***

John McDonald kiszállt a taxiból, miután fizetett a sofőrnek. Megállt az ismerős ház előtt, ahol már hetek óta nem járt és mély lélegzetet vett. Nem jött volna ide, ha Lilly egészséges, de egyszerűen beszélnie kellett a nővel. Tudnia kellett, hogy nem ő tette! Sajnos azonban már bármit képes elhinni Barbaráról… az a nő bármire képes, hogy elérje a célját!

Barbara lélegzete szinte elállt, amint megpillantotta a ház előtt ácsorgó John-t. Idejött! A terve tehát beválni látszik. Nyugodtnak kell maradnia – figyelmeztette magát. Nem szabad elárulnia semmit. Nem ő volt, nem ő tette, hanem az anyja! A bizonyítékok is ezt fogják alátámasztani…

- John? – kiáltott le a férfinak a verandán állva. – Mit keresel itt?

- Tudni akarom – felelte John, és megállt a legfelső lépcsőfok tetején.

- Mit? – értetlenkedett látszólag Barbie.

- Mit tettél? Hogy voltál erre képes? – azzal megragadta a nő karját és megszorította. Ismerős érzés kerítette hatalmába Barbarát.

- Miről beszélsz? – kérdezte, ám belül remegett. John átlát rajta… nem! Nem árulhatja el magát! Ragaszkodnia kell a történetéhez!

- Lillyről, te ostoba tyúk! – ripakodott rá, és egy könnycsepp keresztülszelte férfias arcát. Barbara még soha nem látta sírni.

- Lilly? Mi van vele?

- Ne játszd a hülyét! Te voltál! De miért, Barbara? Miért tetted? Mit ártott ő neked? Hisz csak egy ártatlan kislány… - sírta.

- Nem értelek John! – nem tágított. Nem fogja megtörni! Nem! – Mi történt Lillyvel, az Isten szerelmére beszélj világosan!

- Ma délután egy őrült elgázolta! – szipogta a férfi. Hinni akarta, hogy nem Barbara volt az. Ám a lelke mélyén tudta, hogy talán mégis. – Ismerős szituáció?

- Én itthon voltam Sammel – védekezett rögvest. – Nem is értem, hogyan juthat ilyesmi az eszedbe! – kérte ki magának és felháborodottságot színlelt.

- Valóban nem? – húzta fel a szemöldökét a férfi. – Nem te próbáltad meg elvinni az iskolából néhány hete?

- Az azért kicsit más, mint megölni valakit! – rázta meg a fejét tiltakozva.

- Ha nem avatkozol bele, ha nem teszed azt az őrültséget, eszembe sem jutnál most… ám nem én vagyok az egyetlen! Natasha és a tehenészfiú rögtön kipakolt a rendőröknek. Ha kiderül, ki vagy, nyomozni fognak utánad… - hadarta el és most először futott át az agyán, hogy mindezzel mit kockáztat. – Ha pedig megtalálnak, kiderül a mi kis viszonyunk és…

- Ne szaladj ennyire előre – nyugtatta Barbara, noha ő is érezte, hogy megremeg a térde. Ez eszébe sem jutott!

- Könnyen a nyomodra bukkannak, te ostoba liba! Már ott elrontottál mindent, hogy az egyetemen barátkozni próbáltál vele.

- Ez volt az egyetlen módja, hogy megismerjem és lássam, miért ő kell neked és nem én. Ám ezt még mindig nem értem! – kelt ki magából a nő is és most először volt őszinte Johnnal.

- Elmondtam már neked számtalanszor – vágott vissza John. – Natasha feleségnek való, mosott, főzött, takarított, nevelte Lillyt, míg te? Te magadat is képtelen vagy ellátni! Neked más erényeid vannak – vigyorodott el kajánul, és a nőre kacsintott.

- Szóval csak egy ócska ribanc vagyok neked, akit véletlenül felcsináltál? – kiabálta a nő. – Mire kellettem neked John? Mindvégig csak játszadoztál velem?

- Igen – jelentette ki a férfi, és szavainak hangsúlya olyan volt Barbara számára, mint egy áramütés. Úgy érezte magát a nő, mint akit jó erősen fejbe vágtak. Mennyi ostobaságot követett el ezért a férfiért! És megérte? – Jó voltál az ágyban, kellett valaki, akin levezethetem a feszültséget.

- Hánynom kell tőled – válaszolta Barbara és nem csak jelképesen gondolta. Tényleg felkavarodott a gyomra a beszélgetés hatására. Erre álmában sem gondolt. Azt hitte, Lilly balesete után John majd rohan hozzá vigaszért, ehelyett…

- Nem érdekelsz, már végeztem veled – a hangjából hidegség áradt a nő felé. Látszott rajta, hogy mindenegyes kiejtett szót komolyan gondol. – Annyit akarok tudni, hogy te vagy-e felelős a lányom balesetéért?

- Nem – vágta rá Barbara. – Én nem tettem semmit. Nem öltem meg őt.

- Ki mondta, hogy meghalt? – kérdezte John. – Vagy erre számítottál?

- Abból, amit mondtál, erre következtettem – vágta ki magát a kínos helyzetből.

- Nem tudom, mit gondoljak, higgyek-e neked – azzal mélyen a kék szempárba bámult, mintha onnan akarná kiolvasni a választ. Ám nem volt odaírva. Már nem tudta, mit gondoljon. Elveszve érezte magát. Már nem látta a jövőt, nem látta a fényt. Életében először félt. És magában beismerte, nem ok nélkül. Minderről azonban csakis Barbara tehetett.

- Azt hiszel, amit akarsz. Nem én voltam. Jöhet a rendőrség, nekik is ezt fogom mondani – rántotta meg a vállát.

- Én mindent le fogok tagadni, ezt jobb, ha előre tudod – kezdte John. – Nem ismerlek, a főiskolán láttalak először, mikor Natasháért mentem. Nincs közöm hozzád, sem a gyerekedhez!

- Tudhatnád, John, hogy én soha nem foglak elárulni. Mindent, amit ettem, érted volt. Azért, mert szeretlek téged – suttogta Barbara, mialatt gyengéden végigsimított John arcán.

A férfi agyán hirtelen egyetlen gondolat cikázott végig, mégpedig az, hogy ez a nő nem komplett. Lehet, hogy őrült és akkor akár még veszélyes is lehet!

- Bejössz kicsit? – kérdezte dorombolva, mint egy kiscica. – Megvigasztallak!

- Nem lehet – felelte John. – Nem mutatkozhatunk együtt. Veszélyes lenne.  Lehet, hogy figyelik a házat.

Ebben nem tévedt nagyot, hiszen Shane Dawson a szomszéd hatalmas diófája mögül hallgatta a beszélgetést és elöntötte a düh! Az aljas tulok! Natashát gyanúsítgatta, bántotta, megszégyenítette mindenhol, miközben ő évek óta csalja. Ezt egyelőre nem árulhatja el Natashának. Titokban kell tartania, míg meg nem tud többet erről a nőről. Legszívesebben odament volna és földbe dögöli McDonaldet, de a szíve helyett az eszére hallgatott. Megvárta, míg azok ketten elbúcsúznak, majd a postaládához lopakodott, ahol felírta a nő pontos nevét, címét. Holnap elkezdi a nyomozást, megtud mindent Barbara Lewisról.