***

Natasha McDonald Sarah Brown társaságában ült a váróban. Nem volt hajlandó elmozdulni a kórházból, noha csupán néhány percre láthatta a kislányát. Shane és Ray valami üzleti ügyben elutaztak, így Sarah maradt mellette, míg a férfiak visszatérnek.

Kétségek gyötörték legbelül, hisz a baleset óta eltelt három napban semmiféle változás nem történt Lilly állapotát illetően. Visszagondolt az orvos szavaira, aki azt mondta, a következő hetvenkét óra eldönt mindent. Az idő eltelt, ám senki nem mondott semmit. Valahányszor valaki kilépett az intenzív osztályról, a szívét mintha két erős kő közé szorították volna. Rettegett, hogy olyan hírt kap, ami megöli a lelkét.

- Min gondolkozol? – kérdezte Sarah, hogy kizökkentse a sötét gondolatokból, melyek redőket véstek fiatal homlokára.

- Félek – sóhajtotta őszintén. Úgy érezte, Sarah Brown az a nő, aki képes átérezni a fájdalmát, hisz ő legféltettebb kincsét veszítette el.

- Én is félek – felelte Sarah és megszorította Natasha kezét. Tudta jól, hogy ki kell tartania a barátnője mellett, támogatnia kell, bátorítania, buzdítania, hogy ne adja fel a reményt. Ám nem tartotta volna helyesnek a színlelést, hamis remények keltését.

- Attól tartok, hogy megjelenik egy orvos és azt mondja, nincs tovább. Nekem csak ő van, Sarah. Nekem nincs más.

- Én is így éreztem Teddy iránt. Nekem is csak ő volt. Aztán elment, és egyedül maradtam…

- Tudom – bólintott múltkori beszélgetésükre emlékezve. – Shane mellettem áll, szeret és szerencsés vagyok.

- Így igaz, kedvesem.

- De akkor most hol van? – a hangjában némi szemrehányás bujkált, hisz úgy érezte, a férfinek most mellette lenne a helye.

- Miattad van távol, érted és Lillyért – próbált kitérni az egyenes válasz alól.

- Miért nem mondjátok el nekem, mi történik? – fakadt ki. Érezte napok óta, hogy titkolóznak előtte. Valami zajlott, valami fontos, és vele nem osztották meg!

- Legyen annyi elég, hogy Shane mindent elkövet, hogy kiderítse, mi történt valójában Lillyvel és ki a felelős érte. Ha tudnak pontosabbat, ha nem a sötétben tapogatóznak már, te leszel az első, akinek elmondják.

- De…

- Neked – szakította félbe az asszony. – most csupán annyi a feladatod, hogy kitarts a lányod mellett, ápold és imádkozz érte.

- Nem tudom, menni fog-e. Úgy érzem, napról napra egyre távolabb sodródik tőlem. Mi lesz, ha sosem tér magához? Mi lesz, ha… - belegondolni is túlontúl fájdalmas volt, nemhogy átélni!

- Jegyezd meg, hogy Isten soha nem mér ránk nagyobb terhet, mint amit el tudunk viselni!

- De én ezt nem tudom elviselni! – fakadt ki. - Nem akarom így látni Lillyt! Ő olyan szép, életvidám kislány volt!

- Hidd el, sokszor olyan dolgokat is kénytelenek vagyunk elbírni, amikről soha nem hittük volna, hogy sikerül! Higgy magadban, mert szükséged lesz minden erődre!

- Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen barát áll mellettem ezekben a percekben, mint te – megszorította Sarah kezét, s minden kiejtett szót igaznak vélt. Még sosem volt ilyen barátja, mint Sarah Brown.

Lilly orvosa dr. Lovell jelent meg a folyosón és a két nő felé indult. Sarah, ahogy megpillantotta, még szorosabban fogta Natasha kezét.

- Doktor úr, híreket hozott? – kérdezte Natasha reszketve és felállt, hogy az orvos szemébe nézhessen.

- Elkészítettünk egy újabb CT-t, de sajnos semmi változás. Rendszerint, ha valami pozitív dolog történik, az bekövetkezik hetvenkét órán belül. Utána általában már csak stagnálni szokott a helyzet. Annyira sajnálom, hogy ezt kell mondanom! – őszinte volt, Natasha látta a pillantásából.

