I.

            Bizonyára mindenki ismeri a bibliai Noé történetét. Az új élet, a megtisztulás prófétájaként vonult be a történelembe. Ha igaz a mese, ő mentette meg az emberiséget a végső pusztulástól, az özönvíztől. A világban eluralkodó gonoszság miatt az ég ura kárhozatra ítélte az embereket, de a bárkaépítő és szűk családja kiválasztott volt. Ők jobbak, Istennek tetszőbbek voltak, mint mások. Mennyei atyánk ezért megjelent nekik, és ígéretet tett:

- Építsetek egy bárkát, és én kimentelek titeket a világot elnyelő tenger hullámaiból. Az emberi faj ti általatok új értelmet nyer majd.

            Ezt a történetet még a legkisebb gyerekek is minden részletében ismerik. Példaképként tekintenek Noéra, aki a benne rejlő jónak és kitartásának köszönhetően elbírta a rá nehezedő terheket. Megpróbáltatásai alól egy galamb oldozta fel, amikor rövid szárnyalást követően olajfaággal a csőrében jelent meg. Azóta ez a fehér madár jelképpé, fogalommá vált. A béke szimbólumává.

            A történelem más korszakai is tele vannak ilyen ,,hajóácsokkal”, akik magukat jobbnak, tisztábbnak gondolják. Minden lépésüket pusztulás, halálhörgés kíséri. Céljuk azonos: Minden más pusztuljon, csak ők, és szolgálóinak szűk rétege maradhat életben. Ugyanaz a történet, mégis különböző értelmezés. Vajon ha egy özönvízben odaveszettet kérdezünk meg Noéról, ő is ugyanilyen pozitívan nyilatkozik? Az ő szemében is ilyen fényes lánggal fog tündökölni az emberiség megmentője? Vagy ha a modern kor építői megvalósítják álmaikat, és mi a csapata részeként túléljük a harcot, unokáink is félelemmel fognak rá tekinteni?

            Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok keringtek Adolf fejében, miközben átsétált az Aradi vértanúk teréről a Dóm térre. Az eszmefuttatás oka pedig az, hogy amint kiért a két tér közötti szűk átjáró boltívei alatt, egy párkányon guggoló fehér galamb búgott egy nagyot, majd egy pontos célzással megjelölte a lent elhaladó fiú zakóját. Milyen érdekes, hogy a béke szent madara is mindig a szerencsétleneket, gyengéket, a flúgosokat, tiszteli meg. Mintha tudnák, hogy ezeken lehet igazán nagyot nevetni. Ők megállnak, káromkodnak, toporzékolnak. A csendes énjük félreáll, átengedi helyét annak a rejtett agressziónak, ami az ilyen személyekben rejlik. Bármely apró szokatlan esemény is elég ahhoz, hogy kizökkenjenek hétköznapi nyugalmukból, és kitörjön a bennük rejlő vulkán. Viszont a külső szemlélőnek ez a hirtelen viselkedésváltozás rendkívül vicces.

- Ez bolond. –gondolják. És közben egy jót mosolyognak. A galambok is így tettek Adolffal. Látván, hogy sikeresen megtréfáltak egy szórakozott egyetemista srácot, gyors szárnycsapásokkal tovarepültek. Apró szemeikkel már az újabb áldozataikat lesték. Kevesen tudják, de ezek a galambok csak a közhiedelemben olyan tiszták és békességesek. Hírnevüket csak a jól felépített marketingjüknek köszönhetik. Valódi természetük agresszív, romboló, és pusztító. Épületről-épületre repülve hirdetik a békét, tevékenységüket mégis káromkodás és fenyegető szavak kísérik.

