Vasárnap volt, Dawsont és környékét vastag hótakaró borította. Annak ellenére, hogy tiszta volt az ég és sütött a nap rettentően hideg volt. 

A kínai negyedben emberek hosszú sorai álltak egy kis meleg ételért. Ugyan fogalmuk sem volt arról, hogy mit esznek. A lényeg, hogy meleg étel volt és jól laktak vele.

Távolabb a nyüzsgő piactól, a kápolnában Johnny Shepard tiszteletes misét tartott. Nem voltak sokan nem igazán érdekelte az embereket a vallás, ők az aranyért jöttek ide. Azonban a jelenlévők közt is akadt olyan, aki csak melegedni ment a kápolnába, de nem a lelkét, hanem a fagyott tagjait melengette. Keserves időszak volt ez azok számára, akik nem találtak elég aranyat, de még azoknak is, akik találtak. Számtalan itt élő ember könnyek közt búcsúzkodva ígérte meg, hogy hamarosan visszatér otthon maradt szeretteihez, nem így lett. Ez a város valósággal foglyul ejtette az embereket. Egyeseket, azért mert földönfutóvá váltak. Másokat, azért mert találtak aranyat, de itt tartotta őket a szajhák, az italok és a szerencsejáték. Itt, ha szegény volt az ember, ha gazdag elmenni úgysem tudott.

Abby és Miss. Ross is ott voltak a kápolnában, bár távol ültek egymástól, a tanítónő többször is megbámulta Abbyt. Arra gondolt, hogy milyen szerencsés nő.

Shepard tiszteletes a mise végén járt, de még mielőtt befejezte volna, egy passzust olvasott fel Péter első leveléből:

- Akiket Isten hatalma őriz, hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen. Hogy a ti kipróbált hitetek, ami sokkal becsesebb a veszendő, de tűz által kipróbált aranynál, dicséretre, tisztességre és dicsőségre méltónak találtassék az Ő megjelenésekor. – kis szünetet tartott, hogy megrágják az emberek a felolvasott versszakot, majd folytatta beszédét. – Testvéreim! Isten nem felejtett el, ne legyen kétségeitek és ne engedjetek az arany bűnös csillogásának! Bizony egyszer eljön mindannyiunk életében a számadás pillanata és akkor Isten színe előtt bizonyságot kell tennünk, hogy méltóak vagyunk az üdvösségre. Kedves hívek, nem lehet megvásárolni az üdvösséget arannyal. Csak a kitartó és önzetlen hittel! Ámen.

Mills seriff, Vardy a polgármester és William tanácstalanul álltak az őrs cellája előtt. A cellában Peterson volt, már megint. Lehajtott fejjel ült az ágy szélén és remegett.

- Mr. Peterson! – szólt a seriff.

Peterson lassan felemelte fejét és az emberekre nézett.

- I… Igen? – szólt végül.

- Vannak emlékei arról, hogy hogyan került a farmara? – kérdezte a seriff.

- Nem, nem emlékszem semmire! Egy… asztalnál tértem magamhoz. Majd bementem a szobába ruhákat kerestem és felöltöztem.

- És hová tűntek a ruhái? Miért volt meztelen? – kérdezte Vardy.

- Nem tudom! Nem tudok semmit! – mondta Peterson.

Hirtelen a földre vette magát és erősen rángani kezdett az egész teste, habos nyál csurgott a szájából.

A seriff gyorsan kizárta a cella ajtaját és Vardyval beléptek. 

William mozdulni sem bírt, lesújtotta a látvány.

- William gyorsan szaladj és hívd a doktort! – szólt a seriff.

Beletelt pár másodpercbe, míg William feleszmélt. Kilépett az utcára.

Haskell az irodában ült, kivett egy üveg whiskyt és egy poharat a jól megszokott helyről és megtöltötte poharát.

Mellette a földön, lustán elnyúlva egy lompos fehérszőrű szamojéd kutya feküdt. Épp a reggel vette pont az ilyen pillanatokra, mikor egyedül van.

- Látod Snow mit tesz velem az élet. – mondta Haskell a kutyát nézve. – Alig engedek valakit a közelembe, máris el kell taszítanom! Ugyan hogy bízhatnék abban a szajhában, mikor a polgármesterhez jár? Hogy mondhatnék bármit is neki, ha mindent átad Vardynak? Persze ezt nem tudhatom biztosan, de jobb félni, mint megijedni.

Kiitta poharát és meggyújtott egy szivart. Nagyot szívott belőle és a füstöt felemelt fejjel a plafon fele fújta.

- Kurva szivar! – folytatta – Tizenöt éve nem szivaroztam és most… Most egy kibaszott szajháért ezt is meggyújtottam. Neked bezzeg jó dolgod van Snow, nincsenek ilyen gondjaid. – közben lábával a kutya oldalát bökdöste, de az nem moccant. – Nem tudom mondott-e valamit rólam Vardynak, de ha igen elvágom a torkát annak a faszkalapnak. Janet nem bántom, többé nem… - megint töltött a pohárba és ivott. – Megölte egyik szajhámat valami… szörnyeteg, élőhalott vagy mi a fasz! Őrület, létezik egyáltalán ilyen? Harry agyon lőtte, mégis elment a rohadék!

