Viharfelhők gyülekeztek Pontal d' Areia felett. Raquel a tengerparton állt, és az eget figyelte. Erre a hétvégére csónakázást terveztek. Reggel még úgy tűnt szép idő lesz, délutánra viszont beborult, a szél is lengedezett. Ikertestvére éppen a csónakot próbálta vízre bocsátani.

– Hamarosan vihar lesz – figyelmeztette Ruth.

– Chico Belo szerint már nem szabadna elindulnunk. – Chico Belo véleményét senki nem kérdezte. Törődjön csak a saját dolgával! – Raquel sohasem szerette, ha kéretlen tanácsokat osztogatnak neki. – Eléggé nagykorúak vagyunk már mindketten, nekem pedig nincs szükségem egy halász tanácsaira.

A csónak a vízre került, először Ruth vette kézbe az evezőket. Mindketten ugyanolyan, piros fürdőruhában voltak, így távolról egyáltalán nem lehetett megkülönböztetni őket. Közelről sem volt könnyű, még a hajuk is egyforma volt: egyenes szálú, hátközépig érő, sötétbarna. A szüleiken kívül csak az enyhén fogyatékos Tonho látta a különbséget, mások nem. Raquel gyakran vissza is élt a helyzettel, csak úgy, a saját maga szórakoztatására.

A természetük viszont szinte mindenben különbözött. Ruth maga volt a megtestesült jóság, egy földre pottyant angyal. Minden nap hajnalban kelt, hogy apja – aki halász volt, mint a faluban minden férfi – friss kávét ihasson. A napjait az iskolában töltötte, ahol tanítóként dolgozott. Iskola után is megtalálta a dolgát, anyjának segített a ház körül, vagy ha a nagy Neptunus – akiben Ruth, minthogy templomba járó volt, nem hitt – jó fogással áldotta meg a halászokat, segített apjának

a halak feldolgozásában, majd pedig a hajó kitakarításában is. Este, lefekvés után még órákig olvasott, vagy tanult valamit, így az idők során igazán nagy műveltségre tett szert. A faluban mindenki szerette kedvességéért, szorgalmáért és segítőkészségéért.

Raquelt, habár külsőre hajszálpontosan ugyanúgy nézett ki, merőben más természettel áldotta meg a sors. Nagyravágyó és kapzsi volt, arrogáns modora miatt sokan nem szerették. A halászokat lenézte, és ezt nem is rejtette véka alá. A holdkóros Tonho nagy munkával felépített homokszobrait rendszeresen szétrombolta, Tonhot pedig végigkergette a parton egészen a házukig. Amikor az anyja, Isaura asszony számon kérte, a válasz csak ennyi volt: „Néha nem árt felkavarni az állóvizet ebben az istenverte porfészekben.” Jobb életet szánt magának, aminek elérése érdekében bármire képes volt. Még Ruth barátját is elhódította, amikor megtudta, hogy az apja milliomos üzletember. Marcos csak az esküvő után jött rá, hogy valószínűleg rosszul választott. Ruth mégsem haragudott érte, jobban szeretett mások boldogságával foglalkozni, mint a sajátjával.

– Átveszem! – utasította Raquel parancsolóan, és elvette tőle az evezőt. Alig húsz méterre voltak a parttól. A közelben halászok dolgozták fel a reggeli fogást. A holdkóros Tonho vidáman integetett nekik.

Gyagyás!

Raquel úgy tett, mintha észre sem venné, szó nélkül evezett tovább. Ruth visszaintett, de Raquel arcát látva egészen elkedvetlenedett.

– Szeretném, ha jóban lennétek. Megkértem Tonhot, hogy béküljön ki veled.

– Ez kedves tőled, de fölösleges volt rám pazarolni a levegőt – felelte Raquel.

– De neked sem kellene folyton bántanod! Mindig tönkreteszed a homokszobrait. Tegnap is leromboltad, pedig a testvérét formázta. Nagyon szereti. Egész nap dolgozott rajta, te meg egy perc alatt tönkretetted. Nagyon rosszul esett neki.

Majd szólok, ha érdekelni fog.

Néhány percig egyikük sem szólt semmit.

– Kezdek fáradni. Átvehetnéd! – Ruth nem mozdult. Rosszallóan nézett testvérére. – Ha annyira fontos neked, akkor ígérem, hogy többet nem nyúlok a francos homokszobraihoz.

– Nem hiszek neked – mondta Ruth, miközben helyet cseréltek. Raquel felnevetett:

– Hát szoktam én hazudni?

– Nem is keveset – felelte testvére megenyhülve. – Nagyon feltámadt a szél. Megfordulok.

A vihar egy pillanat alatt csapott le. A halászok gyorsan fedezékbe vitték a halakat. A szél faágakat tördelt le, a vízben méteres hullámok keletkeztek.

