6. fejezet

Sötétség

Elveszve, magányosan bolyongok az éjszakában,

Nincs ott senki.

Senki sem nyújtja felém a kezét.

Lassan elsüllyedek.

Mélyebbre.

Mélyebbre.

Lejjebb.

Lejjebb.

Félek…

Sötét volt és nyirkos volt a levegő. Rohantam a fák között, néha meg-megbotlottam a kiálló gyökerekben, de futottam tovább. Menekültem. Éreztem, hogy van ott valaki más is a fák mögött, de nem láttam ki az. A lelógó ágak beletéptek a húsomba, mikor valami hideg borította el a testem. Víz vett körül. Mély víz. Süllyedni kezdtem, kiabáltam, míg el nem lepett s egyre mélyebbre és mélyebbre sodort az ár. Féltem. Egyedül voltam. Nem volt senki, aki kimenthetett volna. Lassan lecsukódott a szemem és át akartam magam adni a halál megnyugtató békéjének, ami lassan kezdett rajtam szétáradni, mikor egy erős kéz megragadott és kirántott a víz fogságából. Ahogy kinyitottam a szemem az ismerős zöld szempár nézett velem szembe. Nem láttam ezt a kedves pillantást lassan két hónapja. Egészen pontosan a tragédia óta. Nem gondolkoztam csak átöleltem olyan szorosan, ahogy csak bírtam. Ő is magához húzott s ismét biztonságban voltam. Josh velem volt és visszatért az életembe. Nem voltam többé egyedül. Nem kellett többé félnem.

Az idő homokszemcséi lassan, nehézkesen gurultak át a homokórán, s minden szem hatalmas koppanással jelezte az ürességet. Mintha az idő nem akarna múlni. Mintha soha nem lenne vége egy napnak. Csigalassúsággal vándoroltak az óra mutatói, mialatt a falat bámultam. Már felkelt a nap, a sugarai átszűrődtek a sötétítő függöny résein s jelezték, hogy ma is gyönyörű idő lesz. Ahogy meggyötört arcomhoz ért egy sugár a fejemre húztam a takarót. Nem akartam felébredni. Nem akartam fent lenni. Nem érdekelt, hogy reggel van vagy este. Két hete csak létszükségleteim miatt bújtam ki az ágyból. Ittam egy pohár vizet, bekaptam pár falat kaját, amit Luke hozott minden második nap. Volt, hogy neki sem nyitottam ajtót. Ilyenkor letette a küszöbre a zacskót és lehajtott fejjel elment. Nem bírtam emberek közé menni, nem bírtam mások szemébe nézni. Nem akartam. Egyedül akartam lenni. Aludni akartam.

Köd volt Ismét az elvarázsolt erdőben voltam. A hatalmas fák szinte az eget érték, a törzsük kopár volt, a koronájukon nem volt egyetlen levél sem. Hideg volt. Összehúztam magamon a kardigánom és elindultam a fény felé. Az égen nem voltak csillagok, csupán a hold halovány fénye világított. Féltem. Ahogy haladtam előre a lábamat bokrok ágai ragadták meg, indák csaptak a bőrömbe, de én kitartóan mentem a fény felé. Nem féltem. Tudtam, hogy mi vár ott rám. Hirtelen a talaj a lábam alatt ingoványos lett, térdig süppedtem a mocsárban. Ez sem állíthatott meg. A következő lépéskor a derekamig ért már a sáros víz, s ahogy egy újabb lépéssel kísérleteztem, ellepett a mocsár.  A sáros víz beszivárgott a fülembe, eldugította azt, majd a szemembe, lassacskán a számba is. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtem. Már csak pár perc. Mindjárt vége. Lejjebb és lejjebb kerültem, az érzékszerveim teljesen eltompultak már. Nem kaptam levegőt sem, mikor kinyúlt értem az ismerős kéz és minden erejét összeszedve a felszínre húzott. Kisimította a sárt az arcomból, a közeli forrás friss vizéhez vezetett és gyengéden lemosta rólam az iszapot.

- Szép vagy! – jelentette ki csengő hangján

- Olyan jó, hogy itt vagy! Alig vártam, hogy újra lássalak! – öleltem át szorosan s beszívtam bőre ismerős illatát.

- Mondtam, hogy itt várlak, igaz? – nevetett. A mosoly apró redőket rajzolt jóképű arcára s fénnyel töltötte meg a szemeit.

- Annyira féltem, hogy eltűnsz. – csimpaszkodtam belé

- Hagynám, hogy bajod essen? Kis butám. – puszilta meg az arcom s a pillantása a szívemig hatolt.

- Annyira rossz volt nélküled! Bár mindig itt lehetnék, veled.

- Grace, hisz tudod, már elmondtam neked, hogy itt bármikor találkozhatunk. Ez a mi helyünk – mutatott körbe

A hely maga volt a mennyország. Körülöttünk dús smaragdzöld füves rétek, rajtuk tarka virágok hada pompázott. Az égen ragyogott a nap, melynek sugarai kellemes melegséggel cirógatták meg a bőrünket. Béke és szeretet ölelt körül minket. Boldogságot éreztem, hogy vele lehetek ezen a helyen.

A nap a szemembe világított, ahogy fordultam egyet s ez felébresztett. Álmodtam. Vele voltam. Josh rám nevetett, átölelt, megcsókolt. Minden olyan volt, mint régen.

Hallottam, ahogy megcsörren a telefon. Nem keltem fel. Aludni akartam, csak aludni és vele lenni. Ismét elsüllyedtem. Mélyebbre és mélyebbre. Nem akartam többé a felszínre jönni.