Kopogtak az ajtón, de mielőtt Haskell szólhatott volna, Harry lépet be sápadt arccal:

- Uram, itt járt Farnum! Azt mondja Peterson él!

- Mi a frászkarikát hordasz itt össze? – kérdezte Haskell homlokát ráncolva.

- Peterson él! Ott az őrsön, a seriff bezárta. – válaszolt Harry idegesen.

- Nem! Most fogok megőrülni, vagy már rég az vagyok? – mondta a bordélyfőnök keservesen nevetve.

- Uram! Látta Dytont… itt valami nincs rendjén!

- Tegyük fel, hogy igaz! Valami csoda folytán, Peterson belek nélkül ugyan, de él és virul. Mi lesz, ha beszélni fog? Ha elmondja, hogy te ölted meg? 

- Ettől tartok én is uram!

- Oda kell mennem! – mondta Haskell, de nem bírt felállni.

Harry még vetett egy aggodalmas pillantást főnökére és kiment az irodából.

- Látod Snow? Ez az én életem… Ezért utálom az embereket! - mondta Haskell és újabb pohárral töltött.

Nemsokára visszatért William a doktorral együtt, mikor beléptek az őrsre a doktor megállott és dermedten nézte Petersont, akit közben a seriff és Vardy az ágyra fektettek.

- Dr. Lyam! – szólt a seriff.

- Már elnézést uraim, de csak engem lep meg, hogy ezt az embert nemrég eltemettük és most itt van és él?

- Ezt mi is tudjuk doktor, de most arra kérem, vizsgálja meg! Nemrég rángásos görcsei voltak! – mondta a seriff.

- Vajon mitől? – kérdezte gúnyosan a doktor, miközben táskáját az ágy mellé tette.

Miss. Ross a templomból haza érve vizet melegített és feltöltötte vele a fürdőkádat. Lassan levette ruhadarabjait és óvatosan bele lépett a gőzölgő vízbe. Libabőrös lett az egész teste és kirázta a hideg. Nagyon átfázott hazafele az úton. Végül bele feküdt teljesen és fejét hátra hajtva lehunyta a szemét. Szíve alatt egy babát hord, aki nemsokára világra jön. Egyedül kell felnevelnie úgy, hogy még azt sem fogja tudni ki az apja. Apa nélkül egy olyan városban, ahol a legjobb, amit remélhet az ember, hogy álmában fog meghalni.

Belemerült teljesen a kádba, feje fölött összecsapott a gőzölgő víz.

- Lázas! Adok egy kis ópiumot talán, az megnyugtatja és nem lesz több rángása! – mondta Dr. Lyam, miközben Peterson száját szétnyitotta és cseppentet bele egy kis ópiumot. – Meghallgatom a tüdejét!

Szétgombolta a beteg ingét és meglepetten látta, hogy Peterson hasa hegmentes, mintha meg sem szúrták volna. Mindenki ámulva nézte. 

Haskell lépett be az őrs ajtaján.

- Jó napot uraim!

- Mr. Haskell minek köszönhetem a váratlan látogatást? – kérdezte a seriff.

- Csak gondoltam jelentem, hogy egy seggfej kinyomta a szemeit egyik szajhámnak! Szétlőttük a mellkasát, mégis elmenekült. Gondoltam érdekli az eset. Egyébként az a kurva nagyon jól szopott! – mondta Haskell mosolyogva.

- Mr. Haskell hallottam az esetet és szándékomban állt elmenni önhöz, de mint látja közbe jött valami! – mutatott a seriff Petersonra.

- Én is hallottam, azt hittem élőholtak csak a rémmesékben vannak! – mondta Haskell.

William szúrós tekintettel nézte a bordélyfőnököt. 

Peterson mocorogni kezdett és ki nyitotta szemeit. Először az előtte térdelő doktorra vetett egy pillantást, majd a többi embert is szemügyre vette. Végül Williamen állott meg tekintete, hosszasan bámulta. William nagyon nyugtalan lett, nem tudta mit kellene tegyen. Oda lépjen és mondjon valamit, vagy át ölelje? De nemrég még halott volt ez az ember.

Peterson szája nagyon száraz volt, nyelt egyet és alig halható rekedt hangon szólalt meg:

- Kik maguk?

Haskell elhagyta az őrsöt. 

Útközben Shepard tiszteletessel találkozott.

- Jó napot Mr. Haskell! – köszönt a tiszteletes.

- Kezdje morzsolni a rózsafűzért atyám! Az utcán élőholtak járnak! – mondta Haskell köszönés helyett, menetközben.

