Nem itt születtem, nem itt jártam iskolába, és nagyon sokáig nem tudtam milyenek a színek ősszel, vagy milyenek az illatok tavasszal, mert csak a hosszú nyári vakációkat és a téli szüneteket töltöttem Tenkén a nagyszüleimnél. Hogy milyen itt egy csípős novemberi reggel, vagy egy bódító májusi éjszaka, azt csak a felnőtt éveimben tudtam meg. Én mégis mindig, mindenhonnan Tenkére megyek haza, az az otthonom. Odaköt gyerekkorom minden kedves emléke és a legtöbb fontos esemény, ami jelentősen nyomot hagyott bennem. Ott vannak a gyökereim, ebben a Fekete Körös partján pihenő kis községben, nem messze Nagyváradtól, valahol félúton a mezők és a hegyek közt. Tenkét az egyik róla írt monográfiában „az elnemsodort falunak” nevezik, hiszen több száz éve állja a történelem hullámveréseit egy olyan helyen, ahol bizony ezek a hullámok sok bajt okoztak, és el is nyeltek nem is egy falut.

De azon a februári estén minden nagyon csendes volt, mintha az emberekkel a zajok is kiköltöztek volna a faluból. Ami maradt, az is halkan szólt: a szél az udvaron, amint átsuhant a kerten a nagy körtefa üres ágai között, majd messze-messze el a felhők mögött rejtőzködő hegycsúcsok felé; a macskák hízelgő dorombolása a gyerekkort idéző ételek illatával telt konyhában; a tűz békés ropogása a félévszázados kályhában nagyszüleim szobájában, ahol olyan sokan melegedtünk már a hosszú-hosszú évek alatt szinte ugyanennél a tűznél, és ugyanezt a ropogást hallgatva. Van valami a tűzben, a száraz fa illatában, a kályhaajtó nyikorgásában, a szobát és a benne levőket védelmezően átölelő melegben, ami időtálló nyugalmat áraszt.

Itt mindennek története van, és Mama (a nagymamám) ezt a történetet mondta el nekem… Három napon át rendezgettük a régi családi képeket, és közben ő elém idézte a múltat. Szerencsére eszembe jutott hangfelvételt készíteni róla, így családunk krónikája, úgy ahogy Mama szavaival szól, most már mindig velünk marad. Tisztán emlékszem azokra a pillanatokra, amikor őt hallgatva, ahogy a háború alatti  fiatal éveiről mesélt, egy-egy adott ponton visszafojtott lélegzettel figyeltem és, minden egyes ilyen alkalommal belém hasított ugyanaz a felismerés mindig ugyanakkora erővel: milyen véletleneken múlhat az élet, és mi minden befolyásolja utunkat!

***

 Egy kopott, szakadt szélű fénykép egy fiatal férfiról öltönyben. Mama sokáig nézi, majd megszólal szívettépő szomorúsággal a hangjában: „Sose tudtuk meg, mi lett Mihállyal…”. A tizenhárom testvér közül Mihály állt a legközelebb nagyapámhoz. Elválaszthatatlanok voltak, és mivel szinte együtt nőttek fel, közeli barátság fűzte őket nagymamámhoz is. De én Mihályt már nem ismerhettem meg…

„Menekült a világ! Te olyat még nem láttál és ne is láss: mindenki menekült, amerre csak tudott… mert jött a Háború…!” 1944 őszén vagyunk, a Háború tulajdonképpen lassan már a vége felé jár, de ahogy Mama meséli, olyan, mintha testet öltött volna, és „jönne” a menekülők nyomában. Akkor szeptemberben nagyapám és Mihály részt vettek a Tordai csatában. Mihály egy huszárezredben szolgált, nagypapa pedig rádiósként egy pancélelhárító zászlóaljnál. A hetekig tartó harcok komoly veszteséggel jártak mindkét oldalon. Az egyik nagyobb ütközet előtti napon, Mihály átment a testvéréhez elköszönni. Mama szinte pontosan fel tudja idézni azt, ahogy nagyapámtól hallotta az akkor történteket: „Öcsém, nem fogunk mi már találkozni”, mondta neki Mihály. Nagyapám, egy végtelenül életvidám ember, akit azzal a különleges képességgel áldott meg a sors, hogy még a legreménytelenebb körülmények között is bizakodva és humorral tekintsen a világra, nem volt hajlandó abba belegondolni, hogy akár a bátyjával, akár vele bármi is történhet. Szinte látom magam előtt, ahogy a jól ismert incselkedő mosolyával átkarolja Mihályt, és azt feleli neki: „Tudod, mit: ne halj meg, inkább kerüld ki!”. Ezen mindketten nevettek, még megosztoztak egy cigarettán, majd Mihály visszament az egységéhez.

