IX. fejezet

Alku

Malin botladozva, lihegve igyekezett Mightor felé. Már régen megpillantotta a főváros fölé magasodó Archos-hegyet, de még hosszú út állt előtte.

„Minél hamarabb oda kell érnem” – gondolta magában, és átkozta lassúságát.

Amikor az ifjú, aki végezhetett volna vele, segítségért küldte, rögtön a király jutott az eszébe, más lehetőség nem is nagyon volt. A csata hevében sikerült észrevétlenül megszöknie a törpéket igába hajtó öccse elől. Talán egyszerűbb lett volna, ha saját irháját mentve olyan messze menekül, amilyen messze csak lehet, de nem tette. A törpebecsület egyik legfontosabb szabályát szegte volna meg, ha nem teljesíti annak a kívánságát, akinek az adósa. Másrészről pedig, ahogy az ifjú is mondta, az ő érdeke is fűződik ahhoz, hogy legyőzzék Abdurt.

Malin nekitámaszkodott egy sziklának, és kézfejével letörölte homlokáról a verejtéket.

„Minél hamarabb oda kell érnem!” – ismételte meg, ösztönözve magát a haladásra.

***

Wodurnak egyre rosszabb lett a hangulata, ahogy teltek a napok. Mint ahogy mostanában állandóan, most is az asztalnál kellett ülnie, hogy a törpék féktelen evés-ivását nézze.

A király agyában más sem járt, csak hogy gyorsan megszerezze valahonnan a váltságdíjat, és elbocsássa innen a törpéket. Most már átkozta magát, hogy idehívta őket, de így már nem volt mit tenni.

„Ezeknek az aranyon kívül egy dolog fontos – gondolta Wodur. –: csak a lakomázás! Ha még sokáig itt maradnak, a konyhából felélik a váltságdíj értékét.”

Bús gondolatait az ajtó kicsapódása szakította meg. Amikor megpillantotta az érkezőt, hirtelen felpattant ültéből.

„Pompás! Még egy törpe!”

Rögtön felismerte Malint, Falin, Felnur, és a már nem itt tartózkodó Abdur bátyját. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, az ősz szakállú törpe térdre esett, és levegőért kapkodott.

Wodur gyorsan vitt neki egy pohár vizet. Az hálásan felhajtotta az egészet.

– Mi hírt hozol – kérdezte Wodur –, ami ilyen sürgős?

– Rossz hírt – felelte Malin. – Abdur valahogyan szert tett egy igen nagy erejű gyűrűre, amivel igába hajtotta saját népét. Máris csatába indult az aurum-erdei elfek ellen­­…

Malin itt megakadt a beszédben, látván, hogy a király az utóbbi mondata hatására rémült, szinte tébolyult arccal roskad le egy székre.

– Az Aurum-erdőbe ment? – kérdezte Wodur, mintha nem hinné el, hogy így van.

– Oda – felelte Malin. – Máris javában dúl a mészárlás.

A király öklével lecsapott a szék karfájára, olyan erővel, hogy az megreccsent, és elrepedt. Felállt, és remegő hangon mondta:

– Mindenki fegyverbe! Azonnal az Aurum-erdőbe vágtatunk!

Egy szolga futva indult el, hogy továbbítsa a parancsot. Wodur sóhajtott, és odalépett a fal mellett elhelyezett díszes szekrényhez. Egy ezüstösen fénylő, másfélkezes kardot vett elő belőle, aminek a markolatgombjába egy kis fehér gyémántot ágyaztak. Felkötötte az övére, aztán fáradtan ült vissza. Keze görcsbe rándult, ahogy lelki szemei előtt lejátszódott Thurion legyilkolása.

***

Thurion egy fához kötözve állt már órák óta, étlen-szomjan, de eldöntötte, hogy nem mutat gyengeséget. Próbálkozhatott volna szökéssel, de esélye sem volt. Ha még sikerülne is kiszabadítania magát a sokszor áthurkolt béklyóból, még meg is kellene küzdenie két állig felfegyverkezett törpe őrrel.

– Mit akartok tenni velem? – kérdezte Thurion feszengve, habár feleletet nem várt. De az egyik őr, igaz, nem fordult felé, de válaszolt neki:

– Azt csak a Törpekirály tudja.

„Ejnye, ezek nem is olyan barátságtalanok” – gondolta Thurion. Úgy döntött, hogy megkockáztat még egy kérdést, hátha beszélgetéssel közelebb tud kerülni a törpékhez.

– És milyen vezető ez a Törpekirály?