Mikor beért a bordélyba a pult mögött tevékenykedő Harryhez lépett:

- Egyelőre nincs ok aggodalomra! Peterson még a tulajdon fiát sem ismerte fel. Gondolom nem emlékszik semmire, egyelőre. – mondta Haskell.

- Ez megnyugtató hír uram! – felelte Harry, de az aggodalom nem tűnt el az arcáról.

Vardy és a seriff újabb és újabb kérdéseket tett fel Petersonak, de nem emlékezett semmire. Az utolsó kérdést a seriff tette fel:

- Felismeri ezt a fiatalembert? – mutatott Williamre.

- Nem, sajnálom… - mondta Peterson.

- Ő a maga fia! Nemrég ön meghalt, itt gyilkolták meg a cellában!

- Akkor miért élek? – kérdezte Peterson.

- Azt szeretnénk mi is tudni! – felelte a seriff.

Dr. Lyam még egyszer megvizsgálta Petersont.

- Úgy tűnik nincs már láza, kutya baja. – állapította meg a doktor.

- Valóban kezdet vissza jönni a színe. – tette hozzá a polgármester.

- Az jó! – mondta a seriff. – De sajnos nem hagyhatja el a cellát Mr. Peterson, míg ki nem derítjük, mi folyik itt. Uraim megkérem, hagyják el az őrsöt! Nekem el kell mennem a bordélyba a másik eset miatt. 

William szomorúan lépett ki az ajtón, abban reménykedett, hogy apja legalább rá emlékszik. Mills azt remélte, hogy Peterson talán meg tudja mondani kivolt a gyilkosa. Sajnos mindkettőjüknek csalódniuk kellett.

Mills seriff a bordélyszoba ablakánál állt és az utcát nézte. Mögötte Haskell és Harry állt. Snow nyugtalanul járkált a szobába a padlót szagolgatva.

- Tehát, Dyton itt esett ki az ablakon és eltűnt! – mondta Mills.

- Pontosan! Én az irodámban voltam, mikor sikolyt hallottam. Gyorsan szóltam Harrynek és berúgtuk az ajtót. A lány már halott volt, Dyton pedig agyonlőve, ugyan de elmenekült.

- Furcsa. – mormogta Mills. – És a lány, hol van a holttest?

- Ó, mi már gondoskodtunk róla, Harry elföldelte. – mondta Haskell mosolyogva.

Mills komoly tekintetet vetett a bordélyfőnökre.

- Ugyan már seriff! Minek egy szajhának temetés meg pap? – mondta Haskell.

- Értem… - mondta a seriff.

- Nos, akkor lemegyünk és megiszunk valamit, vagy esetleg más szolgáltatást szeretne igényelni? – mondta gúnyos mosollyal Haskell.

- Maradjunk az italnál! – felelte Mills.

Dyton miután elhagyta a temetőt, sokáig kóborolt az erdőbe. Bár úgy látszott vissza nyerte önuralmát, nem sokáig tartott. Rövidesen megint uralmába kerítette az a titokzatos erő, szemei megint kéken fénylettek. Peterson ruháit viselte. Mivel az övé a bordélyba maradt, megfosztotta a holttestet ruháitól.

Most az indián faluba keveredett. A gyerekek beszaladtak a sátrakba, mikor meglátták a sápadt arcú idegent.

Dyton mint egy részeg ember, úgy tántorgott a sátrak közt, tűzhelyekbe lépett bele edényeket rúgott fel. Hamarosan észrevették az indián őrök és íjakkal kezdtek rá lőni. Az első nyíl egyenesen a mellkasát fúrta át. Dyton megállott vetett egy pillantást a támadóira, majd letörte a nyíl testéből kiálló részét. Tovább kapta a nyílzáport, még párat letört, de a végén nem is vette figyelembe. Csak haladt előre és egyre közelebb került a két indiánhoz. Végül már inkább hasonlított sündisznóra, mint emberre, a sok testébe fúródó nyíltól. 

Mikor végre oda ért az indiánokhoz, azok már annyira megrémültek, hogy futni sem volt erejük. Dyton megragadta az egyiket és puszta kézzel roppantotta szét a fejét. A kezére tapadt agyvelőt, lenyalta és közben kísérteties mosollyal nézte a másik indiánt.

Ekkor lódobogást hallott a háta mögül. Megfordult, egy másik indián volt az. 

Vágtában viharzott el a lovas indián Dyton mellett és egy hirtelen mozdulattal lecsapta a fejét egy tomahawkkal.

Dyton feje a hóba hullott, a teste pedig élettelenül terült el. A két indián nem is foglalkozott tovább vele, a főnök sátrához indultak, hogy szóljanak az esetről.

A megcsonkított testből, valami különös szurokszerű kék massza fojt. Bele olvadni látszott a hóba, de nemsokára a fizikai törvényekkel dacolva a levágott fej irányába kezdett folyni.