Valaki vadul zörgette az ajtót, ahogy felriadtam. Nem akartam odamenni és kinyitni. Nem is volt rá szükség, mert hallottam, ahogy reccsen a zár és valaki beront, mint egy felbőszült bika és a nevem kiabálja. Legnagyobb megdöbbenésemre, Mark állított be.

- Grace Parker, te eszement tyúk! – üvöltötte és nem értettem mit vétettem ellene.

- Isten hozott – dünnyögtem és magara húztam a takarót s a fal felé fordultam

- Hogy mered ezt tenni??? – kiabálta – Két hete nem emeled fel a rohadt telefont! Anyáékat már a frász kerülgette! Naponta ötször telefonáltak ide, de semmi! Azt sem közölted, hogy átköltöztél ide. Elmentem a régi lakásodba és az új lakó mondta, hogy átirányítattad a hívásaidat ide.

- Igen, majdnem három hete. – ültem fel és beletúrtam kócos hajamba. Elfogott a szédülés s visszadőltem a párnára. – Minek csinálsz ebből ilyen nagy ügyet?

- Minek??? Na vajon minek! Mikor lett belőled ez a szörnyű, önző kislány? Mert az én húgom nem ilyen volt.

- Talán mikor elveszítettem mindent.

- Ostoba, Grace! Nem veszítettél el mindent! Ott van a családod, egy sereg ember, akik szeretnek és aggódnak érted. Nem teheted ezt velük! Nem dobhatsz el mindenkit magadtól. Nem bújhatsz el előlük hírt sem adva magadról… nem gondoltad, hogy halálra aggódják magukat miattad?

Pár pillanatra elgondolkoztam. Igen, valóban Márknak igaza volt. Nem gondoltam rájuk. Senkire csak magamra. És nem is érdekelt, nem számított más. Aludni akartam, Josh-sal lenni.

- Kelj fel! Zuhanyozz le és öltözz fel, addig csinálok neked reggelit! – parancsolt rám.

- Nem kelek. Hagyjál! Aludni akarok! – nem értettem minek jön ide és mit parancsolgat nekem itt a saját házamban. Elmehet a pokolba!

- De felkelsz! – azzal lerántotta rólam a takarót, kirángatott az ágyból és bevitt a zuhany alá.

Megengedte a hideg vizet és hagyta, hogy rám folyjon. Kellemetlen érzés volt. Libabőrös lettem, de kezdtem magamhoz térni.

- Azt hiszem innen már egyedül is megy – mondta, azzal ott hagyott és becsapta maga mögött az ajtót.

Legszívesebben üvöltöttem volna, hogy mit képzel, hogy meri ezt, de úgy láttam jobb, ha ezt a harcot feladom és engedelmeskedek neki. Levetettem a vizes pólót s megengedtem a meleget és lezuhanyoztam, hajat is mostam, majd megszárítottam. Ahogy felemeltem a fejem és szembesültem a tükörképemmel, megdöbbentem. A szemem alatt karikák voltak, pedig mást sem csináltam újabban csak aludtam. Az arcom lefogyva, mindenem csont és bőr volt.

A fürdőből a szekrényhez léptem és felvettem egy fekete szoknyát egy fekete inggel, s a konyhába indultam. Fantasztikus illatok terjengtek, összefutott a nyál a számban. Mikor is ettem utoljára? Nem is emlékeztem már. A bátyám gyakorlott mozdulattal felverte a tojást és beleöntötte a serpenyőbe, ahol már ott sercegett a húsos szalonna. Az asztalon kávé gőzölgött, aminek az illata annyira nem vonzott. A hűtőhöz léptem, öntöttem egy pohár hideg tejet, amit azon nyomban felhúztam. Finom volt. Öntöttem egy újabb pohárral és leültem az asztalhoz. Pár pillanat múlva Mark elém tette az illatozó tojást és friss pirítóst, s mohón habzsolni kezdtem.

- Mikor ettél utoljára? – kérdezte elképedve, ahogy a jó adag ételt pár pillanat alatt betermeltem

- Nem tudom – feleltem teli szájjal s egy újabb pirítósért nyúltam.

- Miért teszed ezt magaddal, hugi? – a hangja szomorú volt s önkéntelenül is megsajnáltam

- Nem akarok élni nélküle, Mark. Nekem ő volt a levegő, a nap, minden, ami számított. Ő volt az összes álmom. Semmi sem maradt nekem.

- De igen, Grace! Ott a munkád, az írás, amiben most a csúcson vagy. Imádják a könyveid! És fiatal vagy, még az egész élet előtted áll.

- Szóval lépjek túl rajta és kész? – meredtem rá elképedve

- Nem kell rajta túllépned. – mondta kicsit gúnyosan – de el kell őt engedned, mert már nincs. Esélyt kell adnod magadnak a folytatásra.

- Nem hiszem el, hogy ezeket tőled hallom! – feleltem csalódottan

- Nem te vagy az egyetlen, aki keresztülmegy ezen, Grace. Ez a tragédia több mint száz ember életét tette tönkre. De fel kell állnod, folytatnod az életed, ahogy mások is teszik. Josh veled marad a szívedben. Ő is ezt akarná. Élj!

- Nem. Nélküle nincs értelme.

- Olyan makacs vagy! Rendben – sóhajtotta – készülj, elmegyünk valahova…

Ne menj, Grace…

- Tessék, mit mondtál? – kérdeztem Markot

- Hm? – nézett rám csodálkozva – Semmit.

- Biztos? Mintha hallottam volna valamit….

- Annyit mondtam néhány perce, hogy készülj, elmegyünk valahova – felelete mialatt megcsóválta a fejét rosszallóan és biztos voltam benne, hogy reménytelennek tart.

Körülnéztem, de nem láttam senkit. Képzelődtem csak. Megráztam a fejem és bezártam az ajtót. Tényleg reménytelen vagyok.