- Egyszer még az összessel végezni fogok! – motyorogta csendesen Adolf, miközben egy zsebkendővel próbálta kitisztítani a rajta esett foltot. De szavait nem hallotta meg senki, kivéve egy arra kószáló németjuhász kutya. Megállt a fiúval szemben, majd egy halk nyüszítő hanggal adta tudtára megértését és sajnálatát. Lefeküdt a fiú elé, és okos, mély barna szemeivel szomorúan nézett Adolfra. Hangok nélkül is jelezte, hogy ő majd segít, ő majd szolgálni fogja jövendőbeli gazdáját. Cserébe csak egy kis ételt és vizet kér. Micsoda önzetlenség eme nemes állattól! Egy kis ellátásért örök hűség. Bár megvallva az igazat, éppen emiatt mégsem olyan okos állat a kutya. Nem lát túl az önmaga szükségletein. Ha tudnák, hogy némely ember milyen cselekedeteket visz véghez, amikor épp nem az ő bundájukat simogatják, akkor hanyatt homlok menekülnének nemcsak gazdájuktól, de egyenesen vissza a vadonba, a farkasok közé. Adolfot viszont ez nem zavarta. Örült, hogy legalább Isten ezen teremtése felnéz rá, és nem neveti ki. A kutya pedig örült, hogy szolgálhat. Egymásra találtak. Így van ez rendjén, hiszen a kutya az ember legjobb barátja. De tényleg ez az igazi barátság? Hiszen számtalan olyan ember van, akik akárcsak a kutyák, nem látnak túl önmagukon. Ők is ugyanúgy keresik gazdájukat, aki egy kis szolgálatért ételt, és italt ad nekik. Őket viszont nem hívjuk barátoknak, csak megvezethető, buta csőcseléknek. Ha a sértődött, frusztrált ember ilyen barátokra lel, könnyen megváltozhat az önmagáról alkotott énképe.

- Ha ezek mind engem dícsérnek és bíztatnak, valószínűleg nagyon jó ember lehetek. –gondolják. De ahelyett, hogy önmagukba vetett hitüket lépésről lépésre építenék fel, lelki sérüléseikhez, zavarodott rögeszméjükhöz továbbra is ragaszkodnak. Követőiket pedig felhasználják kicsinyes bosszújukra, elégtételt követelnek.

- Majd mi elbánunk ezekkel a buta galambokkal, igaz kutyus!? – szólította meg a meghunyászkodó ebet. Az állat erre felállt, kettőt vakkantott, majd a jobb első mancsát gazdája felé nyújtotta.

II.

Úgy szállingóztak a diákok a Rákóczi-téren található öt emeletes épület irányába, mint a fejkendős öreg nénik szoktak a vasárnapi szent misére. De a hölgyekkel ellentétben ezek a fiúk és lányok nem az Istent mentek imádni. Ők már régen nem voltak vallásosak. Hitük lángja akkor aludt ki teljesen, amikor Közgazdaságtan szigorlaton másodjára sem sikerült átugrani a képzeletbeli lécet. Az utóvizsga borzalma vártak rájuk. De ha megkapták a behívót, nem ellenkezhettek. Még akkor sem, ha az épület látványától is kirázta őket a hideg. Szennyes, szürke falai hidegen tekintettek rájuk vissza. Hiányzott minden szín, díszítés, ami esetleg barátságosabbá varázsolhatta volna az épületet. Szinte természetellenes módon emelkedett ki a földből ez a téglalap alakú monstrum. A régebbi diákok egyszerűen csak ,,halálcsillagnak” hívták, de az újabb pletykákban már ,,vörös csillag” néven is megjelent. Utalva ezzel arra a sok ,,vérre”, amit némely keménykezű tanár ontott ki a hősiesen felelő tanulóikból. Természetesen az ilyen negatív hírnevet megalapozó történetek jelentős hányada csak városi legenda. De mint minden mítosznak, ennek is van alapja. A vizsgákat a diákok itt nem mint számonkérést, hanem mint kínvallatást élik meg. Izzadva, remegve kell olyan kérdésekre felelniük, amelyekre nem tudják a választ. De nem elég azt mondani, hogy ,,nem tudom”. A kérdezőbiztosnak ez nem elég. Ő azért van itt, hogy kiszedjen a vele szemben ülőből valamit. Még akkor is, ha nem akar beszélni. Hiszen önszántából, szabad akaratából jött ide a vizsgázni vágyó. Kapott ugyan egy felszólítást, hogy amennyiben nem jelenik meg, az egyetemi tanulmányi és -vizsgaszabályzat értelmében megszüntetik jogviszonyát, de ez csak egy nélkülözhetetlen eljárás. A hallgató talán csak izgul, ezért nem beszél. Ezért kell kellemetlen kérdésekkel ösztönözni. Ha beszél, az neki is jobb. Nem mondhatja azt, amit szeretne. Azt kell mondania, amit tőle hallani akarnak. Ha nem így tesz, el kell hagyja az iskolát, és a kényelmes fapadok helyett áshatja az árkokat a közmunka-program keretében. Elképzelhető, hogy megnyílik, kitálal mindent amit kell, mégis ásóval a kezében végzi. De ilyen a rendszer. A diákot bele kell szoktatni. Először meg kell törni, majd később úgyis hálás lesz érte tanárainak, professzorainak. És amit kapott tőlük, azt a sok tudást, ő is visszaadhatja a későbbi generációknak.