Az első összecsapásnál eltűnt. Mama hangja elhalkul: „Annyit kerestettük, Dórikám, de annyit! A Vöröskereszt segítségével, meg mindenhogyan, ahogyan csak lehetett kerestetni foglyokat vagy elesetteket a háború után; de mindenhonnan csak az “eltűnt” jött vissza. Úgyhogy Mihály odalett…”.

Mihály szörnyű és hihetetlen jóslata beteljesült, és bár nagyapám túlélte azt az ütközetet, pár nappal később az oroszok elöli visszavonulás során megsebesült. A családban úgy emlékeznek, azt mesélte, menekülés közben néhány társával együtt kutakban próbáltak fedezéket találni. Az emberek egymás hegyén-hátán kapaszkodtak a szűk és sötét helyen, és borzalmas érzés lehetett tudni, hogy a tátongó mélységtől csak néhány centiméter falkiszögelés vagy egy létrafok választja el őket, miközben a zsebkendőnyi égen a fejük fölött halált okádó vadászrepülők zúgnak. Mégis a szinte teljesen nyílt terepen ez tűnt az egyetlen valamilyen biztonságot nyújtó menedéknek. De nem sokáig… A robbanást követő zajokból rájöttek, hogy az orosz Sturmovikok célba vették a nem is olyan messze található épületegyüttest, és valószínűleg a következő támadás már az ő kútjukat éri. Amilyen gyorsan csak tudtak elkezdtek kimászni és szétszéledni. Nagyapám az utolsók között volt, és éppen, hogy egy kicsit sikerült eltávolodnia a kúttól, máris belecsapódott a bomba. Az egyik repesz őt találta el közel a gerincéhez. A kolozsvári német katonai korházba került, de mivel a műtét nagyon kockázatos lett volna, sem akkor, sem később nem vállalta. Így élete végéig magával hordta a háborúnak ezt az alattomos emlékét…

A két testvér közül az egyiknek nyoma veszett: ez lehetett volna akár a nagyapám is; a másik megsebesült: ez lehetett volna egy halálos sérülés is.  Ez jutott eszembe, miközben Mama óvatosan a helyére tette Mihály fényképét a többi testvérről készült fénykép közé.

***

Sanyit, nagymamám idősebb fiútestvérét, azonnal felismerem, pedig az a fénykép több évtizeddel a születésem előtt készült. Nekem már csak nagyon halvány emlékeim vannak róla, hiszen még kisgyerek voltam, amikor találkoztunk, de a kedves, mégis határozott tekintetére a mai napig emlékszem. Mama olyan szeretettel tud most is mesélni Sanyiról, hogy szinte tapintható a két testvér között levő erős kötelék, amit sem az élet fondorlatos kanyarulatai, sem Sanyinak a nagyon sok évvel ezelőtt bekövetkezett halála sem tudott megsemmisíteni. Ennek köszönhetően Sanyi rövid időre ismét velünk volt, nagyon is elevenen, ott volt velünk azon a februári estén.