Tito, a fiatal halász – amikor látta, hogy a lányok csónakja felborul – gondolkodás nélkül a vízbe vetette magát. A többiek is a partra futottak. Látták, amint Tito többször a víz alá bukik, eredménytelenül. Az egyiküket végül megtalálta és partra húzta. A halászok köréjük sereglettek. A lány eszméletlen volt. Tito megpróbálta mesterségesen lélegeztetni.

– Hívjátok ide Floriano urat! – kiabálta. – Mondjátok meg, hogy Ruthnak balesete volt, és hogy csak az egyikük…

Csak most jött rá, hogy nem is tudja kit sikerült kimenteni.

– De melyikük tűnt el? Tonho! Te meg tudod különböztetni őket... – Tito az izgalomtól alig kapott levegőt – Ő ki? Tonho a földön fekvő lányt nézte.

– Raquel – döntötte el végül.

– Raquel! Ébredj fel! Raquel… Raquel… Racuere… Raclare… Clare!

– Clare! – Blaise erőteljesen megrázta a földön fekvő asszonyt. – Istenkém! Meg ne halljon nekem! Hallja?

Clare magához tért, és rögtön rájött a köhögő roham. A szomszédja abbahagyta a rázását, és felállt.

– Maga nem normális! Keljen fel! Várjon, segítek!

Feltámogatta az ötvenöt év körüli asszonyt, és lassan megindultak a ház felé.

– Ha nem tud úszni, minek megy csónakázni? És egyáltalán miért kellett felborítani a csónakot?

– Jött a vihar…

– Ne beszéljen már hülyeségeket! – szakította félbe indulatosan. – Hétágra süt a nap, a szél sem fúj. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha éppen nem a kertben vagyok. Mi lett volna, mondja! Vigyázzon, lépcső… Óvatosan…

Lassan beértek a házba. Blase a hálószobába kísérte Claret.

– Keressen magának valami száraz ruhát, addig hívom az orvost!

– Nem kell orvos, jól vagyok nélküle is! – tiltakozott Clare.

– Rendben, akkor felhívom a lányát – néhány másodperc hatásszünetet tartott. – Na, ugye, hogy jobb lesz az orvos.

Miközben a doktornő Claret vizsgálta, Blase az első adandó alkalommal megszegte ígéretét, és felhívta Adelaidet. Egyáltalán nem volt kíméletes, a lehető legijesztőbbnek festette le a helyzetet. Biztos akart lenni benne, hogy a lány idejön. Clare viselkedése az utóbbi időben megváltozott. Blase nem tudta, mi lehet a baj, de úgy látszott, a szomszédja lassan állandó felügyeletre szorul. Többször észrevette, hogy akaratlanul is rajta tartja a szemét, nehogy véletlenül kárt tegyen magában. Emiatt bosszankodott is eleget, hiszen miért ő lesse Clare lépéseit. Van egy lánya, vigyázzon rá az. Ha meg nem, akkor helyezze el egy otthonban.

Mindemellett sajnálta is az asszonyt. Amikor huszonegy évvel ezelőtt az Arany-völgybe költöztek a sok gazdag sznob között Clare és a férje, Joey voltak az egyetlenek, akik kedvesen, szeretettel fogadták őket. Az első években igazából mással nem is volt kapcsolatuk az itt lakók közül. Joey és Blase azokban az időkben munka után gyakran jártak horgászni a tóra, közben az asszonyok, Clare és Aurora valamelyikük teraszán kipletykálták az egész környéket. Azok voltak csak a szép idők, de már elmúltak, és soha nem jönnek vissza. Aurora jó pár éve meghalt, Joey pedig egyszer csak eltűnt. A rossz nyelvek szerint megszökött egy nála jóval fiatalabb színésznővel. Clare mindenesetre sohasem hozta szóba.

Adelaideről csak ködös emlékei voltak. Emlékezett rá kislányként, aki mindig a szülei körül sündörgött, de mély benyomást nem tett rá. Később a kislány nagyobb lett, kollégiumba ment, majd a városban maradt. Blase azóta nem találkozott vele.

Több mint egy óra telt el azóta, hogy telefonált, mire Adelaide autója megállt a ház előtt. Ha nem tudta volna, kit vár, biztosan nem ismerte volna fel. Az emlékeiben még mindig az a jelentéktelen kislány élt, aki pedig kiszállt a kocsijából egy felnőtt nő volt.

– Mr. Stroebel! – Adelaide bezzeg azonnal felismerte. – Adelaide? Te aztán megváltoztál! – Blase megpróbált jókedvűnek tűnni. – Egész csinos kis nő lett belőled! Ne aggódj, anyád jól van. A doktornő még bent van, de nincs baj.

Adelaide láthatóan megkönnyebbült.

– De hát mi történt? – kérdezte, miközben leültek a teraszra kitett székekre. Blase már alig várta, hogy valakinek elmondhassa.