Az említett épület 5. emeletén található előtérben csupán pár szék és kanapé volt, így a vizsgára várakozók közül nem jutott mindenkinek hely. De ezzel nem is törődött senki. Mindenki annyira el volt foglalva a kezében található jegyzet böngészésével, hogy csak akkor estek ki ebből a hipnotikus állapotból, amikor nyílt az ajtó, és egy bentről kilépő kopasz, sötétszürke öltönyös tanár rekedt hangon felolvasta nevüket. Egyedül Karcsi volt nyugodt. Miért is izgulna? Hiszen ő tanult. Aki tudja az anyagot, annak nem eshet bántódása. Nem is lapozgatta már a könyvet, helyette a telefonja érintőképernyőjét nyomogatta. Ezzel a magatartásával erősen kitűnt a tömegből. Ha nem is tanul, de látszólag ugyanazt teszi, mint a többiek, senkinek nem tűnik fel. De a túlságosan kirívó különcökben mindig van valami félelmetes. Vajon ők miért ilyen nyugodtak? Az ilyen embert nem kell árgus szemmel keresni ahhoz, hogy észrevegyék. És bár ő nem látja, szemmel tartják. Ha valaki azt akarja, hogy féljenek tőle, leginkább az ilyen embereken akarja bizonygatni erejét. Hiszen a többiek ettől még jobban elrettennek.

A lépcső felől egy fiatal, micisapkás tanársegéd érkezett. Derűs hangulattal fürkészte a hallgatókat. Pozitív kisugárzása és néhány elejtett bíztató szava mindenkibe öntött egy kis önbizalmat. Ismerték őt, hiszen előadásokon, és szemináriumokon is találkoztak már vele. Az egyetemi bulikat is rendszeresen megtisztelte jelenlétével, olykor még fizetett is egy-egy kört némely baráti társaságnak. Sztorijait, vicces élettörténeteit is kívülről fújták már az egyetemisták, és házibulik alkalmával anekdotaként mesélték egymásnak. Mindenki áhítattal leste Bécit, hátha mond most is valami érdekeset. Egyedül Karcsi nézte őt levegőnek. Szórakoztatóbbnak találta a telefonját. A tanársegédnek ez azonnal felkeltette a figyelmét. Oda is lépett az álló fiúhoz.

- Na, te nem tanulsz, Karesz?

- Áhh, én ilyenkor már nem szoktam tanulni. Csak összekeverném azt, amit amúgy is tudok. De most nagyon rákattantam erre a facebook-játékra. Nem bírom abbahagyni.

- Igen? Melyikre?

- Farmville. Működtetek benne egy gazdaságot. Növényeket termesztek, állatokat tenyésztek. Van már egy csomó marhám, most fogok hozzájuk néhány disznót is venni. Sajnos elég gyakran kell őket gondozni, ezért is léptem most fel a netre.

- Ohh, értem. – mosolyodott el Béci. - Egy állatfarm. Csak vigyázz, nehogy nagyon elszaporodjanak a disznók, mert tönkreteszik a gazdaságodat. – zárta le a micisapkás oktató a beszélgetést, majd benyitott az ajtón, ahol a rettegett öreg tanár már várta a vizsgázókat. Pár másodperc múlva a félig nyitott ajtón egy halk, elfojtott beszélgetés szűrődött ki. Nem lehetett érteni miről folyik pontosan a vita, de rövid időn belül ismét nyílott az ajtó. Most az öreg professzor lépett ki és tekintete egyből Karcsira szegeződött.

- Marx Károly! Jöjjön be!

- Igenis, professzor úr.

            A fiatal fiú alighogy beért, kérdés nélkül lehuppant az egyetlen székre, amelyet a szobában talált, és még szabad volt. Vele szemben egy óriási tölgyfaasztal állt, melynek a túlsó végénél foglalt helyet a professzor, hétköznapi nevén Mészáros Jenő. Jobb oldalán pedig hűséges tanácsadója és jobb keze, Ravasz Béci ült. Nem volt túl szerencsés a szobának ilyen módon való elrendezése, hiszen a két oktató mögötti hármas ablakból olyan erősen áramlott be a Nap fénye, hogy teljesen elvakította Karcsit. Oktatóinak szinte csak a sziluettjét tudta pontosan kivenni. A vele szemben ülők viszont tökéletesen látták őt. Minden apró rezdülését, arcéleinek megváltozását figyelemmel tudták így kísérni.

