– Jaj, drágám! Késő van már az ilyen hülyeségekhez! – ez volt Lizzy első mondata, amikor Adelaide megérkezett a szerkesztőségbe. Meglepettnek tűnt, úgy látszott, nem hitte, hogy a lány komolyan beszélt. – Amit az előbb telefonon elmondtál, az eléggé zavaros volt, és nem is nagyon hihető.

– Neked is szia! – felelte Adelaide, de nem hagyta magát eltántorítani. Lizzy után ment, aki egy köteg irattal az irodája felé igyekezett.

A papírokat ledobta az asztalára, majd fáradtan leült a székére. Hátradőlt, nyújtózott, majd sóhajtott egyet.

– Fárasztó egy napom volt! Ráadásul ez a fejfájás is… – lassú, körkörös mozdulatokkal masszírozni kezdte a halántékát, miközben zümmögő hangot hallatott. – Elmúlik, elmúlik, elmúlik, nincs időm, elmúlik, az történik, amit gondolok, elmúlik…

Még néhányszor elismételte, közben Adelaide már teljesen elveszítette minden türelmét. Mégsem szólalt meg, mert tudta jól, Lizzy addig úgysem fog figyelni, amíg el nem végezte a fejfájáskor esedékes ezoterikus szertartást.

– Majd elmúlik – legyintett végül, és elővette az asztalfiókból a fájdalomcsillapítót. – Na, mesélj! Mi az a szenzáció?

Adelaide mosolyogva kényelembe helyezte magát az asztal másik oldalán, egy széken. 

– Ha jók a megérzéseim, ráakadtam az évszázad legnagyobb átverésére. A SilverNet és a…
– Informatika? – szakította félbe Lizzy. – Ez az a téma, ami az olvasóinkat biztosan nem érdekli.

– Csak hallgass végig! Nem informatika. Úgy adódott, hogy kaptam egy hét napra szóló ingyenes SilverNet hozzáférést, ami hamarosan lejár. Eléggé szövevényes módon hozzáfértem néhány napig a Peraklang Hálózathoz is.

Adelaide rövid hatásszünetet tartott, de Lizzy láthatóan nem jött tűzbe a hír hallatán. Rezzenéstelen arccal, de mosolyogva várta a folytatást.

– Szóval nemsokára feltűnt, hogy a hírek nem stimmelnek. A két vállalat, a SilverSky és a Peraklang teljesen máshogy tálalják az eseményeket. Úgy is mondhatnám, hogy ellentmondanak egymásnak.

Újabb rövid szünet következett, majd Lizzy vette át a szót.

– Nem látom, hogy melyik rovatunkba férne el ez a cikk. Az utazásiban biztosan nem, de nem illik az életmód és az ezoterikus írások közé sem.

Adelaide nem hagyta ennyiben:

– De ez egy óriási sztori lehetne…

– Igen, egy hírmagazinnak biztosan. Mi itt egy női magazint működtetünk. A tulajdonosok nem azt várják a szerkesztőktől, hogy oknyomozósdit játszanak.

– Ennyi? – kérdezte csalódottan. – Nem írhatom meg, csak mert nem fér el a profilunkba?

– Jó, ez van! Nincs értelme vitatkozni. Az én dolgom, hogy elsősorban a tulajdonosoknak feleljek meg, ugyanis tőlük kapjuk a pénzt a működéshez. A te ambícióid, vagy a többieké nem elsődleges szempont.

– Köszi! – felelte Adelaide lehangoltan. – Azért jólesik, hogy ennyire számítok.

Lizzy rosszalló pillantásokat küldött felé.

– Tudod, hogy értem, nem kell mindjárt megsértődni! Ha olyan jó sztori, próbáld meg eladni valamelyik hírmagazinnak, az Ásznak, a Napi Hírnek meg nem tudom még minek. Viszont bizonyíték nélkül ők sem veszik meg, mert ez így úgy hangzik, mint egy összeesküvés elmélet.

– Vannak bizonyítékaim! – a jegyzeteit az asztalra dobta. – Ide kigyűjtöttem, amit tudtam. Mást sem csináltam az elmúlt napokban, mint jegyzeteltem.

Lizzy rávillantotta tekintetét, de Adelaide nem vette észre, mint ahogy azt sem, hogy ezzel az utolsó mondatával akaratlanul is elárulta magát. Keresgélni kezdett a papírok között.

– Itt van például a vonatbaleset… Igen, megvan! Az egyik azt írja, hogy merénylet történt, sok halottal.

– És a másik nem ezt mondja? – Lizzy érezhetően kezdte elveszíteni a türelmét.

– A másik is ezt mondja, de úgy állítja be, mintha az öngyilkos merénylő valami nagy hőstettet hajtott volna végre. Vagy itt van ez a másik…

Egyre zavartabban kutatott a jegyzetei között.

