Barbara Lewis megállt a nővérpultnál. Körbenézett, de nem látott ismerős alakot, ezért megkérdezte az ügyeletes nővért.

- Lilly McDonald állapotáról szeretnék érdeklődni – kezdte.

- Sajnálom kisasszony, de csak a családnak adhatunk felvilágosítást.

- Én a család egy nagyon jó barátja vagyok… nem tehetne most az egyszer kivételt? Szegény kislány, annyira aggódok érte! – adta elő elfúló hangon. A nővér azonban nem tágított.

John éppen kilépett a kórteremből, mikor megpillantotta a feltűnő mini ruhát viselő nőt. Azt hitte, hogy rosszul lát.

- Barbara? – kérdezte, mire a nő a hang irányába fordult.

- Hello John! – lövellt felé egy bűbájos mosolyt. – Ugye megmondtam, maga ostoba liba – sziszegte oda a nővérnek.

- Mit keresel itt? – súgta a fülébe a férfi, miközben megragadta a karját és az osztály egy eldugott sarkába húzta.

Barbara karja belesajdult a szorításba. Megint elszámolta magát.

- Nos? – kérdezte John, mikor messze kerültek a kíváncsiskodó szemektől.

- Semmi – rántotta meg a vállát Barbara. – Csak tudni akartam, mi van Lillyvel.

- Miért? – kérdezte John barátságtalanul.

- Mi az, hogy miért? – tette a sértődöttet Barbi. – A múltkor odajöttél, meggyanúsítottál, és azóta nem hallottam felőled…

- Megmondtam, hogy közöttünk mindennek vége… ennek a mondatnak melyik részét nem értetted?

- Nem, ez nem lehet – tiltakozott Barbara. – Butaság, hiszen szeretjük egymást. Natasha kikerült a képből, és most Lilly is – csúszott ki a száján. John elképedve bámulta.

- Hogy mit mondtál? – kérdezte. John érezte, hogy most szólta el magát. Hihetetlen, de tényleg ő tette…

- Azt, hogy – dadogta. A francba, hogy nem tud lakatot tenni a szájára! – nincs akadálya annak, hogy együtt legyünk.

- Csupán annyi, drágám, hogy nem szeretlek – vágott vissza John. – De ezt már mondtam. Viszont az előbb… azt mondtad, Lilly is kikerült a képből… te tetted? Hogy voltál rá képes? – őszinte megdöbbenés bujkált a hangjában.

- Én nem tettem semmit – sziszegte a nő, és kétségbeesetten próbált védekezni. – otthon voltam, bárkit megkérdezhetsz!

- A szavaid nem ezt bizonyítják! – mi tévő legyen most? Menjen el a rendőrségre és adja fel a nőt? De akkor ő is lebukik… a fene essen Barbarába! Miért kellett neki mindent összekuszálni? Miért nem tudott otthon ülni a formás hátsóján és megelégedni azzal, amit eddig kapott?

- Szeretlek, John! – suttogta Barbara és végigsimított a szőke hajon, majd a férfi arcán. – Amit tettem, érted és értünk, a családunkért tettem, hogy együtt lehessünk végre!

- Neked elment az eszed! – John szemei szikrákat szórtak és iménti kijelentését teljesen helytállónak érezte. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy ezért börtönbe kerülhetsz!

- Sosem fogják megtudni! Nincs mit megtudniuk, mert nem én voltam. Anyám tette…

- Anyád? – akadt fent John szeme.

- Megkértem rá. Sosem bukkannak a nyomára, elment jó messzire!

- És Lilly? Életben marad nyomorékon, vagy vegetálni fog…

- Add őt Natashának, kínlódjon csak vele, megérdemli! Én annyi gyereket szülök neked, amennyit csak akarsz! – közben úgy gondolta, sikerült behálóznia a férfit ismét e bűbájos szavakkal, ám Johnnak sokkal inkább a gyomra fordult fel tőle.

- Menj haza, Barbie! Később elmegyek hozzád és megbeszélünk mindent! – szerelte le. Azonban nem tudta, hogy mi tévő legyen.

Barbara megelégedve indult az autója felé, és biztos volt benne, hogy minden úgy lesz, ahogy eltervezte.