- Károly, én azért vagyok itt, hogy segítsek. – szólalt meg az öreg. – Nem akarom megbuktatni, de ha megint azt fogja nyújtani, amit az előző két alkalommal, akkor kénytelen leszek. Ha a játék helyett most is inkább ismételt volna, nyugodtabban kezdenék neki a feleltetésnek.

- De tanár úr, én készültem.

- Persze, hogy készült. Mindenki ezt mondja. Akkor kezdjük egy bemelegítő kérdéssel! Mondja fiam! Hogyan értékeli jelenlegi gazdasági struktúránk felépítését, működését?

- Nos… Egyetértek jelen társadalmunk némely kivívott szokásával. Az alkotmányos alapelvek által biztosított vállalkozás és társulás szabadsága lehetőséget biztosít bárkinek, hogy önállóan és függetlenül bekapcsolódjon a kapitalizmus vérkeringésébe. De egy idő után némely személyek így túlságosan megerősödnek gazdasági értelemben, és ezek már kellő erővel rendelkeznek ahhoz, hogy elnyomják az alsóbb társadalmi rétegeket, és megakadályozzák azok érvényesülését. A vállalkozás szabadsága így már csak illúzió marad náluk. Szükség van egy olyan államhatalomra, ami mindenkinél nagyobb tőkével rendelkezik, ezáltal alkalmas a hatalmi harcok letörésére, és az erőegyensúly biztosítására. Némely kiemelt jelentőségű cég államosításával megoldható lenne…

- Elég! Amit maga mond, az csak a rizsa. A közgazdaságtan konkrét számokból, fogalmakból, statisztikai eredmények összehasonlításából áll. Még úgyis rendkívül nehéz pontos képet festeni arról, hogy mi a jó, és mi a rossz a gazdaságnak. Maga viszont húszéves fejjel azt hiszi, hogy megoldást talált a világ összes problémájára. Ez már az előző vizsgáin is kiderült, és ahogy látom, nem tudtam meggyőzni. Jegyezze meg jól, amit most mondok! Én csak annyit várok el magától, hogy azt tanulja meg és adja elő, amit leadtam az órán. Maga még nagyon fiatal ahhoz, hogy különcködjön! Azt gondolja, hogy magánál elismertebb kutatók még nem gondolkodtak el a maga utópisztikus elméletein? De igen. Csak hosszas vizsgálódás után rájöttek, hogy az az út kivitelezhetetlen. Ha továbbra is kitart az utópisztikus elméletei mellett, akkor jobban teszi, ha beiratkozik a bölcsészkarra. A filozófiához ahogy elnézem több tehetsége van, mint a joghoz, vagy a közgazdaságtanhoz. Most pedig távozzon, és hívja be a következő! Jöjjön vissza akkor, ha tanulni is hajlandó lesz.

            A megszégyenített fiú amint kilépett az ajtón, és jelezte a többiek felé a sikertelenségét, mindenki összenézett:

- Pedig ő nagyon tudta az anyagot, nekem is ő magyarázta el. – jegyezték meg páran. – Ezek után mit várjunk mi?

Karcsi ezzel már nem foglalkozott. Más, komolyabb gondolatok foglalták le elméjét:

- Szóval azért buktatott meg, mert nem értek vele egyet. De ha egy olyan kérdést tesz fel, amire a véleményemet kell mondani, az miért nem jó? Annak akkor is jónak kell lennie, akármit mondok. Hiszen más a tény, és más a vélemény. Bár, ha a véleményt az általa tanított tények tükrébe kell kifejteni, akkor igaza lehet a professzornak. De az már akkor egy olyan zárt rendszer, aminek eredményeképp a végkövetkeztetés pontatlan, helytelen lesz. Mivel én több könyvből tanultam, elfogadható kell legyen az is, ha másképp képzelem a világot. Hm… Vagy válasszam külön az egyetemet, és külön fejlesszem a világnézetemet? Így talán sikeresebben elvégzem. A problémák felfedésére, és a megoldások keresésére ráérek majd utána is. Abban viszont igaza lehet a professzornak, hogy ha filozófiával akarok foglalkozni, azt inkább a bölcsészkaron tegyem. Lehet megfogadom a tanácsát, még gondolkodom rajta. – morfondírozott magában a megbuktatott diák.

- De akkor sem adom fel nézeteimet. Még többet fogok tanulni, gondolkodni, hogy elméleteim helyességét bizonyítsam. Néhány barátom mindig meghallgatja filozofálgatásaimat, ők talán ezután is támogatni fognak.