1940 augusztusa. Második bécsi döntés. Nagy hatalommal rendelkező férfiak egy asztalra kiterített térkép fölé hajolnak. Centiméterről centiméterre haladva húznak egy vonalat. Egy kisfiú eldob egy labdát. Egy kutya elszalad érte. Egyikük sem hallja a ceruza nyikorgását a fejük felett, és talán egyikük sem értené, hogy lehet az, hogy a labda egy másik országba esett, amikor az csak a kert végéig gurult el…

1940-ben Sanyi Bukarestben teljesített katonai szolgálatot. Azelőtt mindig, amikor behívták, kiszuperálták, mert az egészsége miatt nem volt alkalmas a katonaságra. Abban az évben hatodszor állt a vizsgálók előtt. Mivel a háború már a küszöbön állt, és mindenkire szükség volt, ezúttal mégis besorozták. Csak egy rövid kiképzésen vett részt, majd az egyik ezredes maga mellé vette tisztiszolgának. Sanyi tőle hallotta Bukarestben, hogy a nagy hatalommal rendelkező férfiak elindultak egy szoba felé, ahol kiterítettek egy térképet egy asztalra. Még nem tudta, mi lesz csak annyit tudott, bármi áron haza kell mennie Tenkére a szüleihez, a családjához. Sanyi katonaszökevény lett, de épségben eljutott Nagyváradig. Már csak 40km-re volt otthonról, amikor megdöbbenve értesült arról, hogy nem mehet tovább, nem mehet haza, mert Nagyvárad igen, de Tenke már nem esik a határnak a magyar oldalára. 1940 nyár végén Sanyi szökevényként és semmi nélkül Váradon ragadt: „Ott maradt ingbe-gatyában, egy szál ruhában Váradon, gondold el!” – mondja Mama, és még most is, ennyi év után érezhető a fájdalom a hangjában, a tehetetlenség fájdalma: ott van a testvéred pár órára tőled, se ruhája, se munkája, se pénze, és nem tudsz rajta segíteni, mert valakik húztak egy vonalat…

Végül Sanyinak sikerült nagy nehezen szakácsként munkát találnia valahol Nagyvárad környékén. Viszont jött a tél, és ő hazaüzent, hogy küldjenek neki meleg ruhát, mert arra már nem jutott a keresetéből. Az akkori helyzetben, amikor „nem volt törvény, nem volt semmi”, nehéz volt üzeneteket, leveleket vagy csomagokat küldözgetni a határ egyik oldaláról a másikra. Csakhogy az élet sosem áll meg attól, hogy változnak a politikai viszonyok, és mint mindig a történelem során, az emberek megtalálták annak a módját, hogy a most keletkezett idegen körülmények között is folytassák az életüket, ahogy csak lehet. Mama elmondása szerint azok, akik közvetlenül a határ mentén laktak, kaptak valamilyen átjárási engedélyt. Az ő segítségükkel a kettészakadt magyar és román családok egyaránt kapcsolatban maradhattak. Sanyi rajtuk keresztül üzent haza, hogy fázik, küldjenek neki ruhát.

Amint megkapta az üzenetet, dédanyám lovaskocsit fogadott, sok pénzért szerzett határátkelési engedélyt, fogta a legkisebbik lányát, Mamát (aki akkor 18 éves volt), és elindult, hogy találkozzon a fiával. Az út a határátkelő ponting több órán át tartott a hideg, nyirkos éjszakában, és már hajnalodott, mire megérkeztek. Minden körülöttük nyomasztó szürke fényben úszott, ők pedig fáradtak voltak, éhesek és átfagytak, de mindez nem számított, hiszen célba értek. Csak át kellett adni a papírokat a határőröknek, és azután már mehettek is Sanyihoz, aki a túloldalon várt. A papírok rendben voltak, a határőrök a csomagokat ellenőrizték. Mama nagyon izgatott volt, és türelmetlenül nézelődött át a másik oldalra, hátha megpillanthatja a testvérét, de a hajnali fényben semmit sem lehetett látni, csak néhány mozgolódó árnyat. Hirtelen egy szigorú hang szólalt meg mellette: „Ez mi?” Mama odafordult: a határőr egyik kezében egy fadoboz tele száraztésztával, a másikban pedig egy felbontott levél, amit kérdően tartott dédanyám felé. Ő elkezdett magyarázkodni, hogy az nem is az övéké, valaki mástól kapták, aki megkérte őket, hogy azt is vigyék át, de a tészta közé rejtett borítékról semmit sem tudtak. Nagymamám megdermedt a félelemtől és nem értette, az anyja miért vállalta el mégis, hogy elhozza a dobozt. Eszébe jutott az öregasszony, aki indulás előtt odajött, és könyörgött nekik, hogy vigyék el ezt a dobozt meg a levelet az unokájának, mert már csak ő maradt neki. Nem volt pénze, nem volt közeli ismerős, és dédanyám elsőre nem is akarta elfogadni. Bár igazán sajnálta az öregasszonyt, Mama is úgy látta, kockázattal jár megtenni ezt a szívességet, mert bajba kerülhetnek a levél miatt. Az anyja mégis elfogadta a tudta nélkül, és most ott állnak a hidegben, és magyarázzák a határőrnek, aki nem érti a nyelvet, amelyen a levél íródott, hogy azok csak egy nagymama sorai az unokájához, semmi más. A határőr elment a levéllel, majd hosszú percek után visszajött, és közölte, hogy sajnos nem engedheti át őket, a levelet meg a dobozt pedig el kell vennie. Dédanyám, aki belátta, hogy nem találkozhat a fiával, készségesen odaadott mindent, majd megfogta a karját és odanyújtotta neki a csomagot, amiben Sanyi ruhái voltak: „Kérem, a fiam odaát vár, kérem, adja ezt oda neki. Köteles Sanyinak hívják, ott van a másik oldalon, és vár bennünket. Nagyon kérem, adja ezt oda neki”. A férfi bólintott, elvette a csomagot és elindult a szürkületben. Csak azt látták, hogy odaadja a batyut egy árnynak, aki tovább viszi, át a másik országba, ahol Sanyi várta. „Olyan közel voltunk, és mégis a levél miatt, nem tudtunk találkozni…”

