Hodge nem győzte áldani a szerencséjét, hogy egy ilyen lánnyal hozta össze, mint Leslie. Nem elég, hogy ismeretlenül befogadta, de még új szállást is keresett neki. Nem sokan tették volna meg. Ráadásul nagyon kellemes társaságnak bizonyult, közvetlen volt és intelligens. Múlt este sokat beszélgettek, viszonylag jól megismerték egymást, ezért Hodge sajnálta is, hogy el kell onnan jönnie.

A lány, aki ajtót nyitott viszont már korántsem volt ennyire közvetlen. Kedves volt, barátságos, de Hodge úgy vette észre, ez inkább udvarias színjáték.

– Nem sokáig „zavarok” – mondta Adelaide –, ahogy láthatja már összecsomagoltam, egy hétig nem is jövök vissza. Addig is érezze otthon magát!

Körbevezette őket a lakásban.

– A konyha itt jobbra van, kaját ne is keressen, az soha sincs. De itt a közelben van egy McDonald’s. Ez itt a fürdőszoba, a WC is itt van. A nappali, benne a számítógép, amit nyugodtan használhat. Leslie mondta, hogy kell a munkájához.

– Köszönöm! – felelte Hodge. – Ígérem, hogy mindenhez csak akkor nyúlok, ha feltétlenül szükséges. Nem szeretnék gondot okozni.

Legalábbis Önnek nem!

– Természetesen fizetek a szállásért – folytatta.

– Ugyan már, ne vicceljen! – tiltakozott Adelaide.

– De, én ragaszkodom hozzá! Kitúrom a lakásából, ennyi a minimum.

Hodge nagyon elszántnak tűnt, ezért Adelaide végül belenyugodott.

– Jól van, majd Leslie-vel megüzenem számlaszámomat, és átutalja, ha hazaért.

Megittak hármasban egy-egy csésze kávét, majd Adelaide elköszönt. Hodge ragaszkodott hozzá, hogy segítsen lecipelni a csomagjait az autóhoz. Ott még néhányszor megköszönte a helyet, a lány viszont már menni akart. Gyorsan átadta a lakás kulcsának másolatát, majd beszállt az autójába és elhajtott, így Hodge már nem tudta újra megköszönni.

Leslie integetett neki, amíg el nem tűnt a következő kanyarban. Ezután felsétáltak a lakásba. Leslie nagyon beszédes volt, pedig Hodge már legszívesebben leült volna a számítógép elé. De nem akart udvariatlannak tűnni, végül is a lány szerezte ezt a lakást. Beszélgettek még majdnem egy órát, végül Leslie azzal az ígérettel távozott, hogy másnap este feltétlenül benéz.

Azt hiszem, a kis hölgy beindult rám – gondolta elégedetten, miután a lány becsukta maga mögött az ajtót. Rögtön a computerhez lépett, és bekapcsolta. Jobban értett a számítástechnikához, mint Adelaide, ezért szakember segítsége nélkül is el tudta végezni a szükséges beállításokat: rákapcsolódott a megfelelő hálózatra, beírta a felhasználónevét és a jelszót is. Mindezeket el is mentette, hogy ne kelljen minden alkalommal bajlódni vele.

Majd törlöm, mielőtt haza megyek.

Hamarosan a képernyőn megjelent a már sokszor látott szöveg:  

„Üdvözöljük a Peraklang Information Technology Hálózatán!”  

Elindult a böngésző, és megjelentek a nap legfrissebb hírei. Hodge most nem foglalkozott velük, először rövid e-mailt írt a tábornoknak, ezzel a szöveggel:

„Megérkeztem. Bocsánat a késésért, de volt egy kisebb bonyodalom. Várom az utasításokat.”

Elküldte az üzenetet, és várt. Várta a választ.

Amíg várakozott, körbenézett a lakásban. Nem nyúlt semmihez, nem akart feleslegesen nyomokat hagyni maga után. A berendezés alapján megpróbálta megtippelni az itt lakó nő jellemét. A lakás megfelelt az éppen akkor divatos lakberendezési módszereknek. A falak halványsárga színűek voltak, kivéve egyet. A nappaliban a legrövidebb falat sötétzöldre festették. A szingli nőkről szóló mozifilmekben látott Hodge hasonlót.

Szőnyeg egyáltalán nem volt a lakásban, a konyhába és a fürdőszobába járólapot, a nappaliba hajópadlót raktak le.

A lakás modern nyugati stílusban volt berendezve, amit a falakat díszítő – Hodge szerint nagyon ronda – festmények is megerősítettek. Ezeket a képeket nem szabályos rendben, hanem összevissza rakták fel. A legkülönösebb egy fehér háttérre festett zöld háromszög volt, magassága egy méter lehetett, és úgy erősítették fel a falra, hogy a felső része vállmagasságba került. A legrondábbat az előszobában találta. Egy nagyon öreg nőt ábrázolt, ruha nélkül, ráadásul a vonásai sokkal szögletesebbek voltak, mint a valóságban.

