Az éjszaka sötétjében egy kicsi alak vonszolta magát előre a nagy hóban. A törpe lábai minden lépésnél térdig elsüppedtek, ő azonban kitartóan menetelt előre. Dundi orra kivöröslött a fagyos széltől, mégsem jutott eszébe, hogy visszaforduljon. Mert egy olyan cél hajtotta előre, amely számára mindennél szentebb volt! Meg kellett keresnie élete szerelmét. A csend, mely a vidéken honolt, olyan félelmetes hangulatot teremtett, hogy a kis ember gyomra görcsbe rándult. Időnként egy-egy hallani vélt neszre hátrakapta a fejét, de semmit sem látott. Rettegett. Aggasztotta, hogy felesége nem volt mellette, amikor felébredt ezen az idegen tájon, de bármennyire is ellenére volt, talált rá logikus magyarázatot. Majdnem biztos volt benne, hogy hol van. Megpróbált felülkerekedni érzésein, és ökölbe szorítva kezeit lépkedett tovább. A dermesztő fagy ellenére megmagyarázhatatlan melegség fogta el. Megfoghatatlan, hívogató melegség, amit úgy érzett, követnie kell. Mintha valaki lágy furulyaszóval csalogatta volna, annyi különbséggel, hogy a törpe nem hallott, és nem látott semmit, csupán egy emóció alakult ki benne, ami irányt mutatott a számára. Minden egyes lépéssel, amit maga mögött hagyott, szívére nagyobb súly nehezedett. Bűntudat gyötörte, és tettének súlyosságán járt az agya, melynek – úgy gondolta – egyenes következménye az, hogy most itt van ezen a kihalt helyen. Hirtelen olyan mértékben uralkodott el rajta a forróság, hogy kénytelen volt levetni a ruháit, és hátrahagyni maga mögött a hóban. A levegő izzott, úgy érezte, menten meggyullad. Egy pillanatra szomorúan leszegte a fejét, és kész volt elfogadni a sorsát.
– Mi lesz már? – ordította, miközben a kifejezéstelen, csillagok nélküli fekete eget fürkészte könnyeivel küszködve. – Itt vagyok! Vigyetek!
A törpe ezután várt. Perceket, de lehet, hogy órákat is, ám senki nem jött. Egyszer csak hangos kacagásra lett figyelmes, ami a közelből érkezett. Megtörölte a szemét, és elindult a hang irányába. Kisvártatva egy tisztásra ért, ahol sűrű köd honolt, ami kifejezetten akadályozta a látásban. A köd lassan oszlani kezdett, és ekkor egy alak rajzolódott ki előtte. Ahogy teljesen kitisztult a levegő, egy mosolygós, jó kiállású férfi képe tárult elé.
­– Gyere közelebb, barátom! – szólt az ismeretlen.
– Mi a manó?! – gondolta először magában a törpe, majd közelebb lépett. A férfi nyugodt hangja bizalmat keltett benne, és bár nem tudta, hogy ki ő, mégis úgy érezte, mintha egész életében ismerte volna. Még a forróság is alábbhagyott. Meglepte, hogy egy ilyen kedves ember az első, akivel itt összefut. Másra számított, de előtte csak ez a férfi állt, akinek a jelenléte megnyugtatta, és ezt csak tovább fokozta a háttérben egyre erősödő nevetés.
– Gondolom, sok kérdésed van, barátom – törte meg a csendet a férfi, kezével enyhén megszorítva a törpe vállát.
– Én… én nem is tudom…
– Nem kell félned! Bátran mondd ki, ami a szívedet nyomja… Tudom, mi az első kérdésed, de tőled szeretném hallani.
– Rendben – bátorodott fel a törpe. – A pokolban vagyok?
A férfi jót kuncogott a kérdés hallatán, majd így felelt:
– Nem, nem a pokolban vagy… Ami azt illeti, pokol nem is létezik.
A törpe meghökkent a szavak hallatán, valamiért biztos volt benne, hogy azok igazak.
