Másnap reggel korán felkeltem és autóba ültem s elindultam a szinte minden hétvégén megtett úton. Még ezt el akartam intézni, mielőtt a kezembe veszem a dolgok irányítását. Az autóban Josh illata is jelen volt. Az ismerős fák jó érzéssel töltöttek el, ahogy bekanyarodtam Hope városába. Hope vagyis Remény. Számomra is ezt jelentette ez a kis város valaha. De már nem. Nekem megszűnt ez a szó létezni. Nekem a remény már egészen mást jelentett. Abban reménykedtem, hogy a fájdalom és a szomorúság végleg elmúlik. Teszek róla, hogy így legyen.

Leparkoltam s remegő kézzel nyomtam le a régi vaskapu ódon kilincsét. Ahogy kinyitottam hangos nyekergéssel jelezte, hogy valaki belépett a temetőbe. Mélyet sóhajtottam, s próbáltam megnyugtatni zakatoló szívemet. Ezt még meg kell tennem. Ennyivel tartozom neki. Utoljára. A lábaim kissé imbolyogtak az egyeletlen talajon a sírok között. Nem álltam meg a nagyszüleimnél, ahogy mindig tettem, ha ide jöttem. Akkor nem volt még más, akihez jönnöm kellett…

Josh Parker szerető fiú és férj- állt az emléktáblán. Josh Parker, aki az életemet jelentette, aki a boldog jövő volt számomra, aki csupán 3 hónapja sincs, hogy elment, de olyan, mintha évezredek teltek volna el az óta az átkozott nap óta. Elvitt magával mindent, amit szerettem, amiben hittem, amiben reménykedtem. Elvitt mindent, ami én voltam.

- Itt vagyok Josh – mondtam remegő hangon – eljöttem hozzád, hogy elmondjam, nem kell már sokat várnod és újra együtt lehetünk. Ezúttal örökre. Tudom, hogy te is ezt szeretnéd, és mindenkinek így lesz jobb. – ekkor a könnyek megállás nélkül kezdték szántani a fájdalom redőit meggyötört arcomon. Honnét van még mindig tartalék? De hamarosan ennek is vége – töröltem le őket s egy halvány reménysugár jelent meg előttem hónapok óta először. Ennek is vége lesz. Vége lesz a fájdalomnak, a szívem helyén tátongó űrnek, és vége lesz a többiek szenvedésének is. Nem kell többé anyáék miatt bűntudatot éreznem, majd elfogadják és belenyugszanak, hogy ennek így kellett történnie. Nincs más kiút.

- Ezt pedig – guggoltam le és lehúztam reszkető ujjamról a gyűrűt, amit Josh húzott rá – elhoztam neked. Itt kell nyugodnia a tied mellett. Nekünk már nem lesz szükségünk rá, ott örökre együtt lehetünk. – azzal ástam egy apró mélyedést a földbe, nyomtam egy utolsó csókot a gyűrűre, majd eltemettem.

Grace, ezt be kell fejezned. Térj végre észhez.

A hang volt, az ő hangja. Már nem rémített meg. A fájdalom elvette az eszemet. Olyan dolgokat hallok és látok, amik nem lehetnek valóságosak. De ezek is véget érnek. Ma éjjel. Lezárul a történet.

- Szeretlek Josh. –súgtam – Rövidesen találkozunk.

Azzal hátat fordítottam a sírnak és nem néztem többé vissza.

Még volt egy hely, amit utoljára látni szerettem volna. Végighajtottam az ismerős belvároson, ahol annyi közös emléket éltünk át Josh-sal. A rengeteg kisvárosi rendezvény, a történelmi emléknapok, a középiskolás bulik… de nélküle Hope is üres volt már nekem. Elvesztette a varázsát, megszűnt otthonnak lenni. Bekanyarodtam a farmra. Az utat szegélyező fák levelét színesre festette az ősz, a gabonát már rég learatták, a fű is sárgulni kezdett. A lovak a karámban voltak, gondtalanul legelésztek. A kocsit a feljárón hagytam, anyám virágágyása mellett, melyből már csak néhány kókadt őszirózsa kandikált ki. Elmúlás. Az ősz a halál fuvallata a természet számára. Milyen érdekes, hogy nekem is az lett. Leültem a fám alá, az ismerős helyre, ahova minden bánatomban menekültem. Ha máshogy alakulnak a dolgok, ha akkor reggel nem ülünk fel a repülőre… minden más lehetne. Josh még mindig élne. Most nem a halálon járnának a gondolataim, hanem valószínűleg a gyerekszoba tapétáját választanánk ki. Most mertem először az óta erre gondolni. Ha ő nem hal meg, élvezhetném a rajzfilmemmel járó hírnevet, csillogást. Biztos már valami újon dolgoznék lázasan, hisz ezelőtt tele voltam ötletekkel. Ha…

- Grace? – hallottam meg apám hangját, aki félbeszakította gondolataim folyamát.

- Apa – néztem rá s ő gondolkozás nélkül elém térdelt és szorosan magához ölelt.

- Hogy kerülsz te ide, kislányom? – kérdezte, mikor végre elengedett.

- A temetőben voltam – válaszoltam, mintha ez mindennapos eset lenne.

- Olyan nyúzott vagy, kicsim. – láttam a kétségbeesést az arcán, s hogy mennyire bántotta, hogy így lát. Nem érdemli ezt. Sem ő, sem anya. Nem érdemlik meg, hogy így lássanak. Ezért is nem jöttem eddig haza. Talán most is hiba volt.

- Pedig már jobban vagyok – hazudtam, de persze neki sosem lehetett, ő átlátott rajtam

- Anyáddal már találkoztál? Annyira fog örülni neked! – állt fel és húzott maga után

- Várj apa, torpantam meg – sajnálom, de erre még nem állok készen.

- De…

- Ne, kérlek – fojtottam bele a szót. – Én most elmegyek. Mondd neki, hogy beszéltünk és minden rendben, jobban vagyok, de még idő kell.

- Nem fogja megérteni… annyira aggódik érted!

- Miattatok teszem ezt, hogy benneteket megkíméljelek a fájdalomtól. Hagynotok kell, hogy ezt én rendezzem el. Hagynotok kell, hogy járjam a saját utamat.

- Rendben, Grace. Nem értek egyet veled, de tiszteletben tartom a döntésed. Csak ígérd meg, hogy hamarosan beszélünk újra.

- Ígérem apa – hazudtam, mert tudtam, hogy máshogy nem enged el. – Szeretlek.

Gyors puszit nyomtam az arcára, majd a kocsimhoz rohantam könnyeimet nyelve. Most láttam őt utoljára.

Hazafelé az autóban csak úgy záporoztak szememből a könnyek, de szilárdan hittem a meggyőződésemben. Ismét éreztem Josh illatát s valami fura érzés fogott el, mintha nem egyedül lennék a kocsiban. Hátrafordultam, de nem volt ott senki. S akkor, ahogy újra a visszapillantóba néztem, hirtelen mintha Josh-t láttam volna. Lehetetlen! Visszanéztem, de ezúttal nem volt ott senki. Egyértelmű, hogy napról-napra egyre inkább elmegy az eszem. Sürgősen cselekednem kell. Még ma. Míg lehet.