Irodalmam Története

                                                    Az 1. Osztály

    Vajon hol is kezdjem...? A születésem? Oly távol voltam az irodalomtól, mint oroszlán a fókától... Óvoda? Ott más történetek vannak. (Tényleg nem állt szándékomban megbántani az altatóorvost! Habár ő is jót nevetett...) Hmmm... Megvan! Általános Iskola! A pillanat, amikor minden elkezdődött!
    Szóval, kezdetben nem volt semmi... Sötétség honolt a fejemben. Egy hétköznapi golyófej, ki gyárilag egy mosollyal az arcán született. (Egek, nem sokat változtam!)

    2001-et írunk, első nap a Sziget Utcai Általános Iskolában, a helyi Fehérvár szívében. (Nos, mivel a belváros a szív, és az észak-déli irányt nézzük, akkor inkább a település májában lakok.) 8 éves vagyok, naiv, de ravasz kisfiú. Már ekkor is kiváló elmével rendelkeztem, a tanárok is gyakran megemlítették, hogy személyem olyan, mint aki a felhők között jár. Szerethető vagyok, külső forrásból tudom, ennek ellenére mégis nehezen illeszkedek be az új környezetbe. Első sorban azért, mert a tökéletes világot mindig is eme törhetetlen csontlabda falai között találom meg, így nem nagyon vagyok hajlandó kinyílni a világ felé.
    Ezt persze koránt sem veszem jó néven. Úgy látom, mintha nem én, hanem a többiek tartanák a távolságot. Fáj. Próbálok beilleszkedni, ide-oda sodródok a kialakult "szövetségek" között, de sehol sem érzem otthon magamat. Kedvelnek. Mindenhová tartozok, és egyben sehova sem. Úgy érzem, ez itt nem tökéletes. Nem értem miről beszélnek, nem értem mi történik, nem ismerem őket. Kristálya zártam magamat, s nem tudok róla. Eltaszítom a korombelieket.
    Piros pontok gyűlnek napról napra, dicséretek halmozódnak. Ülök a padban, környezetem fekete fehér, egybe folyik. A Gusztiékkal vagyok, Game Boy a téma.  Négyen vagyunk, mégis hárman beszélgetnek. Mi az a Game Boy? Nem értek semmit... Elsétálok, nem veszik észre. Mariannához lépek, Barbi Baba a téma. Lányok... Továbblépek. Attila mellett találom magamat, nyaralásról beszélnek az ikrekkel. Szívesen fogadnak. Megkérdezték én utaztam-e valamerre. Nincs válasz, a fejemet rázom. Tovább beszélgetnek, ők is elfelejtenek. Visszaülök a helyemre, várom a kellemes becsengető dallamot a fali rádióban.
    Az órák sem izgalmasak. Mindent tudok már. Olvasni, számolni, szüleim megtanítottak évekkel ezelőtt. Nincs újdonság. Figyelem a környezetemet a legkisebb részlettől a legnagyobbik. Elemzek. Nem volt más elfoglaltságom, csak a szemem. Megfigyelek. A kékek a magánhangzók, zöldek mássalhangzók, ez a kezdettől világos, felismerem a rendszert. Az osztály többi tagjának még hónapokig nem esik le, én mutatom meg nekik. Tanárnő megdicsér.
    Otthon vagyok, éjszaka. Ágyban vagyok, merengek az életen, a helyzetemen. Sok minden megfigyeltem ez alatt a hosszú idő alatt, s még csak november van. Nehezen alszok el, sosem voltam jó benne. Az ötletek a felszínre törnek, előjönnek. Színes világok, mindet én uralom. Állatok királyságai, gonosz birodalmak és megmentésre váró hercegnők. Világok, ahol én vagyok a középpontban. Imádom. Minden nap az estét várom. Kell a magány, itt teljes vagyok.
    Reggel van. Nem emlékszek az estére. Újra vágyom az éjszakát. Hogy álmodjak. Hogy éljek! Iskolába megyek, Hét méterre van a háztól. Korán érkezek, rögtön reggel hétre. Minden üres, tetszik. Magam vagyok, csak én és kedves gondolataim. Békés az iskola, én vagyok az egyedüli, az uralkodó szín, mely betölti a teret. Leülök az aulában, lehajtom a fejemet. Talán előjönnek a rég elfeledett ötletek. Nem tették, bujdostak. Megérkeznek a többiek, egyre hangosabb a zaj. Színem elhalványul, elveszik a tömegben... Fáj.
    Ismét itthon vagyok, örömmel fekszek az ágyba. Sötétség van. Ideális számomra. Karácsonyi ünnep volt aznap az iskolában. Mindenkivel jól elvoltam. Látszat. Csak eltűrnek, hiszem, hogy így van. Én sem várok többet... Társaságban voltam, mégis egyedül éreztem magam. Heves érzelmek törnek a felszínre, halk könnyezés kerülget. Hatalmas robbanás történik fejemben. Fényáradat, kitágul a világ! Egy kis táborban találom magamat. Kinézek az épületből, erdő közepén állok. Tág, fehér épület. Egyedül vagyok, barátságos, nincs aki kitaszítson. Körbenézek, ámulok a helyen. Egy idősebb lánnyal futok össze, kit Lilynek neveznek. Félek, ő is majd csak itt hagy engemet. Nem tette. Megértett. Örültem.
    Reggel felébredtem, első dolgom volt az álom felidézése. Emlékszem. Minden részletre. A tájra, a helyre. Lilyre. Vidáman megyek az iskolába, jól érzem magamat. Beszélgetek, észrevesznek! Este örömmel fekszek vissza, reménykedek. Megvárt engem... Ott találtam magam, a völgyben. Szabad vagyok, én irányítok. Többen is megjelennek Lily mellett, mind a barátaim lesznek. Jól érzem magamat! További éjjelek telnek el, s ezen új világ feltölt örömmel... félelemmel.
    Egy másik társaság jelenik meg, ők is csak gyerekek, Katona Kölykök. Rosszak, gonoszak. Be akarják olvasztani a táborunkat a sajátjukba. Ellenállunk, mi nem leszünk alattvalók! Vezetőjük Maverick, nem bírom, harcolok. Hős vagyok! Mellettem áll Szandra és Lily, s a többi fiatal barátom. Együtt küzdünk. Mi vagyunk a Kölyök Kuckó...
    Egyik alkalommal elfognak, agymosnak. Őket szolgálom a hatalmas piramis bázisukban. Elit harcos vagyok, magamról nem tudok. Felébredek, mint rémálomból, de este izgatottan fekszek le, hogy tudjam, kimenekülök-e. Lilyék mentenek meg, értem jöttek, nem ismerem fel őket! Csak egy cserép kellett a fejre, Szandra, köszönöm a kedvességet! Együtt küzdöttünk meg Maverikkel, legyőztem. A piramis bázis felrobbant, mi már a távolból néztük, s azt hittük a veszélynek végre vége van...