Eltelt pár hónap, beköszöntött a tavasz majd a nyár, és ez idő alatt született egy egyezség. Ennek értelmében bizonyos időközönként meghatározott helyeken „találkákat” szerveztek a „senki földjén”, hogy az emberek mindkét oldalról találkozhassanak azokkal a családtagokkal, barátokkal, akik a határ valamelyik „túloldalán” voltak. Mama emlékezetében ez teljes mértékben úgy maradt meg, mint egy emberséges megoldás: „Tudod, a katonák is emberek, és lehetőséget akartak adni a családoknak, hogy lássák egymást”.

Egyik vasárnap dédanyám ismét felkerekedett hajnalban Mamával együtt, és más falubeliek egy csoportjával elindultak a „találka” helye felé, mert üzenetet kaptak Sanyitól, hogy ő is ott lesz. Most nem tudtak kocsit fogadni, így órákon át kellett gyalogolniuk. Még szinte reggel volt, de már tűzött a nap, az útról porfelhők emelkedtek, ahogy kocsik haladtak el mellettük, és néha, hogy lerövidítsenek egy-egy szakaszt, inkább átvágtak az erdőn vagy a földeken, bár nem ez volt mindig a legkönnyebb útvonal. Mama még most is szörnyülködve idézi fel azt a piócáktól nyüzsgő lápos részt, amin elsőre nem is mert átmenni.

Majdnem dél volt, mire végre megérkeztek.  Döbbenten látták, mennyien gyűltek össze: számtalan ember a környékbeli falvakból és még messzebbről is. Halk moraj járta át a tömeget, amelyik, a sokaság ellenére és az adott körülményekhez képest, fegyelmezetten sorakozott a határvonal mentén a katonák felügyelete alatt. Mindenki előre nézett, mindenki a túloldalt fürkészte. Mindenkinek odaát volt valakije… Dédanyám belekarolt Mamába és próbált, amennyire lehetett, előrébb jutni. A többiek, akik még velük jöttek, igyekeztek a közelükben maradni.

Egy idő után észrevették, hogy a túloldalról elindult egy csoport. Ahogy közeledett, az itteni tömegből az emberek elkezdtek integetni, és a szeretteik nevét kiáltozták. Egyszer csak Mama felfigyelt egy fiatalasszonyra, aki csecsemővel a karján próbált utat találni magának a tömegben: „Kérem, engedjenek, ott van a férjem”. Azok, akik elől voltak, de nem ismertek fel senkit a feléjük közelítő csoportból, kicsit hátrébb húzódtak, hogy helyet csináljanak a többieknek. A másik oldalról érkezők megálltak egy adott távolságon belül a katonákból álló kordon mögött, és erről az oldalról is elkezdték egyenként átengedni azokat, akiknek ott volt a hozzátartozója a kordon másik oldalán. Mama végigkísérte a tekintetével a csecsemőt cipelő asszonyt: ő is átment, és rohanva tette meg az utolsó pár lépést. Nagymamám látta, ahogy a gyereket előbb az egyik katonának mutatja meg és kérdezi, hogy „Szabad?”, majd átadja a férjének. „Azt hiszem az ember akkor látta először a gyermekét, mert csak nézte, nézte sokáig szótlanul, az asszony meg sírt a meghatottságtól. Szerintem az ember is, bár odáig nem láttam el”.

