Felkérést kaptam moldvai barátomtól-- de inkább sorstársamtól--levélírás ügyben. Nem voltam túl jó viszonyban vele, mert szokásaink nagyon sokban különböztek egymástól-- olyan forrón tudta enni a levest, hogy én megmosdani sem tudtam  volna olyan meleg vizben-- nagyon zárkózott volt, és állandó jelleggel szomorú.Ezen felül rendkivüli tiszteletet  éreztem iránta , mert egy alkalommal, fogadásból,  három zsák cementet, a vagontól mintegy harminc méterre  lévő raktárig elvitt. Természetesen egyedül , pedig őmaga nem volt   súlyosabb, másfél zsák cementnél. Szabályosan meghatódtam , amikor láttam , hogy megindul a sinek között, ahogy feszülnek izmai karján,  nyakán, lábán. Mások is megpróbálták, három zsákkal , de egyikük sem tett meg tiz lépésnél többet. Teljesitménye mindenképpen tiszteletet parancsolt. Nekem  később elmesélte , hogy civilben a vasutnál  dolgozik, a vagonok kipakolásánál, és jónéhány tiz tonna cement áll mögötte. Egyszerüen csodáltam, hogy mekkora  erővel , kitartással  áldotta meg az Isten és sajnáltam , hogy ez az erő, ez az akarat, milyen kevés szellemi energiával párosul.

                  De vajon ő a hibás mindezért? Vajon nem a sok testvér, a várostól való távolság, az iskola hiánya, vagy a szülők  igénytelensége miatt maradt el szellemi képességének fejlesztésében , vált azzá, amivé "emelőgéppé"? Vajon meddig fogja birni ezt?

                   A levelet megirtam, ő elvitte a posta ládába -- legalábbis nekem azt mondta-- de három nap mulva máris követelte a választ . Tőlem. Ez igy ment három héten keresztül, gyengébb pillanataiban egyenesen engem hibáztatott, hogy esetleg nem jól cimeztem a levelét Ekkor már betelt a pohár , megfogtam a kezét , és arra kértem , hogy mutassa meg nekem , hova tette a levelet. Ő megmutatta , hogy a kapu mellett a két teljesen egyforma ládikó egyikébe. Ám ezen ládikók egyike postaláda volt , a másik   viszont a kaszárnya villanyóráját rejtette. Kinyitottam a ládikókat . A postaláda teljesen üres volt,, a másik ládából nyitásra kihullott a három héttel korábban keltezett levele.

                   Akkoriba már legalább  tiz éve súlykolták, hirdették, bizonygatták, hogy nálunk  felszámolták az analfabétizmust. Ezt olyan meggyőzően  hazudták, olyan vehemenciával  hirdették hogy már volt olyan aki el is hitte. Elsősorban maguk az írástudatlanok.

                   Közben megérkezett Géza  barátnőjének válaszlevele. Gyakorlott  kalligrafikus irás, öröm volt ránézni, ahogy sorakoztak a fehér papiron a  fekete tintával írott gyöngy betük. Hamar  átfutottam a sorokat , majd visszaadtam Gézának , hogy vigye Vencelnek , mert ez a levél első sorban neki szól, és csak azután neki. Idézek néhány sort a levélből: "Szégyelje magát pernahájder, maga kihasználja mások tudatlanságát, akkor amikor maga csak egy nagyon kicsit különbözik ettől az árva fíútól, maga siralmasan ir az anyanyelvén, és csak a hülyeségen töri a fejét, ahelyett hogy megtanulna rendesen irni! Mondja , mit csinált maga az utóbbi husz évben, hogy tudásából csak ennyire futja? Géza légy nyugodt , én megtanitom  Veronkát irni olvasni."... Tiszteletesné.

                   Géza nagyon szomorú lett.Hetekig nem tárgyalt Vencellel, látszott rajta , hogy valamin  nagyon töri a fejét , valami kikivánkozik belőle , de mintha  nem merne  előhozakodni vele.  De egyszer mégis bátorságra kapott, és azzal  a kéréssel fordult hozzám, hogy lennék szives  én , megtanitani  őt irni, olvasni-- csak egy kicsit-- tette még hozzá, hogy  ővele mégegyszer ez a csúfság ne fordulhasson elő. Három hónap múlva, Géza,  a Veronkától kapott levelet, maga olvasta el ,és egyedül irt válaszlevelet Igaz , hogy egy levél meg irása akár három napot is igénybe vehetett. Én már csak cimeztem, és büszke voltam , hogy én is hozzájárultam a az irástudatlanság csökkentéséhez.

                    Később, amikor megbékéltek Vencellel, a székely fíú azzal  vigasztalta Gézát, hogyha ő akkor nem irja meg azt a levelet akkor sosem tanul meg irni.