– Nincs pokol? Akkor… akkor én a…
– Nem – vágta rá határozottan a férfi. – Vagyis… hogyan magyarázhatnám el neked? Nézd! Az emberek szeretnek mindenre címkét aggatni, még olyan dolgokra is, amiknek nincs szükségük rá, hogy meg legyenek nevezve. Ez a hely is ilyen.
A törpe mélyen elgondolkodott, megpróbálta megemészteni az elhangzottakat, majd újabb kérdés fogalmazódott meg benne:
– A feleségem is itt van?
– Igen, ő is.
– Hol? Látni akarom!
– Előbb meg kell, hogy érts valamit! Megpróbálom elmagyarázni… Látod azt az ajtót? – A háta mögé mutatott, ahol kicsit messzebb egy hatalmas kobalt ajtó állt.
A törpe elkerekedett szemekkel bámulta az ajtót, amit nem vettek körül falak. Közelebb ment, és ekkor egyértelművé vált, hogy a szűnni nem akaró hahotázás is onnan jön.
– Várj! – állította meg a férfi, amint a törpe rátette a kezét a kilincsre. – Mielőtt bemennél, tudnod kell még valamit. Tudom, hogy azt gondolod, a feleséged az ajtó mögött van. Ezt jól hiszed. Ott van. De nem úgy, ahogy te emlékszel rá, és nincs is egyedül.
– Hallgatlak – szólt a törpe, de kíváncsiságát fokozatosan elnyomta a vágy, hogy belépjen.
– Barátom! Képzelj el egy olyan helyet, ahol nincsenek korlátok, nem öregszünk, nem halunk meg, csak békesség és boldogság van. Nem peregnek a homokszemek az idő homokórájában, és mindenki, akinek földi élete befejeződött, megtalálható azon a helyen… és mégsem található meg. Úgy értem, ne szemmel látható, hús-vér személyekre gondolj, ne olyanokra, akiket megérinthetsz.
– Talán ez a hely van az ajtó mögött?
– Már ez a tisztás is az, barátom. Ezt a mostani képet csak az agyad jelenítette meg előtted, mert így képzelted el a poklot, de ez csak illúzió.
A törpe nem kérdőjelezett meg semmit, csak figyelt tovább.
– Az lenne a lényeg, hogy felkészülj arra, ami rád vár. És higgy nekem, az nem a pokol! Mindenki ide kerül, és itt eggyé válik. Sokkal szorosabb kötelék alakul ki itt közöttünk, mint egy testvéri, vagy szülő-gyerek kapcsolat. Kiegészítjük, teljessé tesszük egymást. Ezt el kellett mondanom, mert ha úgy lépsz be, hogy ezen információkkal nem rendelkezel, könnyen örökre elveszhetsz. Odabent a megsemmisülés és az újjászületés vár rád. Egy sokkal hosszabb és tartalmasabb élet… Mi az? Miért vágsz ilyen gondterhelt képet? Már értem. Nem tudod felfogni, te hogy kerülhettél ide. A bűn itt nem számít. Ami történt, megtörtént, itt mindenki tiszta lappal indul.
– Akkor hát…
– Igen, ő is itt van. A férfi, akit megöltél, mielőtt magaddal is végeztél volna… Épp erre akarok kilyukadni, barátom. Nem számít, mit tettél, itt lehetsz. Ugyanúgy, ahogy ő is, annak ellenére, hogy előítéletekkel teli földi énje meggyilkolta életed szerelmét.
A törpét mélyen megdöbbentették a szavak, de úgy látszott, sikerül feldolgoznia a hallottakat.
– Egy valamit nem értek. Neked és nekem miért van testünk?
– Ez a kép élt rólam a fejedben, szóval ezt a külsőt teljes mértékben neked köszönhetem… Most arra gondolsz, hogy ki lehetek én. Ne, ne keresd a dicsfényt a fejem fölött.
– Akkor hát te vagy…
– Kérlek, barátom! Mit mondtam a felcímkézésről? – Játékos kioktatás volt ez a részéről, nem több. – Nyisd ki az ajtót!
– Most már beléphetek? Miért?
– Mert már készen állsz.
És a törpe megfordult, kinyitotta az ajtót, majd belépett rajta.