A másik őr azonban felcsattant:

– Csönd legyen!

– Ennyit erről – morogta halkan az ifjú.

Néhány hosszú, néma csend után azonban váratlanul újra megszólalt az egyik törpe:

– Mi ez?

Thurion felkapta a fejét. Kiáltások hallatszottak, és patadobogás. Hamarosan meg is pillantotta, honnan jönnek a hangok. Valamivel távolabb egy nagy csapat királyi katona vágtatott el a fák között, és a törpéket üldözték.

„Itt az alkalom!” – gondolta az ifjú. Nagy levegőt vett, majd teli torokból elrikoltotta magát:

– Segítség! Itt va…

De az egyik törpe erős ökölcsapása beléfojtotta a szót. Thurion érezte, hogy a szája szélén kiserken a vér.

– Megőrültél?! – kiáltotta dühödt rémülettel az őr. – Ha a Törpekirály meghallja, hogy te még tudsz itt segítségért kurjantgatni, elevenen megnyúz minket!

– Hát éppen ez az! – fakadt ki az ifjú. – Elnyom mindnyájatokat! Ha eleresztetek, tudok beszélni a királyiakkal, hogy ez a mészárlás csak egy törpe bűne.

Az őr arcán látszott, hogy elgondolkodik, de aztán megrázta a fejét, és elgondolkodik, de aztán megrázta a fejét, és elfordult.

– Nem vállalhatjuk a kockázatot. A katonáknak pedig különben sincs esélyük a Törpekirály hatalmával szemben.

***

Wodur a csapat élén lovagolt, mihamarább el akarta érni Farnint. Most semmi más nem érdekelte, csak Thurion sorsa.

Amikor már majdnem ott voltak, odakiáltott vágtázás közben a mellette lovagló Dhornak:

– Tyronnal vezessétek előre a csapatot! Én megkeresem Eldart.

És lova oldalába vágta a sarkát, így a többiek hamarosan lemaradtak mögötte.

Kisvártatva azonban megint patadobogást hallott a háta mögül. Hátranézett, és meglepődötten tapasztalta, hogy Louso lovagol utána.

– Fivérem! Nem is tudtam, hogy te is velünk tartasz!

– Szükség van itt rám, Wodur – felelte hűvösen Louso. – A te szemedet elhomályosítja a tény, hogy Thurion veszélyben van. De arra vajon gondoltál, hogy hogyan győzhetnénk le a most isteni hatalommal bíró Abdurt?

Wodur lehajtotta a fejét, és elítélte magát önzősége miatt. Tudta, hogy Lousónak igaza van, a csata kimenetele alig fordult meg a fejében.

– Talán tudok valamit tenni – mondta aztán Louso –, csak az a lényeg, hogy ne lépj közbe. Bármit is látsz, hagyd, hogy úgy cselekedjek, ahogy jónak látom.

Ezekkel a szavakkal Louso elkanyarodott Wodur mellől, és nemsokára eltűnt a fák között.

„Miért nem tud soha semmit nyíltan megmondani?” – kérdezte magától a király, de úgy döntött, nem most fog eltöprengeni öccse szavainak értelmén.

A városba érvén megállapította, hogy az elfek annak ellenére, hogy a támadás felkészületlenül érte őket, és a törpék erőfölényben voltak, nem adják könnyen a földjüket; még mindig javában folyt a harc.

Wodurnak nem okozott nagy gondot megtalálni Eldart. A nemes elf könnyű szablyáját villámgyorsan forgatva osztotta a gyilkos csapásokat a csata kellős közepén, ott, ahol a leghevesebben dúlt a küzdelem. Sötétbarna, általában szépen kifésült haja most vészjóslóan villogó szemébe hullott, arannyal kihímzett ruháját pedig vérfoltok tarkították, de ő maga még csak egy karcolást sem szerzett.

A király előrerúgatott a lovával, és sebesen vágtatva száguldott bele a tömegbe. Amikor odaért az elf nagyúrhoz, lándzsája nyelével félretaszította a törpét, aki éppen Eldarral küzdött. Miközben le sem lassította a hátasát, kinyújtotta a kezét, és felrántotta maga mögé az elfet.

Wodur elvágtatott, csak valamivel távolabb állt meg. Mindketten leugrottak a lóról, és a király megragadta Eldar vállát.

– Hol van Thurion?

Eldar lassan hátralépett, és lehajtotta a fejét.

– Hol van?! – ismételte meg Wodur ingerülten, keze megremegett az indulattól.