– Magam sem értem. Éppen a kertben permeteztem az uborkát, amikor láttam, hogy Clare lemegy a tópartra. Beszállt a csónakba és a tó közepe felé evezett. Csodálkoztam is, mit akarhat ott. Horgászfelszerelést nem láttam nála, és korábban sosem csónakázott. Alig evezett be ötven métert, mit látok? Uram fia, jobbra-balra billegteti a csónakot. Gondoltam itt baj lesz, lementem a partra. Éppen jókor, mert sikerült felborítania. Akkor láttam, hogy úszni sem tud, úgy kellett kimenteni.

Blase teljes átéléssel magyarázta a történteket. Az érdekesebb részeknél élénken gesztikulált.

– De megmondtam ám a véleményemet neki. Megmondtam, hogy „Maga nem normális!” Ne haragudjon, de ez a véleményem. Az én koromban már káros a túl nagy izgalom.

– Semmi baj! – próbálta nyugtatni Adelaide. – Én tartozom köszönettel, hogy vigyázott rá.

– Ön bizonyára Ms. Villareal – jelent meg az ajtóban egy ötven év körüli nő. Kopott farmernadrágot és kockás inget viselt, őszes haja a válláig ért. Inkább nézett ki földművesnek, mint orvosnak. – Dr. Edna Gabardi vagyok.

Adelaide és Blase is felálltak.

– Hogy van? – kérdezte Blase türelmetlenül. Már ki volt éhezve a hírekre.

– A balesetben az ijedtségen kívül szerencsére nem lett más baja. Kipiheni magát és minden rendben lesz.

A doktornő Adelaide felé fordult.

– Ms. Villareal, volna még valami, amit inkább négyszemközt mondanék el.

– Rendben, már itt sem vagyok – felelte Blase kissé sértődötten. – Várnak az uborkáim.

– Még egyszer köszönöm! – kiáltott utána búcsúzóul Adelaide.

A doktornő csak akkor folytatta, amikor a szomszéd már hallótávolságon kívül volt.

– A baleset nem volt véletlen.

– Ezt hogy érti?

– Elbeszélgettem az édesanyjával, és egész különös dolgokat mondott. Azt állítja, hogy csónakázni ment egy Ruth nevű lánnyal, de viharba kerültek. Mr. Stroebel szerint egyedül ült a csónakban, és vihar sem volt. Már ekkor gyanakodni kezdtem.

– Mire? – kérdezte Adelaide ijedten.

– Amire gondoltam az a disszociatív személyiségzavar. A köznyelv, megjegyzem tévesen, gyakran skizofréniának nevezi.

– Úristen! – Adelaide visszaült a székre. A doktornő leült mellé.

–Hipnózissal megpróbáltam előhozni a különböző személyiségeket. Az elmúlt egy órában hatot sikerült találnom, de lehet, hogy még több van. Egy biztos, hogy ezek közül van egy domináns személyiség, akit Raquelnek hívnak. Ritka utálatos egy nőszemély, a későbbiekben még baj lehet vele. Mindenképpen javasolnám, hogy keressenek fel egy szakembert.

Adelaide alig akart hinni a fülének.

– Mitől lehet ez? Eddig semmi jelét nem láttam…

– Általában valamilyen trauma, nagyméretű lelki sokk hatására alakul ki – válaszolta dr. Gabardi. – Van tudomása ilyenről a közelmúltból?

– Az apám tavalyelőtt elment, talán ez lehetett, habár eddig semmi nem utalt skizofréniára.

– Ez mindenesetre elég különös. – A doktornő menni készült. Egy névjegykártyát adott Adelaidenek. – Mindenesetre keressék fel dr. Redert! Ő a környék legjobb pszichiátere. És, ha lehet, ne nagyon hagyja egyedül! Még nem tudjuk, hogy ezek a személyiségek veszélyesek-e.

Adelaide a teraszról a távozó orvost figyelte. Maga sem tudta eldönteni mit is érez most. Egyszerre volt dühös, ijedt és csalódott. A szerkesztőségben sem alakultak jól a dolgok, és most még ez is. A lakásától Arany-völgy egy órányi autóútra volt, így semmiképp sem tudná megoldani anyja felügyeletét, az ápolónő pedig megfizethetetlen. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy talán beköltöztethetné egy otthonba, de a gondolatot gyorsan elhessegette. A lelke mélyén mégis úgy érezte, hogy nem marad más választása.

Gondolataiból mobiljának a csengése riasztotta fel.

– Adelaide Villareal – szólt bele kedvetlenül. Kellemes, bariton hang válaszolt.

– Abraham Carstensen vagyok a SilverSky Corp-tól.

Adelaidenek akaratlanul is a legújabb képszerkesztővel felszerelt Zafír csomag jutott eszébe.

– Meggyőződésem, hogy óriási segítséget tudnánk Önnek nyújtani a munkájához – folytatta a hang. – Személyesen is bemutatnám a szolgáltatásainkat. Péntek délután megfelelne Önnek?