Végtelennek tűnő idő telt el, az emberek a kordon két oldalán sorban cserélték egymást, ahogy a találkozás által kiváltott érzelmek hangjai is: gyerekek még gondtalan apró nevetése, a viszontlátás örömének millió boldog felkiáltása, a rossz hírek hallatán feljajduló asszonysírás, a nevek, a két nyelven elhangzó kérdések röpködése innen-oda: hogy vagytok? már behívták? mikor ment el? hallottál róla valamit? mikor látlak megint? és időnként a katonák parancsoló hangon kiadott utasításai. Majd végre meglátták Sanyit. Boldogan integettek neki és, mivel már egészen elöl voltak, csak meg kellett várni, hogy az a néhány ember, aki előttük van, átmenjem, azután pedig ők következtek. Szépen haladtak előre a sorban, és most már nem figyeltek semmire, csak azon igyekeztek, hogy Sanyit ne tévesszék szem elől.

Hirtelen kiabálást hallottak, majd lövéseket, és mivel nem tudták, mi történhetett, először nagyon megijedtek. A határőrök mindenkit, akit már átengedtek a kordonhoz, üvöltözve és ingerülten gesztikulálva azonnal visszatereltek. A kordon túloldalán levőket, köztük Sanyit is, szintén tolták vissza, egyre messzebbre. Egy darabig még látták őt, de a tömeg a katonák nyomása alatt egyre taszította őket is távolabb a határvonaltól. Iszonyatos zűrzavar keletkezett mindkét oldalon és, bár még mindig nem tudták, mi történt, Mama és dédmamám annyit most már kivett a katonák ismételt kiabálásából, hogy nem lehet többet átmenni, mindenki menjen haza.

Rövid keresgélés után a tömegben megtalálták a többi tenkeit. Tőlük tudták meg, hogy Erzsit, a szabó lányát, a vőlegénye áthúzta a kordonon, és beszaladt vele a túloldalon levő tömegbe. Mama szinte a mondat közepén egy pillanatra abbahagyta a mesélést, és ijedten meredt maga elé a semmibe, majd megszólalt: „Csak most gondolok bele, mekkora szerencse, hogy a levegőbe lőttek. Nem Erzsiékre lőttek, és nem is kezdtek el tüzelni egyik oldalról a másikra. Bárkit eltalálhattak volna: Sanyit, vagy anyámat…”. „Vagy Mamát”, gondoltam magamban. Kevésen múlt…

A másik oldalon sokkal nagyobb volt a zúgolódás, hiszen nyílván keresték a két fiatalt. Az emberek órákig vártak még ott, senki nem ment haza csak vártak, vártak, hátha megtalálják őket, letartóztatják, vagy Erzsit visszaküldik; mindegy, csak oldódjon meg! Tudták, hogy ha besötétedik, akkor már nem nyitják meg a határt, és ki tudja, mikor lesz megint „találka”. Mintha valóban láthatatlan érzelmi szálak százai nyúltak volna át a határon, mert mindkét oldalon az emberek ugyanúgy válaszoltak a kialakult helyzetre. Eleinte dühösek lettek, hangoskodtak, és értelmetlenül fenyegetőztek. Majd könyörögtek, kérték a határőröknek, hogy ha már ennyit jöttek és vártak, hadd beszéljenek a családjukkal, és mindent megtettek, hogy megpuhítsák a határőrök szívét, de csak azt a választ kapták, hogy nem lehet, menjenek haza.  Egy idő után már nem könyörögtek, nem kérdeztek, csak álltak csendben, hátha akkor látják, hogy nincs mitől tartani, és akkor újra összeengedik a családokat.

