***

Vasárnap reggel volt. Lizzie Robertson a templomba indult a tízórai istentiszteletre. Felvette sötétkék alapon virágmintás ruháját, a fejébe kalapot tett és igazi kisvárosi asszonyhoz méltóan lassan bandukolt a templom felé. Nem értette, hogy John miért nem hívta még, noha megbeszélték, hogy ő és Lilly átmennek vacsorára, hiszen már hetek óta nem látta az unokáját. De talán majd a templomban összefutnak, és istentisztelet után beugranak a fogadóba egy ebédre. Hiányzott neki a kis Lilly és bár sosem vallotta volna be, de a lánya is. Nem volt benne biztos, hogy helyesen tette, amit tett, ám számára nagy jelentőséggel bírt, hogy a barátnői, szomszédjai, ismerősei mit gondolnak bizonyos dolgokról és meg akart felelni nekik. Az, hogy önmagának csalódást okozott, nem az első eset volt már. Hinnie kellett abban, hogy a legjobbat cselekedte. Natasha megcsalta a férjét, azt az áldott jó embert! Elhagyta egy tehenészfiúért, hülyét csinált belőlük! Nevetségessé tette az egész családot! Senki sem várhatja el tőle, Lizzie Robertsontól, hogy mindehhez jó pofát vágjon, és szó nélkül tűrje! – próbálta ezredszer is meggyőzni magát.

- Lizzie! – zökkentette ki gondolatai tengeréből Mrs Carlson kiabálása.

- Mi történt?  - szegezte rá riadt szemeit a nő.

- Hogy van az unokád? ÉL? – kérdezte minden felvezetés nélkül a város pletykafészke.

Liz szíve hatalmasat dobbant az utolsó mondat elhangzása után. Él? Miféle kérdés ez? Vagy történt valami és ő nem tud róla? A gyomra hirtelen összeszorult, a torkát valami furcsa érzés szorongatta.

- Miről beszélsz? – felelt kérdéssel.

- Nem is hallottad? – meresztette rá mélyen ülő zöld szemeit Mrs Carlson.

- Nyögd már ki, hogy mit tudsz! – mordult rá Liz türelmét elvesztve.

- Tegnap valaki elütötte Lillyt – hadarta el. – Nem is értesítettek? John házánál történt, most Montgomeryben van kórházban… én láttam is az autót…

Liz azonban nem figyelt az utolsó mondatfoszlányokra. Hátat fordított és faképnél hagyta a megdöbbent nőt. Nem akarta elhinni, hogy neki még csak nem is szólt senki! Legalább Johnban lehetett volna annyi, hogy értesíti! Natashától nem várhat többet, de John!

Egy óra kétség után, amit az autójában töltött, Liz Robertson kiszállt a Montgomery Memorial kórház előtt. Próbálta hívni Johnt, de a telefonja ki volt kapcsolva! Minek nekik a mobil telefon, mikor nem lehet őket elérni rajta?! – bosszankodott magában.

A gyerekosztály folyosójára érve megpillantotta Shane-t, aki éppen egy pohár kávét tartott a kezében. A nő pár pillanatig hezitált, ám végül büszkeségét feladva – lévén az unokájáról szó – odalépett a férfi elé.

- Azért igazán szólhattatok volna nekem is – mordult a meglepett Shane-re. – Miért Roberta Carlsontól kell megtudnom, hogy baj van? A nagyanyja vagyok!

- Ne haragudj, Lizzie, de kisebb gondunk is nagyobb volt ennél – felelte Shane félvállról és nem érzett lelkiismeret furdalást.

- Hát, ezt érdemli egy anya? – sopánkodott továbbra is.

- Nagyon őszinte leszek veled most, Lizzie – fordult felé Shane és egyenesen a kék szempárba bámult. – Amit te Natashával tettél, ahogy vele viselkedtél az elmúlt hónapokban, az kritikán aluli volt! Mellette kellett volna állnod, támogatni a kislányáért folytatott harcban, nem pedig hátat fordítani neki a bajban! Ezek után milyen jogon várod el, hogy te legyél az első ember, aki az eszébe jut?

- Az anyja vagyok! – felelte sértődötten, majd körbepillantott, hogy nem hallja-e valaki a beszélgetést. Nem akart jelenetet rendezni a kórház folyosóján.

