Villámháború

            Gondolnád, hogy minden egy egyetemista sráccal kezdődött?

Éppen vizsgaidőszak volt, de még egy percet sem sikerült tanulnia, mert a haverokkal és netezéssel pazarolta el az idejét. Arról nem is beszélve, hogy milyen kellemetlen tud lenni, ha egy új videojáték is pont ebben az időben kerül a piacra. Nem tudott szabadulni a virtuális börtönétől, a tanulásra meg pláne nem tudott koncentrálni. Hiába vette kezébe a jegyzeteket, csak azon rugózott az agya, hogy miként pusztítsa el azt az átkozott helikoptert, ami miatt már hétszer kellett újra tölteni a játékot.

            Amikor már tényleg kezdett szorulni a nyaka körül a hurok, belehúzott. Először azt hitte, hogy csak a képzelete játszik vele, de akkor már rájött az ellenkezőjére, amikor huszonhat A/4-es oldal elolvasás után az óra csak egy perccel mutatott többet. Gondolhatta volna, hogy nem jól jár, de minden óra ugyanannyit mutatott, még a szomszéd szobákban is. Valami nem volt rendben vele, persze pozitív értelemben.

            Lassan kezdte megismerni a tehetségét, olyasvalamire tett szert, amiről mindig is álmodott, szupersebességre. Amíg nem tudta tökéletesíteni a képességét, csak saját célokra használta fel. Gyümölcsöt csent el a zöldségestől, újságokat, pékárut, de semmi komolyat.  A Margit-szigetet rohanta körbe egy perc annyiszor, hogy már számolni is képtelenség volt. Miután már teljesen ura volt a sebességnek, komolyabb célokat tűzött ki maga elé. Amikor szirénázást hallott, rohant és segített. Persze olyan gyorsan mozgott, hogy senki sem látta őt, senki sem tudott a létezéséről. Az újságok tele voltak rejtélyes esetekkel. A támadó kezéből egyik pillanatról a másikre eltűnt a kés. A verekedők hirtelen száz-százötven méterre találták magukat egymástól. Az öreg nénit nem ütött el a tőle csak centikre lévő kocsi, mert hirtelen a járda túloldalán találta magát egy virágcsokorral a kezében. A szabadidő megsokszorozódott, annyi mindent tudott tenni, annyi sok helyen. Persze ez átok is volt, az előadások végtelenségnek tűntek egy olyan ember számára, aki egy másodperc alatt képes körbe rohanni a Földet. Könyveket kezdett el olvasni az órák alatt, alig telt egy hét, de már ki is végezte a könyvtárat. A vizsgáit hibátlanul végezte el. A tanárok fel is figyeltek rá és a rendkívüli tudására. Újabb teszteket írattak vele, aminek az eredményéből ki is derült, hogy számra a felsőoktatás csak időpocsékolás lenne. Annyira örült a hirtelen jött hírnévnek, hogy aztán még többre vágyott, fel is fedte a képességét.

            Magyarország büszkén jelentette be a hírekben, hogy magáénak tudhatja a legokosabb, és az első szuperembert is egy személyben. Amerika rögtön fel is figyelt rá, személyesen Barack Obama jött el az országba, hogy állást ajánljon a fiúnak. A legkiválóbb tudósokkal dolgozhat, olyan fizetésért, amilyet a magyarok nem tudnának megfizetni. Szó nélkül hátat fordított szülőhazájának és átrohant a tengeren túlra. Egy ideig boldogan is élt, megkapott mindent, hatalmas házát, nagyképernyős tv-t, minden éjjel egy nőt és annyi pénzt, hogy azt már nyugodtan használhatta toalett papírnak is. Persze ez csak álca volt, csapdát állítottak neki, hogy kísérleteket végezzenek rajta. A véréből sikerült előállítani egy szérumot, amivel másokat is fel tudtak ruházni ezzel a csodás hatalommal. Amerika nem bízta a véletlenre rögtön létrehozott egy kétszázezer fős hadsereget. Miután sikeresnek bizonyultak a kísérletek a létszám végéhez még hozzá csaptak egy nullát.

