Mostanában sokszor eszembe jutnak a gyermekkorom szép emlékei, hogy miket játszottunk annak idején, sokat gondolok a nagymamámra is, aki felnevelt.
Az egyik legkedvesebb emlékem az, amikor megkaptam a kast játszani. Nálunk kasnak hívják a kukorica tárolására használt építményt, ami egész masszív volt, fából készült, és valami pléh teteje volt. Tavasz végére kifogyott belőle a kukorica, de ahogy fogyott, úgy kaptam meg belőle egyre nagyobb teret. Először csak egy kis rész volt, ahol tudtam játszani, aztán a végén már takaríthattam az egészet. Mikor az utolsó adag kukoricát szedtük ki belőle, előkerült a kukoricacsövek alól egy csapat kis egérke, olyan cukik voltak, épp akkor születhettek, még teljesen csupaszok voltak. Ott hagytuk őket, hozzájuk sem nyúltunk, egy óra múlva már el is vitte őket az anyjuk onnan.
Vittem be kis asztalt, meg székeket, és valami ágy félét is kerítetem a „házamba”. Természetesen volt egy kis konyha rész is, oda behordtam az összes lábasomat, meg kanalat, fakanalat, mindent. Imádtam ott játszani. Lementem a kertbe, szedtem jó sok málnát, és meghívtam az öcsémet „ebédre”, aki felfalta az egészet két másodperc alatt, és szaladt tovább, nem maradt ott velem tovább vendégnek. Mi egyébként sem játszottunk túl sokat együtt, mert annak mindig verekedés volt a vége. Már nyolc évesen is folyton a konyhában tüsténkedtem, segítettem nagymamámnak. Hogy gyakoroljam a káposzta töltést, és rám merje majd bízni legközelebb igaziból, hoztam a kertből napraforgó levelet, ebbe került a töltelék, ami a fás kamrából hozott kukorica és egy kis sár keveréke volt. Az volt jó a napraforgó levélben, hogy sokkal nagyobb volt, mint egy káposzta levele, így könnyebben ment a töltés is. A végén már teljesen profin el tudtam készíteni a „töltött káposztámat”. Akkoriban volt valami botrány az őrölt pirospaprika körül, így aztán kaptam egy jó kilót játszani. Felöntöttem vízzel a kész töltött napraforgóleveleket, és ezt a pirospaprikát raktam rá, teljesen úgy nézett ki, mint a mi, szabolcsi, paradicsomos töltött káposztánk. Mikor mutattam mamának, milyen ügyes vagyok, el is volt képedve, de megfőzni a kreálmányomat sehogy sem akarta, így a tyúkoknak adtam oda.
Gyerekkoromban nagyon szerettem volna tanár lenni, mindig tanárosat játszottam. Eleinte az öcsémet próbáltam tanítani, de ő inkább meghúzta a hosszú hajamat, minthogy rendes diák legyen. Így aztán maradtak a babáim gyerekeknek, de azok meg ugye beszélni nem tudtak. Kitaláltam, hogy a tyúkok tök jó diákok lennének, és azt is tudtam, hogyan csaljam magamhoz őket. A kertben mindig akadt dudva, szedtem egy jó marékkal, és úgy örültek nekem, mikor megláttak, hogy csak na. Feltartottam magasba a dudvát, és azt játszottam, hogy ők most a diákjaim, és amerre mentem, jöttek utánam. Igaz, nem kettes sorban. Azért is szerettem volna tanár lenni, mert a tanárok olyan jó sokat írhattak a táblára krétával. Nekem is volt krétám, egy időben táblám is, úgyhogy sokat gyakoroltam rajta a tanárkodást.
Volt egy hatalmas szilvafánk, amiről titokban mindig ettünk az öcsémmel, már akkor is, mikor még csak zöld volt rajta a szilva. Nagyon szerettünk fára mászni, és szerencsére olyan nagy volt, hogy elfértünk rajta mind a ketten. Egyszer kitaláltuk, hogy ásunk egy nagy gödröt a fa alá, és azt kell átugrani úgy, hogy felmásztunk a fára, és onnan. Egész ügyesek voltunk, de egy idő után unalmassá vált a feladat, na meg az öcsém mindig csalt, beleugrott a gödörbe, és azt mondta, hogy átugrotta. Hoztam vizet a kútról, és megtöltöttem a gödröt vízzel, így aztán már nem tudott csalni. A baj csak az volt, hogy így is beleugrott a gödörbe, csupa sár lett, de nem zavartatta magát. Végül már én is a sáros gödörbe ugráltam bele, ha ő sáros, akkor én miért maradjak tiszta. Hű, mikor nagymamám meglátott minket! Úgy néztünk ki mind a ketten, mint az ördögök, már ha az ördögök feketék, meg koszosak. Olyan mérges volt mama, hogy gyorsan fel is másztunk a fára, nehogy elkapjon minket, de egy idő után bizony, le kellett jönni. Engedett vizet a nagy, pléh teknőbe a slagból, amiből először még meleg víz jött, így kellemesen langyos volt a víz, amibe megfürdetett minket egy léről, a második kád víz már inkább hideg volt, az nem esett túl jól, de nagymamám csak káromkodott mérgében, hogy micsoda pulyák vagyok, így nem szóltunk a hideg víz miatt egy szót sem.
