Anna unottan nézett körbe a beépített, fűtött udvaron, a karácsonyi vendégsereg között, akiket a nagyszülei hívtak meg egy egész hétvégére. Hatalmas házukban, ami még a XVIII. századból maradt a családra, akár tripla ennyien is elfértek volna, hiszen megannyi szoba állt a vendégek rendelkezésére, ami kiegészült egy óriási ebédlővel és szalonnal is. Anna sokszor érezte úgy, hogy kastélyban jár, és kislány kora óta előszeretettel gondolta arra, valahányszor itt volt, hogy ő valójában Nina hercegnő, akiért hamarosan bekopog egy daliás férfi, és elveszi feleségül. Jobb híján most is ezen mélázott, hátha így sikerül némi vidámságot csempésznie a kissé lanyhán induló karácsonyba.

Felemelt fejjel, méltóságteljesen járatta végig a tekintetét nagyszülei barátain, rokonain. Néhányukat ismerte is, azoknak mosolyogva bólintott vagy integetett. Akiket pedig még sosem látott, azokkal nem törődött ennyit sem. Nem mintha gőgös lett volna vagy fennhéjázó, csupán ismerte az ilyen ünnepségeket, ahol rendszerint mindig politikáról, közéletről vagy olyan rettenetesen unalmas dolgokról és emberekről esett szó, amikkel ő soha nem foglalkozott. Ki nem állhatta ezt az egész hajcihőt, de édesanyja kedvéért elviselte.

Anna egyedüli gyerekként, apa nélkül nőtt fel, és egyetlen támasza az édesanyja és az anyai nagyszülei voltak. Már kisgyerekként megtanulta, hogy megbecsülje és tolerálja őket, mert nem számíthat senki másra rajtuk kívül. Ezt sulykolták belé, és ő rendre el is hitte.

Most, ahogy ott állt az udvar szélén, egy pohár koktéllal a kezében, szinte bánta már, hogy eljött. Jelen volt az arisztokrácia színe-java. Legalábbis ő, mint a hercegnő, így látta nagyszülei vendégseregét. Fintorgott is egyet, majd megigazítva selyem estélyi ruháját, lassan elindult vissza a kastélyba, hogy lepihenjen kicsit. Felsétált a lépcsőn, be a házba, át a nappalin, ám amint elhaladt a szalon mellett, szinte beleütközött egy magas, szikár, igazán jóképű férfiba.

- Bocsáss meg! - szabadkozott az idegen, és megfogva a lány két karját, aggodalmasan végignézett rajta. - Minden rendben? Nem esett bajod?

- Nem – nyögte Anna szinte alig hallhatóan, miközben a férfi arcát vizsgálgatta. Különös volt, mert mintha már látta volna azokat a mélyen ülő barna szemeket, a fekete hajat, a száj szélén megbúvó gödröcskéket. Pedig megesküdött volna rá, hogy még egyetlen egyszer sem találkoztak.

- Rendben. - Az idegen elengedte Annát, majd kedvesen végigfuttatta rajta a tekintetét. - Nahát, nem is tudtam, hogy ilyen gyönyörű lányok is részt vesznek a partin. Ha csak sejtettem volna, jobban sietek, és egy percet sem kések.

A bók láthatólag telibe talált, mert a lány arca azonnal rózsába pirult, és még a pilláit is lehunyta egy pillanatra, mint ahogy az igazi hercegnők tették régen. - Csak hízeleg – hárított a kezével, de be kellett vallania, hogy ennél szebbet még sosem mondott neki senki.

- Távol áll tőlem. De tudod – hajolt közelebb a férfi, mintha csak bizalmasan akarna elmondani valamit -, az ilyen partikon jobbadán öregek és csúnyák vesznek részt. Az ilyen fiatal virágszálak inkább diszkóba mennek vagy házibuliba.

- Én itt vagyok – mosolygott Anna, és hogy leplezze zavarát, az idegen felé nyújtotta selymes, vékony ujjait. - A nevem Nina. És magát, hogy hívják?

- Tamás – felelte készségesen a férfi, majd elfogadva a felé nyújtott kezet, lazán a tenyerébe fogta, és ott melengette néhány pillanatig. Érezte az apró ujjak rezdüléseit, látta a lány sóvárgó tekintetét, és tisztában volt vele, hogy ez mind neki szól. Talán épp ezért nem is sietett elengedni a puha kezet, csak mikor már kezdett a helyzet kicsit abszurddá válni. Akkor megköszörülte a torkát, és mélyet sóhajtva nézett körbe az üres előtérben. - Úgy hallottam, hogy mindenki a kertben van.

- Igen, ott – felelte Anna, miközben kutatóan pislogott Tamásra. - Szeretné üdvözölni őket? Bár onnan jöttem, és meg kell, hogy mondjam, nagyon elvannak a legújabb politikai témával. Még azt sem vették észre, hogy otthagytam őket. Talán... - Hirtelen elhallgatott, mert túl merésznek érezte a mondani kívánt szavait.