Közeledett az este, de a helyzet nem változott. Már szinte sötét volt, amikor jött egy magas rangú tiszt, és egy ládára felállva szólt a tömeghez: az incidens miatt a határt lezárták, nem lesz sem ma, sem az elkövetkező napokban több ilyen alkalom, így semmi értelme tovább ott maradni, menjenek haza. Talán majd később, pár hét múlva megint lehet jönni. „Soha többet nem nyitották meg így a határt, soha. Egy lány miatt! Erzsi miatt!” – emlékszik vissza nagymamám keserűséggel.

Sanyit csak pár percig látták azon a napon majd évekig nem, amíg a háború véget nem ért. Nem tudtak vele beszélni, sem átölelni. Egy fiú elrabolta a szerelmét, mint a mesékben, és elszaladt vele. Bátor tett volt részükről, és ha megmenekültek, akkor ők ketten boldog voltak, de miattuk dédanyám ismét elveszítette a fiát, Mama pedig a testvérét. Az a rengeteg ember pedig, aki órákon át várakozott, miután kilométereket gyalogolt az égető nap alatt, hogy láthassa a házastársát, a szüleit, a gyermekét, vagy a testvérét, és miattuk nem tehette meg, az mind egy hatalmas űrrel és fájdalommal tért haza akkor éjjel, vagy másnap reggel (sokan inkább ott maradtak, minthogy éjszaka nekivágjanak az útnak). Ők aznap mind türelmesen vártak, Erzsi és a vőlegénye viszont már nem tudott várni, nekik akkor kellett együtt lenniük, bármi is legyen az ára. Sok ember fájdalma, a szétszakadás miatt érzett semmi máshoz nem fogható fájdalom volt ez az ár. Sokan ezek közül elkeseredésükben akkor megátkozták őket. Mamától tudom, hogy Erzsi vőlegénye (későbbi férje) még fiatalon meghalt nem sokkal a háború után, és ahogy Mama meséli, olyan érzést kelt, mintha ez lett volna a végzet helyes elégtétele vele és a többiekkel szemben, akik aznap hiába mentek a „találkára”.

A sors fordulatai látszólag apró dolgon múlnak: egy levélen, aminek nem kellett volna ott lennie, vagy két ember szenvedélyén, ami ráviszi őket egy olyan tettre, mely komoly veszélybe sodorja mások életét.

Mama befejezte a történetet, de még mindig ott volt a kezében Sanyi fényképe. Abból, hogy nagyon sokáig még nem tette vissza a fiókba, hanem csak nézte, tudom, hogy lelki szemeivel sokkal több emléket látott maga előtt, mint amit nekem elmesélt. Majd mély fájdalom ült ki az arcára, amikor visszatette a fényképet a helyére, mintha ezzel a mozdulattal, amivel a képet engedte el, ismét Sanyit engedné el, ismét megválna tőle.

***

Ez itt Mihály nagybátyám és az ángyom” mondja Mama elém tartva egy egészen pici fényképet, amin alig lehet kivenni az arcvonásokat. „’44-ben épp náluk voltam, amikor az oroszok elfoglalták Váradot”…

Akkor ősszel baj történt, és Mamának orvosra lett szüksége. Az egyik nagybácsija temetőcsősz volt, és az ő gondjaira bíztak egy kis darab földet a temető mellet. A család sokszor segített a munkában, és ez így volt azon a szerencsétlen napon is. Dédanyám reggel kiment a földre dolgozni, és meghagyta Mamának, hogy ő is kövesse, amilyen gyorsan csak tudja, ha majd végzett a házimunkával. Mama nem örült ennek, mert akárhányszor a temetőbe kellett mennie, furcsa fojtogató érzés kerítette hatalmába. Elindult hát otthonról, de amikor odaért, a komor fejfák látványa és a gondolat, hogy körös-körül halott emberek fekszenek, meggyorsította lépteit, és szinte futott a sírok között kifelé a kukoricaföldre. Nem nézett se jobbra se balra, csak előre a temető másik végén húzódó fűzfa sor irányába, ami mögött már látta a szélben vidáman hullámzó sárgás-barna kukoricaszárakat. Nem vehette észre a drótot, ami az egyik sírt szegélyezte pár centiméter magasságban… A levelekkel borított földre esett, és amikor felállt, alig lehetett horzsolás nyomát látni a karján, de mint hamarosan kiderült, a gyomra komolyan megsérült, és emiatt nagyon rossz állapotba került.  Akkoriban Tenkén nem lehetett olyan orvost találni, aki a megfelelő kezelést nyújthatta volna, úgyhogy dédanyám azonnal elküldte Mamát Váradra. Mihály nagybácsinak volt egy nagyon jó belgyógyász barátja, és bíztak abban, hogy ő majd tud segíteni. 