Lelkitársaknál, egymáshoz közel álló személyeknél gyakori, hogy óriási távolságból is megérzik egymás gondolatatait. Ilyen volt a kapcsolat Karcsi, és Adolf között. Amint Karesz a barátaira kezdett gondolni, megszólalt a telefonja. A vékony, csilingelő hang új üzenet érkezését jelezte. A küldő nem volt más, mint Adolf. Az sms a következőket tartalmazta:

,,Elegem van ebből a napból. Még a madarak is leszartak. Találkozzunk 5-kor a Corso kávézóban!”

III.

            Szeged városának egyik érdekessége, hogy aki nem autóval, biciklivel, vagy valamilyen tömegközlekedési eszközzel közlekedik, bármerre is megy, a Kárász utcát mindig útbaejti. Hiába vannak elkerülő utak, sikátorok, ez a történelmi jelentőségű utca magához vonzza az embereket. Itt érvényét veszti a rohanó, modern életvitel. A járókelők visszavesznek a tempójukból, lehiggadnak, és nyugodtan sétálva végignézik a múltból fennmaradt épületcsodákat. Újra és újra. Hiszen ezt soha nem lehet megunni. A régi idők összeolvadnak a jelennel. A korok ilyen harmonikus találkozása a már műemlékké nyilvánított épületek aljában található kávézókban tükröződik ki leginkább. A berendezés ósdi, kiszolgálás, a zene viszont 21. századi hangulatot varázsol. Mindezt megbolondítja a térköves utcán bolyongó zenészek, jósok, mutatványosok hada. Az ember azt sem tudja, hova kapja a fejét.

            Egyik ilyen kávézó tornácán egy különös vendég tespedett el kényelmesen egy ezüstszínű széken. Kávéjáról teljesen megfeledkezett, így az kihűlve várta, hogy valaki elfogyassza. Sokkal inkább az asztalnak támasztott parafa tábla, és a rásimuló rajzlap foglalta le a fiú figyelmét. Ceruzájával heves karmozdulatokkal skiccelte fel valaminek a vázlatát, majd az egyre jobban megelevenedő részletek és árnyalatok felismerhető tették a munkáját. Kezei nyomán egy utcakép bontakozott ki. Gönyörű, díszes épületek keltek életre a papíron. Szélei gazdagon voltak díszítve régi görög-római mintákkal, vonalakkal. Kicsit hasonlított ugyan a Kárász utcára, de valahogy mégis más volt. Nagyobb, monumentálisabb, gazdagabb.

De nem is az volt igazán érdekes, ahogy a fiú rajzolt. Hanem az, ahogyan. Teljesen beleélte magát. Úgy rángatta, csapkodta a kezét a papíron, mint a karmester, aki egy teljes zenemű levezetéséért felelős. Egy idő után a kéz mozdulatai a fejet is magával ragadták. Mikor a kéz hadonászott, a fej is vele együtt járva fel-le bólogatott. A felszolgálók egyenként kijöttek, mert kíváncsiak voltak mi folyik itt. Nem tudták eldönteni egyértelműen, hogy egy bolond tévedett be hozzájuk, esetleg egy súlyos beteg, vagy tényleg a művészete hozta ilyen epileptikus állapotba a fiút. Csak nézték, és nem mertek nevetni. Féltek, hogy akkor kizökkentik ebből az állapotból, és ki tudja mi fog akkor történni. Míg kezdetben csak érdekességként, unikumként tekintettek rá, pár perc múlva már szinte csodálva figyelték. Volt a srácnak valamiféle különleges kisugárzása, ami oda vonzotta a tekintetet. Talán a különlegessége, és az hogy teljes mértékben figyelmen kívül hagyja a külvilágot nyerte meg az embereket. Mikor rajzolt, felvállalta önmagát, és ez az őrült áhítat cirkuszként vonzotta a tömeget. A pincérek után az ott fogyasztó vendégek, majd az arra bolyongó járókelők is köréje gyűltek. Adolf azt hitte, hogy a rajz, a művészete érdekli őket, azt jönnek csodálni. De tévedett. Először csak a felhajtás, az érdekesség miatt állták körül. Az ember rettentő kíváncsi népség. Ha valami eltér az átlagostól, arra felfigyelnek. Ha észreveszik, hogy valamire sokan reagálnak, akkor könnyen tévedésbe ejthetik magukat. Könnyen azt hihetik, hogy ez jó, ez valami érték. Közben pedig nem is figyelnek arra, amit ténylegesen át akarnak nekik adni. A tartalom másodlagos marad. Így volt ez Adolf rajzával is. Van, aki azt sem látta, mit rajzol. Aki később érkezett, már magát Adolfot sem látta. Csak nagy, körülálló tömeget. Így ő is odaállt, mert ahol sokan vannak, ott biztosan nagyon érdekes dolog történik.

