A seriff ment a kis Alice után az iskolába. Mikor oda ért már várta is a lánya, az iskola bejáratánál állt a tanítónővel.

- Miss. Ross! – szólt Mills a kalapjához nyúlva.

- Seriff, Alice már türelmetlenül várta, arra gondoltunk, hogy közbe jöhetett valami. – mondta a tanítónő.

- Hát elég sok minden van, a nyakamon higgye el! De itt vagyok! – mondta a seriff lányára mosolyogva.

- Azt elhiszem! Hallottam az esetet! 

- Igen… Kellemes délutánt Miss. Ross! – köszönt el a seriff.

- Maguknak is szép napot! Holnap találkozunk! – mosolygott a tanítónő Alicere.

Miss. Ross még egy darabig figyelte a távolodó seriffet és a kislányt, majd visszament a terembe. Neki látott a táblát letörülni, de alig fejezte be, erős hányinger fogta el. Kiszaladt az iskola hátsó bejáratán és erőltetett öklendezésbe kezdett. 

Szemei könnybe úsztak, de nem csak a hányinger volt az oka. Lenézett és kezét a hasára tette, könnyei most már gátlástalanul hullottak. 

El kell mondanom! – gondolta magában.

Este lett. A még mindig oszlophoz kötözött William arra gondolt, hogy meg fog fagyni. Nemsokára Nantakvod és a törzsfőnök lépet be a sátorba.

- Én elmenni sápadt arcú földjére. Elmondtam, te fogoly nálunk!

- És mit válaszoltak? – kérdezte William.

- Adnak bármit fiúért cserébe, de nagy főnök nem szereti aranyat. Neki a földje kell! – mondta Nantakvod.

William lehajtotta a fejét, hirtelen nem tudta nevessen vagy sírjon. Mataoka beszélni kezdett.

- Nagy főnök mondani, fiú holnap reggel meghal! – mondta Nantakvod és elhagyták a sátrat.

William először fékezte érzéseit, de ahogy telt az idő egyre jobban tudatosult benne, hogy meg fog halni. Sírni kezdett nem bírta tovább, végül is csak egy tizenhét éves gyerek volt. 

Éjfél tájt elszenderedett, de nem sokáig. Valaki belépett a sátorba. William ki nyitotta szemeit, de annyira ki sírta őket, hogy alig látott a sátor tetején beszűrődő holdvilágba. Közeledett feléje egy nő, legalábbis az alakjából ítélve annak tűnt.

- Vizet hoztam! – szólt a lány mikor Williamhez ért.

- Ez kedves, de holnap meghalok! Minek nekem víz? – válaszolta William.

- Azért csak igyál! – nyújtotta a fa edénykét a lány.

- Köszönöm! Te is beszélsz angolul? – kérdezte William, miután meg itatta a lány.

- Igen, ami azt illeti én tanítottam, Nantakvodot is. – válaszolt a lány mosolyogva.

- És te kitől tanultál?

- Egyszer távol a várostól egy sápadt arcú vénembert találtunk. Nagyon gyenge és öreg volt, ott hagyták az út szélén. Apám nem rossz ember… – mondta a lány és lehajtotta fejét.

- Folytasd! – biztatta a fiú.

- Elhoztuk ide a faluba. Ápoltuk, gondját viseltük. Sokat voltam én is mellette. Tőle tanultam meg angolul, még írni is egy keveset! – mosolyodott el a lány. – Sajnos már egy éve Manitou magához szólította az öreget…

- Ki az a Manitou? – kérdezte William.

- A Nagy Szellem! – válaszolta a lány mosolyogva.

Erre William is nevetni kezdett. 

Rövid szünet következett, a lány William mellé telepedett és a földet nézte. A fiú bármennyire is nem volt alkalmas a helyzet, nem tudta meg állni, hogy alaposabban szemügyre ne vegye a lányt. Nagyon csinos volt, keblei szépen domborultak a bőr ruha alatt. Ében fekete haja be volt fonva, karjai vékonykák voltak, törékenyek. Az egész lénye olyan ártatlannak, szűznek hatott.