Mivel abban az évben pár héttel azelőtt a magyar hadsereg eljutott Tenkéig, egy rövid időre a nagyszüleim faluja is magyar fennhatóság alá került, és így sokkal könnyebb volt közlekedni Tenke és Nagyvárad között. Ezt a lehetőséget sokan igyekeztek kihasználni, úgyhogy nagymamám több tucat ember közé szorulva egy nyitott teherautó platóján utazott Nagyváradra. Egyedül indult el egy sor ruhával és egy kiskabátban, ami szinte egyáltalán nem védte a huzattól, és az őszi már hideg széltől, így nagyon rossz állapotban érkezett meg a nagybátyja házához.

A háború miatt Mihály és családja nagy szegénységben élt, de mindent megtettek, hogy segítsenek Mamán. Az orvos barátjuk még aznap kezelésbe vette, utána pedig ragaszkodott hozzá, hogy addig maradjon ott, amíg nem bizonyosodik meg róla, hogy valóban javul az állapota. A felépüléshez szükséges gyógyszereket nagyon nehéz volt megszerezni, annál is inkább, mert közben a front elérte Váradot, és a város egy része már romokban hevert, ugyanis szeptember végén az orosz és román erők megütköztek a városban maradt német egységekkel, de még nem foglaltál el. Mihály és a felesége napokig járták a gyógyszertárakat, és oda is elmentek, ahol a háború felismerhetetlenségig feldúlta az utcákat, kidöntötte a villanyoszlopokat, és sok épületből csak romokat hagyott. Amikor Mama jobban érezte magát, ő is velük ment, és a háború által érintett város képe élénken megmaradt benne, de mindennél élénkebben egy bizonyos délelőttnek az emléke hagyott fájó nyomott.

1944. október 11: akkor reggel is azzal az elhatározással indultak el mindhárman, hogy felkeresik azt a két orvost, akiket Mihály még ismert, hátha valamelyiknek megvan az egyik gyógyszer, vagy meg tudja mondani, honnan és kitől lehet megszerezni. A távolban a város környékéről dél felől már ágyúlövések és tanklövegek tompa zaja hallatszott. A front ott volt szinte néhány lépésre tőlük, mégis úgy döntöttek, nem fordulnak vissza, elmennek legalább az egyik orvos barát házáig, aki a közelben lakott, és azután sietnek haza.