            Egy szürke kabátos, egyszerű, hétköznapi ruházatot viselő srác is állt valahol a tömeg közepén. Bár nem látta miért gyűlnek össze az emberek, ő enélkül is tudta. De nem akart tolakodni, előretörni, mást félrenyomni. Szeretett elvegyülni az átlagos emberek, munkások között. Maga is a nép gyermekének tartotta magát, és nem érezte igazságosnak, ha ő kiáll a sorból. Inkább csak hallgatta őket, figyelt rájuk. Sok érdekes információ birtokába került már az ilyen elvegyülései során.

            Mikor Adolf befejezte művét, a tömeg szépen lassan feloszlott. Karcsi ekkor tudott odamenni hozzá, és helyet foglalt a mellette levő széken.

- Haver, látom megint nagyon belemerültél a rajzolásba. - szólította meg a kávéját szürcsölgető fiút.

- Előfordul. Bár igazából a zene dobott fel ennyire. – válaszolt, miközben fejéhez nyúlt, és kivette belőle a fülhallgatót. – Éppen Wagnert hallgattam. De mesélj! Buktál?

- Igen.

- Valószínűleg engem is ki fognak rúgni. Azt mondják tehetségtelen vagyok. Pedig nincs igazuk. Sokkal jobb vagyok, mint a többiek.

- Ne aggódj pajtás, úgysem tudnak kirúgni. Aki egyszer felvettek, az bent maradhat a rendszerben, amíg meg nem unja. Csak 4-5 kreditet  kell felvegyünk félévente, és továbbra is hallgatók lehetünk.

- Háát, de nekem igazából kedvem sincs már ehhez az egészhez. Ez az egész egyetemi rendszer, sőőt, az egész politika, beleértve a jelenlegi oktatáspolitikát is hanyatlik. Olyanok oktatását támogatják, olyan képességű emberekre szánják a pénzt, akik teljesen alkalmatlanok a tanulásra. Nem csak hogy lusták, genetikailag alulmaradottak. Nem elég, hogy nekik is kötelező tanulniuk, de még szociális juttatások tömkelegével, és pluszpontokkal is segítik őket. Csupán azért, hogy be tudjanak kerülni a felsőoktatásba. Ennek következtében persze nem az értékes számukra, ha valaki tehetséges, és az egyetemen már új dolgokkal kísérletezik. A felsőoktatás is már a szamárképzésre van ráállva. Olyanokat díjaznak, akik csak bólogatnak és magolnak. Ez a rendszer megérett a változtatásra. Vagy egyenesen a pusztulásra.

- Jajjj, Adolf! Nem szeretem mikor ilyenekkel hozakodsz elő. Bár mondandód egy részével egyetértek. Hiszen velem is éppen annyira kicsesztek, mint veled. De hogyan mondhatsz olyat, hogy valaki alkalmatlan lenne? Az, hogy ilyen a rendszer, nem a szegény munkás emberek hibája. Éppen ezért nekik is meg kell adni az esélyt, hogy tanuljanak! Így ha elég szorgalmasak, még sokra vihetik. Mivel ők óriási hátrányban vannak pénzesebb társaikkal szemben, az államnak kötelessége plusz juttatásokkal támogatni őket. Nem tudhatod, hogy éppen melyikük lesz a következő Nobel díjas tudósunk. Ha megfosztjuk a felemelkedés lehetőségétől, egy dicső embertől fosztjuk meg hazánkat.

- Ez csak maszlag! Szépen hangzik, de Karcsi! Te is tudod, hogy valóság nem ilyen. Az emberek akármennyire is szeretnénk, nem egyenlőek. Ha valaki egy szegényebb családban születik, és tényleg sokra hivatott, az még kisgyermekkorban feltűnik. Az ilyen gyerekeket külön kellene választani a szüleiktől, és a hozzájuk hasonlókkal együtt külön csoportokban nevelni, oktatni őket. Nem igazam van?

