A nap lemenőben volt, sugarai befestették a morajló vizet. Békésnek tűnt az óceán. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy óriási temető, mely annyi életet vett már el. Ugyanaz a víz, mely elvette tőlem az én Joshomat… ha vele akarnék lenni csupán annyit kéne tennem, hogy besétálok és megyek, amíg lehet. Nem is éreznék semmit. Nem fájna. És vele lehetnék. Talán az a hang is…. A képzeletem hangja, azért szólt hozzám, mert Josh hív és azt akarja vele legyek. Minden könnyebb lenne…

Besétáltam az ürességtől kongó lakásba, s hirtelen egy ismerős illat csapta meg az orromat. Lehetetlen volt. Behunytam a szemem és egyetlen szemtelen pillanatig élveztem a rám törő emlékek árját. Tisztán láttam az arcát, ahogy mosolyog, rám néz, indulás előtt átölel, megcsókol és azt suttogja szeret… keserűen nyitottam ki a szemem és figyelmeztettem magam, hogy ez már nem lesz így soha többé. Ismét a képzeletem játszik velem, a képzeletem mely oly csúnyán rászedett már párszor. De az illat ismét körülölelt. Gyengéden és mégis határozottan. Az ő illata volt. Joshé.

Reggel a felkelő nap sugarai megcirógatták az arcomat, s ásítva mozdítottam meg elcsigázott tagjaimat. A nappaliban voltam, elaludtam a fotelban előző este. Álmomban nem jött Josh. Egyedül voltam és megint féltem. Ahogy beleszippantottam a levegőbe, a kintről áradó friss reggeli tenger illata helyett ismét Josh illata lengett körül. Képtelenség. Josh ruháit és holmiját mind összecsomagolta Luke és ide semmit sem hoztam magammal belőle. Nem érezhetem az ő illatát. Mégis olyan volt, mintha ott ülne mellettem. Először a hang, most az illatok… mi jöhet még? Azt hiszem, kezdek bedilizni. Ekkor hirtelen a semmiből megszólalt Sara Evans dala a Could not ask for more, amire az esküvőnkön táncoltunk, és ami mindkettőnk kedvence volt. Annyira megijedtem, hogy felugrottam a kanapéról. Hogy lehetséges ez? Emlékszem, hogy mióta itt lakom nem hallgattam zenét. Nem is tudom, hol lehet ez a CD? Kísérteties volt az egész. Biztos voltam benne, hogy az őrület határán állok. Mindez csakis azért történhet, mert Josh így akar üzenni nekem, hogy vár. Tennem kell valamit, hogy mielőbb vele lehessek…

Grace… eszedbe se jusson ilyen…

Ismét a hang. Az illat a levegőben. A dal a lejátszóban… Minden Joshra emlékeztet. Ezt sokáig nem lehet bírni…

A telefon csörgése zökkentett ki gondolataim tengeréből, s ahogy felvettem meghallottam Luke kedves hangját. Kicsit segített megnyugodni. Megígérte, hogy este átjön, hoz valami gyorskaját és beszélgetünk. Nem is bántam, hogy nem kell egyedül lennem a zavaros gondolataimmal és képzelgéseimmel.

Este fél 8-kor beparkolt a ház elé Luke autója. Láttam, ahogy kiszáll kezében két papírzacskóval. Fiatal volt, jóképű és kedves. A menyasszonya halála óta sajnálattal gondoltam rá, de hirtelen tiszteletet és pici irigységet kezdtem érezni, hisz látszólag túl volt rajta. Képes volt továbblépni. Ez nekem sose fog sikerülni.

-         Jó estét, hölgyem! – lépett be mosolyogva az ajtón és egy röpke puszit nyomott az arcomra. Suzy ugatni kezdte.

-         Szia – feleltem szégyenlősen és kócos hajamba túrtam.

Luke olyan volt, mint aki egy magazinból lépett elő, élére vasalt nadrágjában és hibátlan ingjében. Én meg ott álltam egy fekete pólóban, rendezetlen hajjal, nyúzott arccal. Egyre csak lejjebb süllyedek…

-         Hoztam egy kis pizzát meg egy adag spagettit, mert emlékszem mennyire szereted. – letette a csomagot az asztalra a konyhában és kivette belőle a dobozt, amiben az étel volt. Megcsapott a fenséges illat és eszembe jutott, hogy reggel óta semmit sem ettem.

-         Nagyon jó az illata!

Közben mintha otthon lenne, előpakolt két tányért, evőeszközt és valahonnan egy üveg vörös bort is elővarázsolt. Leültünk az asztalhoz és enni kezdtünk. A pizza isteni volt! Ahogy beleharaptam, a nyúlós forró sajt rátapadt a számra, mire Luke nevetve nyújtott oda egy szalvétát. Ilyennek képzeltem a házasságom Josh-sal, ilyen estéket álmodtam meg magunknak. De ő nem Josh, figyelmeztettem magamat.