- Talán azt sem vennék észre, ha még egy darabig én sem jelennék meg közöttük – fejezte be a félbehagyott gondolatot a férfi, és szélesen mosolyogva húzta fel egyik szemöldökét, mintha csak kihívásként tenné.

- Szeretné, ha megmutatnám a házat? - Azzal Anna már el is fordult, és az emeleti lépcső felé sétált. Bár biztos volt benne, hogy Tamás követni fogja, meg mégis csak akkor nyugodott, mikor a férfi utolérve, ott lépkedett tovább, közvetlenül mellette. A szíve nagyot dobbant, és lopva pásztázta újdonsült ismerősét.

Bár a korát nem tudta pontosan, annyit azért megállapított, hogy jócskán túl van már a harmincon. Mégis megőrizte fiatalos külsejét, lehengerlő, karizmatikus stílusát. Fekete öltönyében igazán fess volt, és a világosbarna nyakkendője passzolt a szeme színéhez. Csuklóján egy aranyóra díszelgett, de gyűrű nem volt az ujjain. Ez megnyugtatta Annát, és ettől nagyobb bátorsággal fordult oda felé.

- Tudom, hogy nem tartozik rám, de egy ilyen jóképű férfi, hogyhogy egyedül érkezik karácsonykor egy ünnepségre? És a családja?

Tamás tekintete nevetve fordult a lányhoz, mert nagyon is jól értette kérdésének fontosságát, és azt a kósza gondolatot, amiért ez egyáltalán felmerült. Nem is akarta holmi kerteléssel húzni az időt, mert bár fiatalnak tartotta magához Annát, mégis lenyűgözte bájossága és szépsége. Gyönyörű barna haja csillámként zúdult meztelen vállaira, és olyan fényes volt, akár a holdas éjen a csillagok. A szemeinek sötétségét ellensúlyozta szemöldökének lágy íve, ami mintha mindig szomorkás lenne. Alakjára tökéletesen illet a váll nélküli szabott krémszínű ruha, mert kihangsúlyozta vékony derekát, és bepillantást engedett formás melleinek domborulatába. Néhány pillanat kellett is, hogy újból magához térjen, mert kissé elkalandozott a látvány gyönyörűségében.

- Elváltam – felelte végül, még mindig mosolyogva, és pillantásával szinte simogatva a lányt. - Már két éve egyedül élek.

- Valóban? . Anna arcára kiült a reménység, és kissé közelebb hajolva Tamáshoz, beszívta parfümjének részegítő illatát, amitől bódult is lett. Úgy hitte, ennél jobban nem is alakulhatna az este, és talán nem is véletlen, hogy épp egy ilyen férfiba botlott. Szeretett volna hangot adni a boldogságának, de valahogy túl korainak, túl közvetlennek érezte ezt. Így megelégedett azzal, hogy a lépcső tetejére érve, egymás mellett ballagtak tovább a szobákig.

- És te? Te is egyedül vagy itt? - törte meg Tamás a beállt, izzó csendet.

- Nem, vagyis igen. Nincs barátom, ha erre gondol. - Anna lesütötte a szemeit, miközben beszélt és próbált úrrá lenni teste enyhe remegésén. - Viszont itt vannak a nagyszüleim, és az édesanyám is hamarosan megérkezik.

- Akkor itt lesz a fél család. És az édesapád? Testvéred?

- Egyik sincs. Az apukámat soha nem ismertem, azt sem tudom, hogy ki az. Testvérem pedig eddig még nem született. - A lány, hogy önmagáról elterelje a beszélgetést, hirtelen a mellettük lévő ajtókra mutatott. - Ezek itt a vendégszobák. Nagyon tágasak és kényelmesek. Valaha bizonyára kisebb vár vagy kastély lehetett ez a ház, és abból lett átalakítva a mai modernebb kinézetre. Mindegyikben hatalmas franciaágy van, kényelmes fotelek és rádió. Bár ez egyik sincs olyan jó, mint a leghátsó szoba, amiben egy igazi vízágy kapott helyet.

Tamás halkan felnevetett, és a hangjában némi döbbenet is vegyült. - Ez komoly?

- Teljesen. Akarja látni?

A férfi nemlegesen a fejét rázta, mert nem akart csak úgy betörni egyetlen szobába sem. Elégedett volt a ténnyel, hogy egy ilyen csodás teremtéssel sétálhat, nem kívánt többet. És Anna meg is tett mindent, hogy a vendég jól érezze magát. Végigvezette a folyosón, miközben tekintetével a pillantását kereste, és megpróbálta magára vonni. És csupán akkor elégedett meg, mikor Tamás kedvesen mosolyogva fürkészte és felejtette rajta a szemeit.