- Hááát, ezzel sem értek egyet. Ez egyfajta kasztrendszer bevezetése lenne. Előbb utóbb az így kialakuló szellemi réteg túlságosan megerősödne. Ez a réteg hajlamos mindent zárt szobák ablakaiból nézni, és nem figyelnének a nép valódi problémáira. A gazdaságot maximum irányítani tudják. De igazi, érdemi munkát a munkások csoportja végez. Éppen ezért az ő taníttatásukat kellene javítani.

- A munkások csupa csőcselék népség. Ahogy nem tetszik nekik valami, rögtön törnek-zúznak. Ha kell, forradalmat robbantanak ki, kivégzik a vezetőiket, és ők ülnek a helyükre. De ők még annyira sem értenek a kormányzáshoz, mint elődeik.  Pár év múlva tehát a lázongás újra kezdődik.

- Ebben van valami. De mi van akkor, ha az oktatásukat úgy szervezzük meg, hogy a rendszer iránt hűségesek legyenek. Ha a tv-ben, rádióban, interneten elég sokat hangoztatjuk a nézeteink helyességét, előbb-utóbb még akkor is hinni fognak nekünk, ha kezdetben megvetettek.

- Ez túl hosszú idő. Ha tényleges eredményt akarunk, egy katonai rétegre is szükségünk van. Ők cselekszenek, ha kell. Eleinte lesznek ugyan forradalmak, de aztán mindenki megbékél. Az élet pedig csendesen folytatódik.

- Lehet, hogy az ellenállást egy katonai csoportnak már a látványa, vagy a hírneve is leverné. De a nép így nem fog hinni abban, amit közvetíteni akarsz nekik. Félni fognak, és ha nincs más mód, passzív ellenállásba kezdenek. Nem csinálnak semmit, tunyák lesznek. Erőszakkal nem kényszerítheted őket teljesítményre. Hidd el, a lassú víz partot mos.

- Na jó ebben van valami. De ezt konkrétan hogy képzeled el?

- Pszichológiai alapon. A lényeg, hogy az emberek elfogadják azt az osztályt, amelyikben épp születnek. Példaképeket mutatunk nekik, elért teljesítményeket, megvalósult álmokat. Követni akarják majd őket. Nem akarnak többek lenni, énekelni fogják, hogy milyen jó az ő sorsuk. Még akkor is, ha csak egy egyszerű gyári munkások.

- És ha nem találsz hiteles mintákat, példaképeket?

- Ugyan kérlek! Egy kis csalás senkinek sem árt. Akkor betanítunk valakit, hogy mondja azt, amit mi szeretnénk. Tele van az ország színészekkel. Csak találunk egyet. A kegyes hazugság nem bűn, ha a nép érdekében követik el.

- Hm… -gondolkodott el Adolf. - Ezen gondolataid egész szimpatikusak.

- És tudod, egy idő után egyre gyengébb teljesítményt elérőket kell majd a figyelem középpontjába állítani. Egyszerű emberekből sztárokat csinálunk, csakhogy az átlag ember rájuk akarjon hasonlítani. Ha őket akarják majd követni, fokozatosan ugyan, de az igények is csökkennek majd. Egy idő után már az nem az lesz a cél, hogy professzorok, vezetők, tudósok legyenek. Énekesek, tv-sztárok lesznek a példaképeik.

- Milyen igazad van! Így ha valaki tényleg tehetséges és rátermett, nem kell az ilyen feltörekvőkön keresztülgázoljon, amikor érvényesülni akar.

- És ha ez megvalósult, alkalmazhatjuk a te egyik ötletedet. Már fiatalon kiválasztjuk az ügyesebbeket, és őket támogatjuk teljes mértékben. De ahhoz ragaszkodom, hogy bármely társadalmi rétegében vizsgálódjunk a gyerekek között.

- Na? Már nem is veted el a kasztosodást?

- Átgondoltam. Ha elzárjuk a lehetőségét annak, hogy generációkon keresztül ugyanazokat a családokat támogassuk, nem jön létre olyan társadalmi szint, amely a hatalom gátlója lehet. Csupán arra kell nevelni az embert, hogy egyedül a rendszerhez legyen hűséges, a magánéletében legyen önálló, és tegyen meg mindent, ami szeretne! Így szabad embernek fogja érezni magát. Sokszor az erős családi közösségek is akadályai lehetnek a hatalomnak. Ezeket kell tehát meggyengíteni.

