3. fejezet

Ébredés

Mindössze egyetlen túlélőt találtak

A június 14-én lezuhant gép egyetlen túlélője egy nő. A család kérésére egyéb információt nem közöltek róla. Egyelőre ismeretlenek az öt napja bekövetkezett katasztrófának az okai, melyben a repülőgép Honolulu partjainál, leszállás közben lezuhant. A gép fekete dobozait még keresik, de túlélők megtalálására már nem számítanak az illetékesek. 230 ember vesztette életét. Amerika gyászol.

Megint álmodtam. Nem tudtam, mi történik pontosan. Légies volt minden, mintha lebegnék. A tengerparton voltam, a nap épp felkelőben s halvány sugarai rózsaszínre festették a morajló vizet. Leültem egy sziklára és hallgattam. Léptek neszét sodorta felém a langyos szellő és Josh jelent meg. Gyönyörű volt, mint mindig. Szőke haja kicsit kócos, kisfiús arcán a csibészes mosoly. Szinte ragyogott az arca. Olyan békés volt csupán a látványa is! Kék szemeiben, mintha az égbolt tükröződött volna. Ismét szerencsésnek éreztem magam. Lassan közeledett, a mozgása kecses volt és légies. Mellém ült.

– Hiányoztál – mondta és puha tenyerével végigsimított az arcomon.

– Te is – válaszoltam és fogalmam sincs, mióta nem láttuk egymást. A tapintása, mint az áramütés.

– Megígéred, hogy vigyázol magadra? – kérdezte és a hangjában aggódás bujkált.

– Hiszen te itt vagy és vigyázol rám – súgtam.

Hirtelen szomorú lett az arca és láttam, hogy vívódik. Vajon mi lehet a baj? Josh ritkán volt ilyen. Nem. Soha nem láttam még ezt a szenvedést az arcán. Ismertem milyen volt, mikor a rajzfilm miatt aggódott. Ismertem, mikor az anyagiak aggasztották, vagy ha összeveszett valakivel, dühös volt rám… minden arcát ismertem. Josh Parker nyitott könyv volt nekem. És most mégsem tudtam olvasni benne.

– Figyelj most rám, Gracie – nem tetszett a pillantása. Az arcom a tenyerei közé fogta s mélyen a szemembe nézett.

– Megijesztesz – suttogtam és rémülten néztem szenvedő ábrázatát.

– Szeretlek, jobban, mint az életemet. Te vagy nekem a minden. Te vagy nekem a világ…– kristályok ragyogása fénylett a szeme tükrében s egy drágakő végiggurult arca puha bőrén. –De most el kell mennem – sóhajtotta és egy újabb kristály bukkant elő. – Neked pedig vissza kell menned.

– Nem akarok – vágtam rá és megragadtam a kezét. – Nélküled nem. Üres lennék.

– Muszáj, Grace – súgta lágyan s a szavai összetörték a szívem.

– Hova menjek vissza? Minek? És te hol maradsz? – kérdeztem.

– Élni… jött a válasz.

– Nem. – vágtam rá makacsul és nem akartam sehova se menni nélküle. – Itt van minden, amire vágyom.

– Nem Grace. Ez egy állapot, amiből mindkettőnknek tovább kell mozdulnia. De az útjaink most kettéválnak. Számomra nincs többé élet, ott ahol neked van… Nekem Isten másik utat jelölt ki, de megengedte, hogy elköszönjek tőled.

– Elköszönj – nyüszítettem s a hangom sírásba fulladt. – NEM… nem és nem… én nem tudok nélküled élni, Josh. Te vagy az életem.

– Sajnálom Gracie – ölelt át szorosan és velem együtt sírt. – Nem akarok menni én sem, de muszáj. Annyira szeretlek és annyira fogsz hiányozni, hogy megszakad bele a szívem. Olyan ez az érzés, mintha valaki két kézzel szakítaná ki a testemből… de muszáj megtennem. Hogy te élhess.