            Teljesen új kor köszöntött be, egy nagyon szép jövő volt kilátásban. A rendőrök helyét ezek a villámgyors katonák vették át. Csupán egy telefonhívásba került, és mielőtt az illető letehette volna a kagylót, máris a helyszínen termett valaki. A bűnözés csökkent, a közbiztonság javult. Házak épültek fel pillanatok alatt, egy egész várost húztak fel, hogy oda költöztessék az ország összes hajléktalanját. Terrortámadásokat, merényleteket, baleseteket előztek meg. A fiút eközben egy cellában tartották benyugtatózva, hogy még véletlen se tudjon haza szökni. Hamarosan Amerika vált a világ urává, de ezt nem akarta beismerni.

            A Földön nőt a nyugtalanság, mert titokban ugyan, de mindenhol jelen voltak az amerikaiak. Nem kívánatos személyeket iktattak ki, diktátorokat, terrorista csoportokat. Az oroszok okkal gondolhatták, hogy kémkednek utánuk, ezért csak nőt a feszültség a két ország között. Tenni viszont nem tudtak semmit, attól tartottak, hogy lerohanják őket. Az ellenség emberei gyorsabban mozogtak bármilyen lövedéknél.

            Amerika fejébe szállt a hatalom, ön bíráskodni kezdtek. Amikor a japánok megpróbáltak kidolgozni maguknak egy szérumot nagyon mellé lőttek. Egy újfajta pestist szabadítottak el. Karantén alá helyezték az országot, és egy falat húztak köré az amerikaiak, magukra hagyták őket meghalni. Észak-Korea fegyvereit úgy szerelték le, hogy azt Kim Jong-un észre sem vette.

             Lassan, de biztosan a magyaroknak is sikerült előállítani egy szérumot a fiú véréből, amit még korábban vettek tőle. Miután ők is építettek egy szupersereget, az oroszok könyörögtek, hogy adjanak nekik is a szérumból. Cserébe nemhogy nem zárják el végleg a barátság vezetéket, hanem több földgázt is adnak, vagy bármi mást, amire szükség lehet. A sorozatos nemleges válasz után ez átment a fenyegetőzésbe. Azután az oroszok titokban mészárolni kezdték a magyarokat, a csodaszert keresték és mindent bevetettek. Eredménytelen próbálkozások után stratégiát váltottak, hogy bebiztosítsák magukat egy esetleges magyar támadás ellen. A katonák családtagjaikat rabolták el, és fenyegetőztek, hogy megölik őket, ha nem kapják meg, amit akarnak.

            Amerika hadat üzent, ha nem engedik el a magyar foglyokat, lerohanják Oroszországot. Putin azon gondolkodott, hogy atomcsapást mér Amerikára. Hiába gyorsak a katonák, ha elfogy a lábuk alól a talaj, mit sem érnek. Pár napon belül meg is született a döntés, 102 rakétát indítottak útjára. Legnagyobb meglepetésükre, Amerika nem reagált semmit, nem szedtek le egyetlen egy bombát sem útközben. Fel voltak készülve erre is, karba tett kézzel, kávészürcsölgetés közben viccelődve várták a töltetek érkezését. Két millió katona bőven elég volt, hogy a becsapódás előtti pillanatokban apró darabokra szereljenek szét minden egyes rakétát. Az oroszoknak idejük sem volt újabb csapást indítani, igazából meg sem fordult a fejükben, az ország bukása itt már biztos volt. A nap végére Amerikának sikerült leszerelni az összes nukleáris töltetet és minden létező fegyvert. A kormány tagjait börtönbe zárták és átvették az irányítást az ország felett.

            Hamarosan a világ országai egy zászló alatt egyesültek, a gyűlölet és baj természetesen ugyanúgy megmaradt. Történtek terrortámadások, gyilkosságok, de sokkal nagyobb biztonságban élhettek tovább az emberek, és ami a legfontosabb:

Végre békében.