Szerettem kint játszani az úton, a porban rohangálni, mikor az jó forró volt. Mindig szórtuk a homokot, így aztán a nap mindig hajmosással végződött, amit nagyon utáltam. Sok barátom volt, velük játszottunk kint, ickáztunk, meg ugróköteleztünk. Sajnos kitalálták, hogy „megjavítják” az utat, ronda, lila színű szúrós kaviccsal beterítették az egész utcát, így lett megjavítva. Az út minősége nem lett sokkal jobb, és persze ezek után már nem tudtunk kint, mezítláb játszani.
Minden barátnőm félt a cserebogártól, csak én nem. Nem is félhettem, mert a szilvafánkon volt, hogy milliónyi kis bogár nyüzsgött, megráztuk a fát, és potyogtak le róla. Az öcsémmel gyakran reptettük őket. A cserebogár hátsó részén van egy keményebb kis valami, azt szúrtuk át tűvel, megvarrtuk a cserebogarat, az nem nagyon érdekelt, hogy fáj-e neki, de szerintem nem fájhatott, mert elég kemény, kitines az a hátsó része szerencsétlennek. Na így, hogy cérnán volt a bogár, nem is tudott elrepülni tőlünk. A fiúk meg csak csodálkoztak, hogy nem félek tőle, az egyik osztálytársam még a hajamba is belerakta, de kiszedtem és jól megkergettem az iskola udvarán. Persze elkapni nem tudtam, na meg aztán arra már tervem nem volt, hogy mit csinálok vele, ha elkapom, így aztán csak kergetőztünk.
Az öcsém egyik kedvenc elfoglaltsága volt a tök faragás. Mivel jó sok tök volt a kertünkben, mama mindig adott párat, amiből hajót faragtunk, és úsztattuk a pléh teknőben őket. Az öcsém egyszer jól el is vágta a kezét faragás közben, szaladtak vele az ügyeletre. Szegénynek mindig akkor járt le a tetanusz oltás, mikor ilyeneket csinált, úgyhogy mindig kapott újat.
Azt már meséltem, hogy tanár szerettem volna lenni, de azt még nem, hogy tudós is. A tudóskodásomat egy hatalmas, világra szóló felfedezéssel szerettem volna indítani, kitaláltam, hogy a fűből, mivel az mindenkinek olyan sok van, gyógyszert fogok gyártani. Elővettem egy nagy edényt, jó sok füvet tettem bele, és egy nagy darab fával addig nyomkodtam a füvet, míg az pépessé nem vált, utána raktam bele egy pici vizet, és palackoztam. Már vagy 3-4 ilyen palackom volt, az első már forrott is, habzott, mint a bor. Ekkor az unokatesóm egyszerűen lenyúlta a nagy ötletemet, és ő is fűlé gyártásba kezdett, de csalt, mert nem annyi füvet rakott bele, az övé sokkal világosabb volt, sokkal jobban felhígította, és neki már vagy 8-10 palackja volt, míg nekem csak három. Evett a méreg, ráöntöttem nagymamám virágaira az összes fűlevet, pedig úgy találtam ki, hogy ez majd a rákot is meg fogja gyógyítani. Mivel a tudóskodástól e miatt el is ment a kedvem, kellett valami más, amivel a napjaimat töltöm majd felnőttként, hiszen egy tanár tanít a suliban, hazamegy, utána, legalábbis úgy gondoltam, semmi dolga nincs. Elhatároztam, hogy majd titkos ügynök leszek, nappal tanár, éjjel meg titkos ügynök. Mivel akkoriban nem tartottunk disznót, és a disznóólak ki voltak szépen takarítva, csak pár szalmabála volt bent, így az lett a titkos bázisom, de persze az öcsém ki-be járkált, csak azért is, nehogy már titkos maradjon a bázisom.
Volt egy idős néni, aki gyakran járt a kútra vízért, volt egy nagy kék kupája, de mindig hozta magával a kis, piros, fehér pöttyös kupát is, és ha meglátott az udvaron, mindig megkért, hogy segítsek neki. Erzsi mamának sokat segítettem így vizet hordani, csak mire hazaértünk, az én kupámból a fele víz kilötykölődött. Erzsi mamának hívtam, mert olyan volt nekem, mint még egy nagymama, sokat mesélt nekem a régi időkről, meg a főzésről. Ezért a sok mesélésért mindig káposztás cinkét „főztem” neki.  Ha jött a kútra a kis kupa nélkül, akkor mindig beszólt, hogy mit főzöl? Én pedig mindig azt feleltem neki, hogy káposztás cinkét, mert ő azt úgy szerette. Egyébként nagyon utáltam a cinkét, de azért, hogy neki jó kedve legyen, mindig azt főztem.

Hát, ilyesmiket játszottam gyerekként, csak aztán fel kellett nőni. A mai gyerekek pedig valahogy nem olyanok, mint régen mi voltunk. Változott a világ.