Magamat csapnám be , ha nem emliteném meg --ha már szinházról van szó--Edward Albee: Nem félünk a farkastól cimű darabjának szatmári bemutatóját, már csak azért is mert ebben a darabban két szatmári vezető szinész, Ács Alajos és Elekes Emma remekelt  az amerikai drámában, ami újszerű, és szokatlan volt, mert  olyan, mondhatnám intim gondolatokat és tetteket visz a közönség elé, ami számunkra, a szatmári szinpadról, még ismeretlen. Ugyanakkor a másik két fiatal szereplő, Dálnoki Zsóka , és Benczédi Sándor--mindkettő Magyarországra távozott, Benczédi a Veszprémi Petőfi szinházban játszik--igyekeztek felnőni úgy a darab mondanivlójához , mint a két nagyszerü partnerhez.

           És most megfogalmazódik bennem egy kérdés, és pedig a hűség kérdése, a társulathoz, a városhoz, megállapitom, fájdalom, de az idősebbek a hűségesebbek, mert a két fiatal szinész, mindkettő elhagyta a társulatot, a várost , sőt , az országot is.

           A darab Kovács Ferenc rendezésében került bemutatásra , egy olyan időszakban, amikor mi  még csak hallomásból ismertük az amerikai életmódot, felfogni is alig tudtuk, hogy  mi foglalkoztatja az átlag amerikait, mi képes arra birni , hogy zűllésre adja a fejét, a magas életszinvonal ellenére  is. Ez már igazi lélektani dráma volt.

           Azt hiszem nem lennék igazságos , ha nem emlitenék meg  egy-két dolgot , aminek mi voltunk a haszonélvezői. A vendégjátékokat. Most csak a nagyváradi társulatot emlitem -- hiszen ők azok ,akik a legsikeresebb előadásaikat , elhozták Szatmárnémetibe is. Mindig nagy szeretettel vártuk őket , különösen  ha operettel jöttek.Ílyenek voltak a Régi nyár, a Lila akác, a felejthetetlen Papp Magdával, Belényi Ferenccel, és a többi , a szatmári közönségnek is kedves szinéssszel. De tőlük láttuk Csurka István:Döglött aknák cimű komédiáját is.

          Ők azok, akik a legszükösebb időkben sem kiméltek időt fáradságot. hogy a mi városunk közönségét is elkápráztassák virtuóz játékukkal. Igaz , mindig "táblás" házban játszottak, ami viszont bennünket dicsér.

           Néhány  évtized  szatmári történései --velem vagy másokkal-- kivánkoztak ki emlékeim tárházából, innen lentről földközelből. Azért jutott hely Terézkának, kubikosnak, ivászatoknak, szinészeknek(a szinház a szivem csücske) csalóknak és igazaknak, szegénynek és gazdagnak,gyáva és bátor megnyilatkozásoknak, vagyis emberi dolgoknak. Tettem ezt azokért, akik látták, tudják , mert elszenvedték, talán jobban mint én ,--hogy mi volt, és tettem azokért,akik nem tudják nem tudhatják, mert nem laktak itt , vagy akkor még megsem születtek.Tettem azért , hogy tegyék mások is , mert mint mondják , minden ember  élete egy külön regény, és az nem igaz , hogy egy negyven-ötvenezres lélekszámú magyar közösség nem képes emlékeit megőrizni, továbbadni ápolni.És tettem három gyermekemért , és két gyönyörű unokámért.

           Az előző fejezetet úgy kezdtem , hogy az egyik szemem sir , a másik meg nevet.Most már azt is megmondhatom , hogy miért. Azért nevet, mert még sokan vagyunk,és azért sir , mert rohamosan fogyunk!

                                        VÉGE.