- És akkor most mit tehetünk? – remegett a hangja, ahogy e szavakat kiejtette, és lélekben próbált a legrosszabbra felkészülni.

- A gépek életben tarthatják, amíg a szíve bírja – nagyot nyelt, gombócot érzett a torkában, mint minden alkalommal, amikor azt kellett közölnie egy anyával, hogy a gyermeke haldoklik.

- Vagyis meddig?

- Nem tudom. Lehet csak hetek, de lehetnek akár évek is…

- Mit vár tőlem? – kérdezte a nő könnybe lábadt szemmel, és érezte, hogy ami ezután jön, minden rémálmát felülmúlja!

- Ha továbbra sem történik semmi változás – sóhajtotta. – azt hiszem, önnek és a férjének el kellene gondolkoznia azon, hogy mi a legjobb Lillynek.

- Úgy érti, hogy…- a könnyek végigcsorogtak az arcán és biztos volt benne, ennél szörnyűbbet életében nem fog hallani.

Dr. Lovell tétovázott, hiszen lelketlennek, kegyetlennek érezte magát. Ez volt az a nézés, ami mindörökre a szívébe vésődött: egy anya nézése, akinek a gyermeke életéről kell döntenie.

- Kegyetlen szavak ezek, Mrs McDonald, tudom. Sajnos a kórháznak is limitáltak az eszközei, lehetőségei, mi sem tudunk életben tartani valakit évekig, aki soha nem fog felébredni. Nagyon költséges dolog. De ez persze az Ön számára másodlagos érv, hiszen önnek Lilly a kislánya. Ám, ha belegondol, racionálisan átgondolja, bármilyen nehéz is, de neki a legjobb, ha nem tartja itt erővel tovább. Az a kis test ott már nem Lilly, felesleges fájdalomnak tenné ki magát és az egész családot. Talán meghökkenti, hogy így beszélek, de én próbálom mindkét oldal érdekeit a szemem előtt tartani.

- Hogy zajlik ez? – dadogta Natasha és nem volt benne biztos, hogy az orvos minden szavát felfogja.

- A szülők kérésére, bizonyos idő után, leállíthatjuk a lélegeztető gépet.

- Mennyi idő után?

- Általában néhány hét után, ha semmilyen agyi aktivitás nem mutatkozik. Kell hozzá idő, hogy átgondolják, és elköszönjenek tőle.

- Érez fájdalmat?

- Nem. Az agya nem működik, nem közvetít ingereket a teste többi részébe. Neki nem fáj már semmi.

- Köszönöm, hogy őszinte volt, dr. Lovell.

- Bár ne ezt kellett volna mondanom. Utálok rossz híreket közölni, de sajnos ez is a hivatásom része.

Azzal megfordult és otthagyta a két nőt. Natasha Sarah karjai között zokogott, a szívét éppen most törték milliónyi apró darabra.

Este Shane telefonált, amint megérkeztek New Jerseybe Ray-jel. Natasha elmesélte neki a kórházban történteket.

- Akarod, hogy most rögtön hazamenjek? – kérdezte a férfi kétségbeesetten, és tudta, hogy kedvese a poklokat járhatja most.

- Nem kell – szipogta a nő. – Tudom, hogy fontos okból vagy távol, el kell intéznetek, amiért odamentetek.

- Sajnálom, hogy pont most nem lehetek veled, de hidd el, hogy értetek teszem – mentegetőzött Shane és lelkiismeret furdalása volt. Egyedül hagyni a szerelmét a legnehezebb percekben, nem éppen a leglovagiasabb magatartás.

- Bízom benned, Shane – felelte Natasha.

- Mégis bánt. Ott kellene lennem! Tudod már, hogy…

- Nem – vágott közbe a nő, mielőtt kimondhatta volna a legfájóbb szavakat. – Várunk. Nincs erőm döntéseket hozni, nincs erőm viaskodni. Remélem, hogy Lilly felébred és ez az egész csak egy rémálom marad.

- Én is, kincsem. Legkésőbb holnap után már otthon leszünk, szerintem – aztán lassan elköszöntek egymástól.

Natasha a hálójukban sírt éberen egész éjjel, míg Shane az idegen motel kényelmetlen ágyában forgolódott, és gondolatait nem tudta elvonatkoztatni Natasháról és Lillyről.