A déli szárny végén, a lány egy szűkebb lépcsősorhoz ért, és tétovázás nélkül el is indult rajta lefelé. A hűvös téli szél megcsapta, de nem állt meg, mert volt valami, amit még mindenképp meg akart mutatni, ami egyszerűen elkápráztatta minden télen. A lépcső alján azonban egy hatalmas ajtó állta az útját, mint egy kőszikla, és Anna hiába próbálta kinyitni, sehogy sem sikerült, mert gyenge karja alatt a zár meg se moccant.

- Beragadt, pedig biztosan nincs bezárva – fordult segélykérőn hátra.

Tamás bólintott, és lelépve a lány mellé, ő is megpróbálta kitárni az ajtót. Elsőre sikertelen maradt a kísérlete, de amint jobban nekifeszült, a zár csikorogva engedelmeskedett, és az ajtó lendületesen hátra is vágódott, hogy szemük elé tárulhasson a tél gyönyörűsége.

Anna azonnal kilépett az oldalsó virágos kertbe, amit most belepett a fehér hó, de pompája így is megmaradt. A távolabbi lugason jégcsapok lógtak alá, amin megcsillant a házból kiszűrődő ezernyi fény, és azt visszatükrözve bevilágította az egész terepet. Talán szebb látvány akadt a házban, de hangulatosabb biztosan nem. Főleg így, hogy a lány érezte, Tamás minden porcikájában vele van. A hideget sem érezte annyira csípősnek, pedig ez a kiskert fűtetlen és szabad volt. Talán pont ez is adta neki az igazi szépségét és ragyogását.

- Hűvös van – suttogta Tamás kissé rekedten, és levéve a zakóját, ráterítette Anna meztelen, reszkető vállaira. Egy pillanatig még rajta is tartotta a kezeit, bár legszívesebben már nem elégedett volna meg ennyivel. Mégsem akarta lerohanni a lányt, hiszen ebben a csodás kertben még apróbbnak, még törékenyebbnek látta.

- Ugye milyen szép? - Anna hangja elhalt, mert a férfi zakójának illata a fejébe szállt, és valami furcsa remegés járta át az egész testét. Eleinte azt hitte, hogy a hidegtől, de ahogy Tamás odaállt közvetlenül mellé, már tudta, csakis őmiatta.

- Lenyűgöző, káprázatos. Azt hiszem, hogy még sosem láttam ennél szebbet.

Amit mondott, akár a kertnek is szólhatott volna, de tekintete addigra már a lányt nézte, és olyan mélyen próbált belelátni, hogy az is megérezze, a bók neki szólt.

Anna ajkai szétnyíltak, ahogy a férfi felé fordult, és a szíve heves dobogásán át, nem is hallotta a körülötte zajló egyéb dolgokat. Csak megbabonázva nézte Tamást, és tudta, hogyha megcsókolja, az lesz ifjúsága legszebb perce, és egy olyan pillanat, ami egy egész életre elkíséri. Jól látta a férfi szájának közeledését, és még a szemeit is lehunyta, mert úgy érezte, egy pillanat és elájul a gyönyörtől.

- Anna!

Egy hang törte meg a csendet, és Anna úgy ugrott hátra, mintha rajta kapták volna. - Az édesanyám – suttogta a férfinak, és már készült visszamenni a házba, mikor az asszony csinos alakja már meg is jelent az ajtóban.

- Hát itt vagy? Anya mondta, hogy visszavonultál, mert lerítt rólad, hogy unod magad. Pedig már megbeszéltük, hogy ezt a partit bírni fogod, mert lesz egy kis meglepetés is neked. - A hangja rosszalló volt, mégis tele szeretettel. - Amúgy is hűvös van idekint. Mit csinálsz, és... - Csak ekkor vette észre a lánya vállára terített férfizakót, amitől azonnal rájött mindenre. Mosolyogva csóválta a fejét, miközben kikerülve a lányát, kilépett a kertbe, hogy megnézze a fiatalembert, akivel Anna összebarátkozott. Már épp készült egy üdvözlő szövegre, mikor pillantása összetalálkozott azzal a szempárral, akit már tizennyolc éve nem is látott.

- Tamás? - Ez a szó sokkal inkább volt suttogás, mint kérdés, és a férfit ugyanúgy meglepte, mint magát a nőt.

- Barbara – felelte mégis, csakhogy ne látszódjék elveszettnek.

- Ó! - Az asszony előbb értetlenkedve bámult, majd hirtelen elkapta valami furcsa balsejtelem. És, hogy végre tiszta vizet öntsön a pohárba, egész testével odafordult a lánya felé, és erőltetett mosollyal a száján, lágyan nézett rá. - Látom, már összeismerkedtetek. Ezek szerint a meglepetés elmarad, és már nem tudom én bemutatni neked az édesapádat.