- Háááát… - ellenkezett Adolf. De félbe kellett szakítania a mondandóját, mert a szomszéd asztalnál ülő középkorú férfi közbeszólt. Mindeddig türelmesen hallgatta ezt az eszement dialógust. Néha ugyan megrázta a fejét, vagy lesütötte a szemét, de nem avatkozott bele. Most viszont nem bírta tovább. Felállt, és botjára támaszkodva odasántított a két egyetemistához.

- Maguk hülyék! –kezdte. Lázadoznak egy rendszer ellen, amellyel csupán az a problémájuk, hogy nem tudnak benne érvényesülni. Hosszasan vitatkoztak, majd egy olyan berendezkedés mellett foglaltak állást, amely a jelenlegivel teljesen megegyezik. A különbség csupán annyi, hogy víziójukban önök uralkodnak. És ezt a kicsinyes, beteges sértődöttséget egy fensőbb műveltségnek hiszik. Uraim! Maguk az állítólagos tehetségükkel nem egyediek. Csupán olyanok, mint a rengeteg összeesküvés-elméletet gyártó idióta, akik kocsmák mélyén szövögetik világhatalmi terveiket. Ők pár deci pálinka után elalszanak, és mikor felkelnek nem emlékeznek semmire. Azt javaslom, tegyék önök is ezt, aztán pedig tegyenek valami hasznosat, a sok locsogás helyett! De nekem mennem kell, mert kezdődik a kedvenc sorozatom.

            A két ifjú csodálkozva bámult erre az őszes halántékú, borostás férfira. Nem várták, hogy valaki így letorkolja őket, de a jelek szerint hatásos volt. Már egyikőjük sem akarta folytatni ezt a beszélgetést. Csak lesütött szemmel ültek. Adolf próbált egyet kortyolni a kávéjából, de akkor vette észre, hogy az már rég elfogyott. Kortyolt egyet a levegőből, mintha nem lenne semmi baj, és ura lenne a helyzetnek. Zavarodottságukat a pincérlány is figyelemmel kísérte. Beszélgetésük egy részének ő is fültanúja volt, így hálás, elismerő pillantásokkal bombázta az éppen távozó megmondó embert. Már azon volt, hogy ő teszi helyre ezt a két egyetemistát, de szerencsére erre nem volt szükség. Ennek ellenére nem hagyta szó nélkül az eseményeket.

- Srácok, ebben a kávézóban soha semmilyen balhé nem volt még. Örülök hogy végül nem robbantottatok ki valamilyen puccsot. – szólt nevetve a srácok felé, majd megfordult és visszasétált a pulthoz.

- Akkor is megmutatom, hogy el tudom érni, amit akarok. – motyogta bosszúsan az orra alatt Adolf.

- Bízz bennem barátom! Véghez visszük amit akarunk, akármibe kerüljön! – válaszolt Karcsi.

IV.

Amíg a nap izzó sugarai szórják szét fényüket a az emberek között, szinte észre sem vesszük, milyen kincset kaptunk az égiektől. Aztán megjelennek a bárányfelhők. Elszórva, kisebb tömegekben. Mi csak legyintünk rájuk. Szépek azok is! De a nyomukban már jönnek az egyre nagyobb, iszonytatóbb gomolyfelhők. Gonoszan hunyorognak a nap felé, hadat üzennek neki. Az égi tűz már csak elvétve tudja megvillantani magát. Tesz egy utolsó kísérletet, majd a sötét felhők összefognak, és egységet alkotva a még az izzó parazsat sem engedik pislákolni. Bejelentik: a nyár elmúlt. Hideg, zord időszak követi, aminek ők az urai.

A nyirkos, párás időben egy száguldó vonat dacolt a természettel. Nyikorogva, imbolyogva közeledett célja felé. Didergő, vacogó emberek ültek rajta, némelyek egymáshoz bújva védekeztek a hideg ellen. Fáztak, fáradtak és éhesek voltak. Hosszú még az út. Még jobban megremegtek, amikor nyílt az ajtó, és két egyenruhába öltözött alak jelent meg. Karjukon piros szalag, melyben valamilyen logó díszelgett. Összesúgtak mögöttük, de szemtől szembe senki nem szidta őket. Féltek a büntetéseiktől, ami gyakran együtt járt a munkájukkal. A két jól öltözött férfi nem volt más, mint Adolf és Karcsi. Sok idő eltelt már a kávéházi beszélgetésük óta. Most pedig szigorú, megvető pillantásokat vetve sétáltak az ülések között. Megálltak a vagon közepén, majd Adolf erélyes hangon így szólt:

- Jegyeket, bérleteket uraim kérem érvényesítés céljából felmutatni!