– Bella Lukaszevszki Oscar díjat kapott, a SilverNet szerint megérdemelten, a Peraklang azt mondja, érdemtelenül. Vagy beszélhetnénk arról is, hogy a gazdasági helyzetet miért értékelik teljesen eltérően…

– Jól van! Elég lesz! – állította meg Lizzy. – Komolyan mondom, úgy viselkedsz, mint aki ma született erre a világra. Mik a tények? Történt egy sajnálatos vonatbaleset, kiosztották az Oscar díjat, és a kiszámított gazdasági mutatószámok alapján megrajzoltak néhány grafikont. Így van?

– Igen – felelte Adelaide kelletlenül. Érezte, hogy kezdi elveszíteni a játszmát.

– Ezen felül minden az újságíró szubjektív véleménye. Az, hogy egy vénségére felkapott harmadosztályú celeb színésznőcske alakítását máshogy értékelik, teljesen természetes. Borzalmasan ócska egy film volt, de úgy emlékszem ezt mi is megírtuk. A gazdasági helyzet értékelése pedig úgy változik, ahogy a politikai erőviszonyok.

Adelaide belátta, hogy itt már több szónak nincs helye. A cikket nem írhatja meg, legalábbis nem a „Mi, nők” magazinba.

– Rendben, nem akarok én vitatkozni – Felállt, összeszedte a jegyzeteit az asztalról és a táskájába gyűrte őket. – Így nehéz elhinni, amit mondok. De ha látnád személyesen, te is belátnád, hogy igazam van.

Hirtelen eszébe jutott egy mentő ötlet.

– Tényleg! Miért nem nézed meg? Otthon még megvan a Hálózat hozzáférésem, a SilverNetet meg úgyis ismered. Láthatnád a különbséget.

Lizzy felállt az asztaltól, és tőle szokatlan, komoly hangon folytatta:

– Nem hiszem, hogy bármi érdekeset látnék. Én csak egy újságíró képzelődéseit látom, aki nem szereti a munkáját, és inkább nevetséges összeesküvés elméletekkel foglalkozik ahelyett, hogy elmenne a Sziklás-hegységbe és elvégezné a feladatát. Abból, amit eddig hallottam csak egy dologról vagyok meggyőződve, méghozzá arról, hogy te a listára felírt helyek közül sehol sem voltál, és minden a SilverNetről van.

Adelaide már tudta mi lesz a folytatás. Lélekben próbált gyorsan felkészülni, de mégis érezte, ahogy csalódottság és szomorúság árad szét benne.

– Már hetek óta gondolkoztam, hogy meghozzak egy igen nehéz döntést. Neked nem köztünk van a helyed. Az „Utazz velem!” rovatot másnak adom. Biztos vagyok benne, hogy jó oknyomozó újságíró leszel valahol máshol, és jóval komolyabb cikkeket írsz majd, mint ez, amit most hoztál.

Pár másodpercig egymás szemébe néztek. Adelaide számára szinte felfoghatatlan volt, hogy így végződött a beszélgetés. Ő csak egy szenzációs cikket akart írni, erre kirúgták. Legszívesebben behúzott volna egyet Lizzy-nek, vagy megrángatta volna a haját, de nem tette.

– A végkielégítés természetesen jár, a felmondási időt nem szükséges kitöltened, csak ha akarod.

– Nem akarom! – Adelaide hátat fordított és elhagyta az irodát.

Feldúltan az asztalához ment. A szerkesztőségben már nem volt rajta és Lizzy-n kívül senki. Felkapott egy üres dobozt a földről, és beleszórta az asztalról a személyes dolgait. Nem talált sok mindent. Egy bögre és egy fénykép, amin Richarddal együtt állnak egy vízesés előtt.

Akkor még szerettem utazgatni! – gondolta szomorúan, de ez a munkahely gyökerestől kiirtotta belőle az utazás iránti minden vágyát.

A fényképet és a bögrét kivette a dobozból és inkább a táskájába tette. Körülnézett, de mást nem talált. Emlékül még magával vitte a számítógép monitorjára ragasztott sárga cetlit, amire a bejelentkezéshez szükséges azonosítót és jelszót írta fel.

A lift felé menet el kellett haladnia Lizzy irodája előtt, aminek még nyitva volt az ajtaja. Meg sem állt, be sem szólt, oda sem nézett. Úgy döntött, hogy számára Lizzy a továbbiakban nem létezik. Miközben a liftre várt az irodából kiszűrődő hangokat figyelte. Lizzy szokása szerint hangosan beszélt a telefonba, így nyitott ajtó mellett majdnem minden szó elhallatszott a folyosó végéig.

– Nagyszerű, csodás! – Lizzy vidáman felnevetett. – Ne mondj nekem ilyeneket, mert tudod, hogy szavadon foglak! De nem is ezért hívtalak, Ladislaus. A lista, amit adtam… Már ott tartasz? Te aztán nem vesztegeted az időt! Írj hozzá még egy kirándulást a Sziklás-hegységbe! Rendben, akkor kedden várlak.

Szemétláda! – Adelaide úgy számolta, hogy már hetekkel korábban megszületett a „nehéz” döntés, ha ez a Ladislaus ilyen jól halad a listájával. A liftajtó kinyílt. Beszállt, és elindult a földszintre.

Lesz még mára valami jó is? – sóhajtotta fásultan.