- Akkor úgy is kellett volna viselkedned vele! – Shane úgy érezte, menten felrobban. Kit érdekel Liz Robertson, mikor a kis Lilly odabent az életéért harcol! Sértett becsület! – hihetetlen ez a nő!

- Sem az idő, sem a hely nem megfelelő ehhez! – próbálta lezárni a veszekedést Lizzie. – Az unokám miatt vagyok itt.

- Nincs jól, súlyosak a sérülései – sóhajtotta Shane. – Natasha most bent van nála.

- De mit mondanak az orvosok? És mi a csuda történt?

- John nem vigyázott rá és elütötte egy autó! Evergreenben, fényes nappal… történt már ilyen?

- Ezzel mire célzol? – kérdezte Liz.

- Arra, hogy ez nem baleset volt és be is fogom bizonyítani, hogy John tehet róla!

- Már hogy tehetne róla ő? – kérte ki a férfi nevében is Liz.

- John szeretője pár hete megpróbálta elrabolni Lillyt az iskolából – Lizzie szemei egyre nagyobbra kerekedtek. – És most megpróbálta megölni őt!

- Johnnak nincs szeretője!

- Ne fogadj rá nagy tételben! – vágott vissza a férfi. – John McDonald nem az az ember, akinek hiszed. De hamarosan meglátod te is és az egész koszos város, hogy kígyót melengettettek a kebleteken! De akkor már túl késő lesz, és ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek!

- Mire?

- Hogy időben cselekedj, mert elveszíteted a lányod!

Azzal sarkon fordult és otthagyta a kővé dermedt nőt. Túl sok volt neki, amit hallott.

Nem sokkal később Natasha tántorgott ki az ajtón és a kint várakozó Shane karjaiba borult. Könnyei megállíthatatlanul csorogtak végig az arcán.

- Olyan kicsi és elesett abban a nagy ágyban – sírta. – Falfehér az arca…

- Nyugodj meg, kérlek – csitította Shane. – Rendbe fog jönni! Hinnünk kell ebben, nem adhatjuk fel, érted? – azzal határozottan Natasha könnytől áztatott szemébe nézett. – Nem engedjük el őt, ilyen hamar és egyszerűen nem! Kell nekünk, ugye?

- Szeretlek – suttogta a nő. – Olyan szerencsés vagyok, hogy vagy nekem!

Lizzie a távolból figyelte a megható jelenetet, mélyet sóhajtott és legbelül teljesen elbizonytalanodott. Mi van, ha amit Shane állít, igaz? Mi van, ha John mindvégig átverte mindannyiukat? Ő eldobta magától az egyetlen lányát… ha… - ezt be kell fejeznie! – figyelmeztette magát. Minden bátorságát összeszedte és elindult Natasha felé.

- Szervusz – állt meg nem messze az ölelkező pártól.

Natasha meglepve nézett rá.

- Anya? – kérdezte és letörölte az arcát.

- Mi van Lillyvel?

- Nagyon gyenge. Súlyos fejsérülése van és sajnos az ödéma, ami az agyát nyomja, nem kezdett el felszívódni. Nemrég készítettek CT-t, de egyelőre nincs javulás.

- Istenem…- suttogta Lizzie elfúló hangon és kibuggyantak a könnyei.

Natasha legszívesebben odament volna, hogy átölelje, de mégsem tette. Nem érzett magában elég erőt a csatározáshoz az anyjával vagy Johnnal, vagy Evergreen népével. Ők is hibásak abban, hogy Lilly most az intenzíven fekszik betegen, az életéért küzdve. Ő már nem akart békét, nem akarta visszakapni az anyját, vagy a becsületét. Ő már csak a kislányát akarta. Ám őt mindennél jobban.

- Natasha, én… - dadogta és a lánya felé nyújtotta a kezét.

- Ne mondd, hogy sajnálod! – hárította el Natasha az anyja érintését. – Ne mondd, hogy nem tudod, mit tettél, mert igenis tisztában voltál vele. Te, anya a könnyebbik utat választottad és most viseld el a következményeit! Én is azt teszem.

- De én…

- Nem, most már késő, hogy anyát játssz. Ott van John, vigasztald meg őt! – mutatott a feléjük közeledő férfira. – Gyere, Shane, menjünk!