– Faerin nem rég azt mondta… Azt mondta, hogy elfogták.

– Nem! – kiáltott Wodur. – Neki nem eshet baja!

Dühösen megfordult, de aztán rögtön vissza.

– Legalább nem rosszabb történt – mondta. – Hol van Faerin? Beszélnem kell vele. Talán tud segíteni…

– Már rég biztos helyen vannak Laurionnal – felelte Eldar. – Nem könnyű eljutni oda. De jobb ötletem van. El kellene fognunk egy törpét, az úgyis kénytelen lesz segíteni nekünk, ha az életéről van szó.

Wodur elgondolkodott, és lassan bólintott.

– Igazad van. De nem kell senkit elfogni. Van egy törpe, akiben bízhatok.

A király felült a lovára, de még visszanézett a nemes elfre.

– Mielőtt hálátlannak tűnnék, köszönöm, hogy eddig gondját viselted Thurionnak. De attól tartok, hogy most egy időre el kell őt vitetnem innen, hogy biztonságban legyen. Remélem, apaként megérted.

Eldar bólintott.

– Ne feledd, hogy én is fiamként szeretem őt, és nem kevésbé aggódom érte, mint te. Elszomorít, hogy el kell mennie tőlünk, de tudom, hogy így lesz a legjobb.

Wodur aztán továbbvágtatott. A királyi csapat eléggé szétszóródott a városban, és Malint nem látta sehol.

– Hé! Hol van a törpe? – kiáltott oda az egyik katonának.

– Azt hiszem, bujdokol valahol – felelte az. – Nem akarja, hogy a Törpekirály meglássa a mi oldalunkon.

Wodur visszafordította a hátasát, és tekintetével azt a területsávot pásztázta, ahol az erdő kezdődött a város szélén. Szerencsével járt, mert az egyik fánál megpillantott egy magányosan, gazdátlanul ácsorgó pónit, ami minden bizonnyal Maliné volt. A király arra vette az irányt.

Miután ellovagolt a póni mellett, be az erdőbe, hamarosan meg is találta a törpét egy fa mögé bújva.

– Lenne egy feladatom számodra, Malin – szólt Wodur, mielőtt a törpe elkezdett volna magyarázkodni.

– Mit kell tennem, uram?

– A törpék elfogtak egy tizenhét éves ifjút. Mindenképpen ki kell szabadítanod őt, és aztán… vidd el őt valahova, ahol nem dúlnak harcok. Egy igazán biztonságos helyre. Cserébe bármit kívánhatsz.

Malin felkapta a fejét, és habozás nélkül felelt:

– Azt kérem, hogy ha legyőztétek Abdurt, vedd el tőle a nála lévő kést, és hozd el nekem!

– Csak egy kés? – kérdezte furcsállóan Wodur. – Már azt hittem, hogy még egy adag aranyat kell szereznem. Áruld el, miféle ereje van annak a késnek, hogy csak azt kívánod, amikor bármit kérhettél volna?

Malin megrázta a fejét.

– Ha megtudod, nem akarod majd visszaadni nekem.

– Ígérem, a tiéd lesz – felelte a király.

– Nem bánom – mondta némi habozás után a törpe –, de akkor te meg azt mondod el, hogy miért fontos neked az a fiú.

Wodur bólintott.

– Thurion a fiam – mondta. – De ő nem tud róla, és egyelőre jobb is, ha nem tudja meg, sem ő, sem más. Nem magyarázom el most, hogy miért, de az a lényeg, hogy így biztonságosabb neki.

– Azt a kést pedig – szólt Malin –, én készítettem; életem fő célja volt, és legnagyobb művem. Ha bármihez hozzáérintem a pengéjét, az nyomban arannyá válik.

Wodur rosszallóan csóválta meg a fejét.

– Nem tudom, hogy miért fontos nektek ennyire az arany.

Malin azonban nem válaszolt, hanem azt mondta:

– Erről nem tudhat senki!

– Ahogy arról sem, amit Thurionról mondtam.

Malin bólintott, és kézfogással pecsételték meg az egyezséget.

– Az Ethium-erdőbe megyünk – mondta aztán a törpe. – A madár se jár arra, elhagyott hely, de épp ezért békés. Úgy vélem, megfelelő lesz. Én vigyázok a fiadra, de ha legyőztétek Abdurt, személyesen te magad hozd el nekem a késemet.

– Úgy lesz – felelte Wodur.

Malin meghajolt, aztán körültekintett, és elindult Thurionért. Wodur addig nézte őt, amíg végleg el nem tűnt a fák között.