-         Milyen napod volt? – zökkentett ki gondolataimból Luke

-         Érdekes – vágtam rá elgondolkozva

-         Mesélj! – mosolygott

-         Mark reggel rám tört, mint egy felbőszült bika, kirángatott az ágyból és elvitt egy terápiás csoportba. – láttam, ahogy Luke szemei egyre nagyobbra kerekednek. – Ezt a csoportot a baleset után hozták létre a családtagok számára. Elmesélik egymásnak a történetüket, megosztják az érzéseiket…

-         Ajaj… sóhajtotta Luke - azt hiszem ez nem neked való hely…

-         Én is. El kellett mesélnem, hogy történt a baleset, át kellett élnem újra az egész szörnyűséget. Azt várták tőlem, majd elmesélem hogyan haltak meg a szeretteik, de nem emlékszem semmire. Azt sem tudom, én hogyan vesztettem el a férjemet.

A könnyek ellepték a szememet, s ahogy végigperegtek az arcomon, Josh illata ölelt körül.

-         Te is érzed ezt az illatot? – néztem Luke-ra várakozón. Hátha ő is érzi és mégsem én őrültem meg.

-         A pizza nagyszerű. A spagetti is, összefut az ember szájában a nyál.

-         Mást nem érzel? – kérdeztem

-         Nem – felelte értetlenül – miért kellene?

-         Nem – hajtottam le a fejem. Mégis csak én dilizek be. Az illat azonban továbbra is tisztán érezhető volt.

-         Grace – fogta meg a kezem – jól vagy?

-         Nem – suttogtam és kihúztam a kezem az övéből. A részéről ez persze csak egy baráti gesztus volt, de nekem túl intimnek tűnt. Soha nem lesz más férfi az életemben. Soha nem lesz új kapcsolatom. Josh kell csak. Minél előbb vele akarok lenni.

-         Bár tudnék segíteni – sóhajtotta – közhely és most nem hiszed, de az idő minden sebet begyógyít. Időről időre kevésbé fog majd fájni.

-         Nem hiszem- ingattam meg a fejem és nem voltam benne biztos, hogy akartam, hogy kevésbé fájjon. – Nem akarom elfelejteni őt!

-         Ahhoz, hogy emlékezz rá, nem kell megőrizned a fájdalmat. Nekem is hiányzik Lisa minden nap, de már kevésbé fáj, hogy elment. Neki így a jobb. Isten kegyes volt hozzá, nem hagyta, hogy tovább szenvedjen.

-         Isten nem kegyes! Isten sokkal inkább kegyetlen – a gyűlölet sütött a szememből miközben ezeket mondtam – ártatlan, fiatal embereket öl meg… mint Lisa meg Josh

-         Nem hiszem, hogy Isten büntet. Nem irányíthat mindent. El kell fogadnunk, amit ad. És meg kell tanulnunk együtt élni vele. Nincs más választásunk.

-         De van…

-         A harag csak megmérgezi a lelket. Nem lesz tőle sem jobb, sem könnyebb.

-         Tönkre tette az életemet. Örökre gyűlölni fogom!

Luke ismét a kezem után nyúlt, mikor hirtelen feldőlt a boros pohár. Nem tudom, hogy történhetett, hiszen egyikünk sem ért hozzá. Ijedten ugrott fel s a papírtörlővel törölgetni kezdte az asztalról.

Higgyél neki, Gracie!

-         Tessék, mit mondtál? – kérdeztem Luke-ot

-         Nem szóltam egy szót sem… törölgetett tovább.

Miután kikísértem Luke-ot, elindultam a tengerparton. Levettem a cipőm és mezítláb élveztem a meleg homokszemek finom simogatását a talpamon. A fodrozódó hullámok kiszaladtak a lábamig, majd vissza, egyenletes morajlást hallatva. Az égen csillagok fénylettek s a hold tükröződött a vízen. Minden tökéletes volt. Más ember mennyire élvezné, mennyire boldog lenne itt. De én képtelen voltam rá. Mindenre képtelen voltam és már nem láttam kiutat ebből a helyzetből. Végiggondoltam a mai nap eseményeit, a sok megtört, célt vesztett életet, árvákat, özvegyeket, gyermekeiket sirató anyákat. Én is egy voltam közülük. Isten valami kegyetlen okból engem nem hívott magához, talán én nem voltam méltó a kegyelmére. Engem visszaküldött ebbe a fénytelen, sötét világba szenvedni. Eleinte azt hittem, nincs választásom, de már tudom, hogy van. Dönthetek én is a sorsomról, nem kell magam egy önző és kegyetlen istenre bíznom, hogy kénye-kedve szerint szórakozhasson velem. Már tudtam mit kell tennem. Josh is ezt akarja. Hív. Azt akarja, hogy vele legyek. Tudom, hogy a szüleim soha nem fogják ezt sem megérteni, sem megbocsátani nekem, de meg kell tennem magam miatt.