Shane beparkolt a kórház elé, majd a sürgősségi felé vették az irányt. John a folyosón toporgott, az arcán mélységes fájdalom ült. Shane még sosem látta ennyire meggyötörtnek. De ha John ilyen képet vág, akkor biztosan nem egy lábtörésről van szó.

- Hol van? – kérdezte Natasha üdvözlés nélkül.

- A műtőben – suttogta John és nem bírt Natasha szemébe nézni.

- Mi történt? – kérdezte Shane.

- Bent voltam a házban, pizzát rendeltem, ő meg a kertben játszott… fogalmam sincs, hogyan kerülhetett az útra.

- Felügyelet nélkül hagytál egy ilyen kis gyereket? – förmedt rá Natasha. Le kellett vezetnie a dühét és kétségbeesését valakin.

- Csak tíz perce volt kint – védte magát John, bár nem volt ereje a harchoz.

Folyton az járt a fejében, ahogy a kislány a vértócsa közepén feküdt, ahogy a mentősök körülötte sürgölődtek, infúziót kötöttek rá és csillapítani próbálták a vérzéseit. Behunyta a szemét és ezt a képet látta. Úgy érezte, nem bír megbirkózni a valósággal. Ennél nagyobb büntetést nem mérhetett volna rá a sors.

- Az első hétvégén van veled és máris elütik! – sziszegte Natasha, s szavai telibe találtak. – Miféle apa vagy te? Magadnak akartad és egyetlen napig sem vagy képes vigyázni rá?

- Natasha ne! – próbálta Shane csitítani, ám nem hatottak rá a szavai.

- Ki akartál üldözni a világból, kirúgattál az állásomból, tönkre tettél körülöttem mindent és tessék! Ezt akartad? Most boldog vagy? – kiabálta sírástól rázkódva. A körülöttük állók mind rájuk figyeltek.

- Elég lesz! Erre nincs szükség, Natasha.

- De igen, Shane! Ne is próbálj csitítani! Tudja csak meg mindenki, mit tett velem John McDonald! Mit tett a családunkkal és most a kislányukkal is! De ha bármi baja lesz Lillynek, azt megkeserülöd, megértetted?

John magába roskadva ült a széken, egyetlen szóval sem reagált Natasha szavaira, csupán tűrte őket. Megérdemelte – őszintén így érezte ebben a pillanatban.

- Mr és Mrs McDonald? – állt meg mögöttük egy orvos.

- Hol van Lilly? – kérdezte Natasha.

- Az őrzőben – válaszolta az orvos. – A nevem dr. Lovell, én vagyok a kezelőorvosa. Az állapota kritikus. Sajnálom.

- Ez mit jelent? – kérdezte Shane.

- Súlyos sérülésekkel került be, belső vérzései voltak, ezeket műtéttel rendbe hoztuk, de ami nagyon aggasztó, az a fejsérülése. Az ütéstől keletkezett egy duzzanat az agyán, ami idegeket is nyom, valamint nem tudni, milyen mértékben sérült az agy. Egyelőre lélegeztető gépen tartjuk és várunk.

- Mennyi az esélye? – szólalt meg John, de a hang, ami a torkából jött, mintha nem is az övé lett volna.

Az orvos mély lélegzetet vett, utált rossz híreket közölni, főként kisgyerekek szüleivel. De tudta, hogy őszintének kell lennie, nem hitegetheti őket hiába. Ezt diktálta az orvosi etikett és józanész is. Dr. Lovell megtanult nem hallgatni a szívére.

- Nem akarok jóslásokba bocsátkozni, de ha reális akarok lenni, akkor nem túl jók a kilátások. A következő hetvenkét óra eldönthet mindent. Olyan harminc százalék lehet a túlélés esélye, de ha életben is marad, az sem biztos, hogy járni, beszélni képes lesz.

- Oh, Istenem – zokogott fel Natasha, Shane pedig átölelte és az ő könnyei is lefolytak. Erre egyikük sem számított. Lilly az az ártatlan, okos, talpraesett kislány nem ezt érdemelte… miért?

- Nagyon sajnálom – mondta végül az orvos. – Természetesen megteszünk mindent, ami hatalmunkban áll.

- Láthatnám? – kérdezte Natasha.

- Néhány percre – bólintott az orvos.

Natasha nyomában a két férfival követte a zöld ruhába öltözött orvost. Elhaladtak a nővérpult mellett, majd egy ajtó előtt megtorpantak.

- Kérem, hogy egyszerre csak egyikük menjen be és néhány percnél tovább ne tartózkodjanak bent. A nővér ad köpenyt, azt vegyék fel.

- Én megyek először – jelentette ki határozottan Natasha, és John nem mert ellenkezni.

Shane magában elmerengett rajta, hogy Natasha honnan merít erőt mindehhez, hogyan képes ilyen fegyelmezetten viselni, amint imádott kislányát gépek tartják életben? A férfi szíve majd meghasad, miközben figyelte az ajtón belépő nőt. Hirtelen semmivé foszlott a boldog jövő ígérete.