- Hogy hívnak? – tette fel William hirtelen a kérdést.

A lány elmosolyodott és kis habozás után szólalt meg:

- A ti nyelveteken Új Hajnal a nevem! – mondta kicsit szégyenlősen.

- Nagyon szép név! – mondta a fiú.

- A te neved William! Mondta Nantakvod! – mondta a lány, a fiúra tekintve.

Újabb csönd. Egy kicsit egymás szemeiben elkalandoztak. William zöld szemeit, a lány határtalan mezőnek képzelte, mindezt a hold hideg fehér fénye világította be. A fiú a fekete szempárt a végtelenségnek, a végzetnek képzelte el, ezen el is mosolyodott kicsit, ironikusnak találta. Ez a mosoly aztán meg is törte a varázst, a lány felállott. Egy darabig tétován nézett a fiúra, majd lehajolt és homlokon csókolta.

- Ég veled William! – mondta és elindult ki a sátorból.

William szemei megint könnyesek lettek, gombócot érzett a torkában, ami mindjárt megfojtsa.

- Várj! – szólt a lány után. Az megfordult. – Maradj, még, beszélj egy kicsit velem…

A lány ki lesett a sátorból majd visszafordult és visszaült a fiú mellé.

- Hány éves vagy? – kérdezte Új Hajnal.

- Tizenhét. – válaszolt William.

- Én tizenöt! – mondta a lány.

- Mikor leütöttek, egy dombon üldögéltem nem mesze a várostól. Valami különös kék fényeket láttam a folyónál. Te tudsz valamit erről? – kérdezte William.

- Apám szerint a rossz szellemek azok, az arany ott el van átkozva! – mondta Új Hajnal.

Ezen mind ketten elmélkedtek egy kicsit magukban.

William nem tudta le venni szemét a lányról, már nem igazán érdekelte a halál, csak szerette volna életének hátralévő pár óráját ennek a lénynek a társaságában tölteni. 

Őrület!

Új Hajnal, hirtelen komoly tekintettel nézett a fiúra és halkan beszélni kezdett:

- William én… segíthetek megszökni innen!

A fiú lélegzete megállott.

- De ha segítek neked, itt már nem lesz nekem maradásom… veled kell menjek.

William úgy érezte, menten elájul.

Dyton már több napja, nem mert kimenni a házból. A szűnni nem akaró láz teljesen ki készítette. Arra gondolt, hogy még egyszer megnézi azt a különös kék dolgot a karján. Levette az inget, most is világítottak a kék nyalábok, mintha foszforeszkált volna az egész. Elvette a szekrényen helyezkedő kis tükröt és abban nézte tetoválását. Már a nyakát is belepte ez a rejtélyes kék nyaláb.

Haskell most is Jane társaságában töltötte az estét. Hangosan nyögött a lány, úgy mozgott le-fel a férfin. Haskell tudta, hogy Jane megjátssza az egészet, elvégre csak egy szajha. Ráadásul ő a főnöke. De ez most nem nagyon foglalkoztatta, valahol máshol járt az esze.

- Elég lesz Jane! – szólalt meg Haskell.

- Igen uram! – szólt a lány és abba hagyta, majd öltözni kezdett.

- Jane az Isten szerelmére kérlek, ne szólíts uramnak! Mikor kettesben vagyunk, szólíts Billnek! – mondta Haskell, továbbra is hanyatt fekve az ágyon.

- Igen uram! – válaszolt Jane.

- Jóságos Isten! – mondta Haskell és lehunyta szemeit. Rövid hallgatás után újra beszélni kezdett. – Tudod Jane, én nem akarok senkinek rosszat. 

- Akkor miért teszel rosszat Bill? – tette fel hirtelen a kérdést Jane.

Haskell felült, egy darabig csak bámulta a lányt összeráncolt szemöldökkel. Jane halálra rémült.

- Mikor ide jöttem, ez a város csak egy szaros telep volt! Én alkottam ezt a várost! És nem engedem át másnak. Addig nem nyugszom, míg vissza nem szerzem! – válaszolta Haskell.