Mindjárt elhányom magam! Hogy lehet ilyennel díszíteni?!

A nappalit és a konyhát – a legújabb trend szerint – csak egy pult választotta el egymástól, az előszoba is inkább a nappali része volt. Ettől az egész lakás Hodge számára zavaróan egylégterű lett.

Bútor alig akadt, amit talált az is mind alacsony volt, mintha törpéknek készült volna. A szekrényekbe szinte semmi nem fért. A nagyobb dolgokat, ruhákat, a falba süllyesztett beépített szekrényekben lehetett elhelyezni. A nappali sarkában valami szoborszerűség állt, de Hodge számára nem derült ki, hogy mit is akar ábrázolni.

Összességében ez a nyugati stílusú lakás elég kellemetlen volt, Hodge nem szívesen lakott volna benne sokáig. Ő jobban szerette, a sok kis helyiséget. A díszek pedig legyenek szépek, felismerhetők. Inkább nézegetne egy giccsesnek mondott, naplementét ábrázoló képet, mint ezt a modern festészetet megtestesítő szörnyűséget itt az előtérben.

Lassan eluralkodott rajta a honvágy, pedig még csak egy napja érkezett. Ráadásul a rá váró feladat sem töltötte el jó kedvvel. 

Csak már lennék túl az egészen!

Újra eszébe jutott az otthon hagyott család: a szülei, akik most biztosan tele vannak aggodalommal, amit persze a külvilág felé nem mutatnak; a testvérei, akik közül Pat most éppen a halálsoron ül egy cellában, és sorsa kizárólag a küldetés sikerétől függ. Eszébe jutott még Kitty is, akit feltétlenül feleségül vesz, amint hazatér. Ez lesz az első dolga.

Előző éjszaka nem sokat aludt, és nem csak Leslie miatt, aki akkor is nehezen hagyta abba a beszédet. Lefekvés után azon járt az agya, hogyan lehetne kijátszani a tábornokot. Hogyan lehetne elkerülni a gyilkosságot úgy, hogy mindenki jól jöjjön ki belőle. Sok kérdés eszébe jutott, amikre jó lenne válaszokat kapni. Milyen ember ez a Ms. Eleanor Bater? Tényleg olyan veszélyes, vagy csak annak mondják? Ha találkozna vele elmondhatná-e neki a küldetése célját? Ketten talán ki tudnának találni egy kompromisszumos megoldást. Lehet, hogy otthon félreértettek valamit, lehet, hogy nem is jelent rájuk veszélyt. Lehetne közvetítő Ms. Bater és az otthoni katonai vezérkar között. Az emberölést mindenesetre jó lenne elkerülni, azt sohasem hagyná jóvá a lelkiismerete.

Újra a számítógéphez ült, az e-mail már várta. Az üzenet lényegre törő volt. 

„A feladatot hamarosan megkapja. Ms. Bater likvidálásának most még van egy akadálya: Emma Trembath, akit köznyelvben csak Bater kutyájaként emlegetnek. A sofőrje és a testőre egy személyben. Bármit megtesz, ha Ms. Bater utasítja. Már jó néhány emberélet írható a számlájára. Többnyire együtt vannak, de megpróbáljuk leválasztani róla. Figyelje a Hálózatot! Hamarosan jelentkezünk. 

Reginald Calendine tábornok” 

Hodge csak remélni tudta, hogy nem neki kell majd a testőrt is eltennie láb alól.

Most akkor újra várhatok.

Egy ideig még gondolkodott a lehetőségeken, de hamarosan elfáradt. Végigheveredett a díványon, ahol előtte Adelaide töltötte az éjszakát. Hamarosan elaludt. Álmában egy zöld színű, háromszög alakú ajtó előtt állt. Az ajtó kinyílt és az öregasszony jött elé. Ruha nem volt rajta, és még visszataszítóbb volt, mint a képen.

– Emma vagyok, a kutya – mutatkozott be a nő, majd megragadta a férfit az ingénél, és berántotta a szobába. A zöld ajtó bezáródott. A teremben vaksötét volt, Hodge szívébe jeges félelem markolt. Egyszer csak előtte termett a nő, ledöntötte a lábáról. Képtelen volt védekezni, meg sem bírta mozdítani a kezét. Az öregasszony lassan kigombolta az ingét, kicsatolta a nadrágszíjat, és kezdetét vette egy émelyítően gusztustalan, gyomorforgató szexuális játék.

Hodge verítékben úszva ébredt.