– Mi? – kaptam fel a fejem és a szemébe mélyesztettem a pillantásom – nem értem…

– Megmentettelek, amikor nem lett volna szabad… neked is meg kellett volna… – itt elharapta a szót, azt a szót, amit nem akart kimondani, amit akkor és ott még nem értettem – De nem engedhettem. Nem. Neked élned kell.

– Nem értek egy szót sem – a fejem hirtelen fájni kezdett. Tompa lüktetést éreztem és fájdalmamban becsuktam a szemem.

– Kezdődik… – mondta lehangolva.

– Mi? – nyögtem, de a fájdalom szinte letaglózott.

– Figyelj rám Grace, már csak pár percünk van. – hadarta. – Tudom, hogy most fáj és sokáig fájni fog, de életben leszel. Ígérd meg, hogy soha nem adod fel, ígérd meg, hogy valóra váltod a közös álmainkat!

– Ez nagyon fáj Josh – szorítottam a fejem.

– Tudom kicsim – sóhajtotta, és ölelt és csókolt, ahol csak ért. – hamarosan felébredsz. És jobb lesz.

– Szeretlek Josh – sírtam a fájdalomtól, a búcsútól és a veszteségtől elgyötörve.

– Én is szeretlek, és ne feledd, örökké veled leszek. Kérlek, ígérd meg! Nagyon sokat jelentene nekem.

– Megígérem – súgtam.

Azzal felállt, bánatosan rám nézett és gyengéd csókot lehelt lüktető homlokomra. Szeretlek – súgta utoljára és mire felpillantottam, már sehol sem láttam.

– Josh! – kiáltottam, de válasz nem érkezett rá.

A fejem egyre inkább fájt, szinte szétrepedt. Sodródni kezdtem. Hirtelen eltűnt a tenger az idilli látképpel együtt, s egy alagúthoz értem. Ijesztő volt az egész. Féltem. Fény villant fel, hunyorogni próbáltam, mert nagyon bántotta a szemem. Hangokat kezdtem hallani, távolról, egészen halkan. Aztán valami gép pityegése zavarta meg a csendet, egészen közel. Fájt a fejem. Ahogy megmozdultam, olyan volt, mintha tőröket döfnének belém. Égette az egész testem. Mintha valaki megszorította volna a kezem. Próbáltam koncentrálni, felnyitni a szemem, hogy megnézhessem, ki az, de nem ment. Minden erőmre szükségem volt, hogy lélegezni tudjak.

– Fáj – nyöszörögtem s a hangom olyan volt, mint egy elfojtott sóhaj. Ám ennek az egy szónak a kimondása is akkora erőfeszítésembe került, mintha tiszta erőből ordítanék.

– Tudom, kicsim – hallottam meg egy ismerős hangot. Anyámét. Éreztem, hogy sír.

– Jo..sh..? – és vártam, hogy az ő hangját is meghallom, hogy az iménti rémálom szertefoszlik. Felébredek, és mindent ott folytathatok, ahol abbahagytam.

Ekkor egy újabb elfojtott zokogás hangzott fel, amiből tudtam, hogy más is van a szobában, vagy bárhol is feküdtem. Nem értettem semmit. Még mindig nem tisztult ki teljesen a köd. Minden erőmmel próbáltam emlékezni, felidézni, hogy kerülhettem oda, de csak Josh elkeseredett arcát láttam, ahogy homlokon csókol és eltűnik. Annyira élénken és fájdalmasan mart belém az emlékkép, hogy feljajdultam. Anyám kétségbeesetten kiabálni kezdett a nővérnek, aki hamarosan odaért és valamit beadhatott, mert nem telt bele néhány másodperc s valami meleg áradt szét a testemben, s az összes fájdalom tovaillant. Megint aludtam. De ezúttal nem volt álom. Nem jött Josh, nem ült mellém beszélgetni, nem búcsúzott el tőlem és az agyam legeldugottabb zugában ez megrémített.