt, hogy az a falnak csapódott.
– Támadj rám! – kiáltott rá Brontol. – Bármit használhatsz. Fegyvert, a képességeid, csak ne fogd vissza magad.
Ména összekucorodva feküdt a földön. Lélegzete elakadt, összefont karjait gyomrához szorította.
Mikor enyhült fájdalma, szeme sarkából a falra szegezett fegyverekre pillantott. Kitárta kezét és magához vonzott egy lándzsát. Megragadta a keményfa nyelet és teljes erejéből Brontol felé dobta, aki könnyedén kitért a fegyver elől.
– Ne megállítani próbálj. Egy célod van: ölj meg! – indult sebesen a lány felé.
Ména minden erejét összeszedve felállt. Kitárta karjait és Brontol felé tartotta.
– Lassú vagy! – közölte, mint aki látszólag jól szórakozik. 
Készült lesújtani rá, ám a lány mit sem törődve vele, ökölbe szorította kezeit, testében harcra szólította minden erejét. Hatalmas csörömpölés visszhangzott. Az óriási ablak apró szilánkokra roppant, egyenesen Brontol hátának repülve. A diszparátusz elugrott a célkeresztből, de bal vállába így is több szilánk darab belefúródott. Ekkor Ména mellkasba rúgta, felugrott vállára, nyakához egy hosszú üvegdarabot szorítva. Tekintete izzott a gyűlölettől.
– Most ki a lassú? – húzta enyhén gúnyos mosolyra vérző száját.
Brontol markába fogta az üvegdarabot és összeroppantotta. Elkapta Ména haját, ledobta magáról, majd talpával arcát a kőpadlónak nyomta.
– Soha ne hezitálj, ha ölésről van szó – mondta, majd leemelte lábát a kicsi fejről.
Miután a legyőzött lány nehézkesen felkelt, Brontol egy nedves rongyot nyújtott át neki, hogy letörölhesse magáról a vért. Ména némi habozás után elvette.
– A mai teljesítményed elnyerte a tetszésem. Most folytatjuk a megszokott edzéstervet.