Az egyik sarkon összetalálkoztak két fiatal tenkeivel. Mama nagyon jól ismerte őket: Józsi az egyik barátnőjének a bátyja volt, és egy időben neki udvarolt, Karcsi meg ott lakott az utcában, gyerekkoruktól fogva ismerték egymást. Mindnyájan örültek a találkozásnak, de a két fiú türelmetlenkedett, látszott, hogy nagyon sietnek.  Épp csak köszönni álltak meg, majd elkezdték Mamát győzködni, jöjjön velük, mert itt vannak az oroszok, körbezárják a várost, és akkor már nem lehet kijutni, de ha most azonnal elindulnak, még elérhetik az utolsó teherautót Tenke felé.  Józsi meg is fogta Mama kezét és húzta maga után: „Gyere Teruska, mennünk kell, most kell hazamenni!” Mihály megfogta a másik kezét, húzta vissza, és emelt hangon magyarázta a fiataloknak, hogy veszélyes most a városon kívül tartózkodni, hiszen ott zajlanak a harcok, nem engedi Teruskát sehova. Olyan gyorsan történt minden, hogy nagymamám csak kapkodta a fejét egyikről a másikra, miközben ide-oda ráncigálták, és érezte, hogy ez most életbevágó, ez egy olyan helyzet, amikor neki kell döntést hoznia, méghozzá pillanatokon belül. „Az utolsó lehetőség… haza… anyád vár és aggódni fog… menjünk, nem fogjuk elérni az autót… nem mehetsz… a városon kívül mindenki veszélyben van… itt kell maradnod”. Mama hirtelen kiszabadult nagybátyja kezének szorításából, és mintha elindult volna a fiúkkal, hiszen ösztönösen az otthon, a szülői ház jelentette a biztonságot, nyilván úgy érezte, az a legjobb, ha valahogy hazavergődik. Majd eszébe jutott, hogy a gyógyszerei ott maradnak Mihály házában, egy még hiányzik is, és az orvos is kérte, hogy még ne utazzon el, mert még egy vizsgálat szükséges. Rájött, ha így megy el, hogy még nem teljesen biztos a felépülése, és nincs is nála az orvosság, akkor nagy veszélynek teszi ki magát. Ezenkívül  nagybátyja tekintélye hatott rá, és hitt neki, amikor azt mondta, menni kockázatosabb, mint maradni. „Nem mehetek: beteg vagyok, és amíg nem gyógyulok meg teljesen, nem mehetek, ezt anyám is tudja” mondta a fiúknak, akik ezek után egy percig sem maradtak tovább. Gyorsan átölelték Mamát, elbúcsúztak tőle azzal, hogy „akkor otthon majd találkozunk Teruska”, és futva eltávolodtak. Másnap, október 12-én, a várost valóban teljesen körbezárták a szövetséges erők.

Mama szerencsésen felépült. Sok héttel később, amikor már újra Tenkén volt megtudta, hogy a két fiú végül is elérte az utolsó teherautót, ami kijutott Váradról, és vitte volna az embereket a környékbeli falvakba. De az a teherautó soha nem érkezett meg. Se Tenkére, se máshova… Tűzvonalba került, és azt mesélték, orosz katonák lőttek rá. Majdnem mindenki meghalt, köztük Józsi és Karcsi is.

„Én öleltem meg őket utoljára…” emlékszik vissza könnyes szemekkel Mama két barátra, akik nem élhették meg, hogy egyszer unokáik legyenek, és elmeséljék nekik, milyen szörnyű dolog a háború, és milyen végzetes következményekkel bírhat ilyenkor egyetlen egy döntés: menni vagy maradni.

Az elkövetkező napokban Mama még sokat mesélt a háború utáni évekről, az életről az új világban, ami akkor kezdődött, és ami nagyszüleim felnőttkorát jelentősen meghatározta. Annak ellenére, hogy már béke volt, még sok csatát kellett megvívniuk az új körülményekkel. Mindennek ellenére, végig önmaguk maradtak, nem keseredtek meg, nem adták fel egy percig sem a küzdelmet egy normális életért, sem a reményt a szebb, nyugodtabb jövőbe. Azt sosem hallottam Mamától mialatt elmesélte nekem élete történetét, hogy a sors igazságtalan lett volna velük, csak azt, hogy voltak nehéz és veszélyes helyzetek, hogy olyasmit is meg kellet élniük, ami mérhetetlen fájdalmat és soha be nem gyógyuló sebeket okozott, de még így is megérte.  Az összes történet közül, amit az alatt a három nap alatt hallottam, ezek hagytak bennem leginkább nyomot, amiket az első este mondott el. Ezek fényében az egyszerű tény, hogy a nagymamám és én egy februári estén a kályha mellett ültünk és beszélgettünk, hirtelen már nem tűnt mindennapinak, hanem majdnem úgy tekintettem rá, mint egy csodára. Hiszen ha csak egyetlen egy másodpercben másképpen zajlanak az események, mint ahogy lezajlottak, ha egy döntés miatt valahol más irányt vesz a cselekmény, ha valaki nincs ott éppen akkor, amikor ott volt, akkor lehet ma már a nagyszüleim is csak emlékek lennének valamelyik kedves rokon fiókjában, az apám és én pedig meg sem születünk…