I.

Egy George C. Parker nevű férfi azzal híresült el a múlt század New York-jában, hogy a városban grasszáló turistáknak „eladta” a Brooklyn-hidat. Azzal etette be a szerencsétleneket, hogy a városüzemeltetés hivatala rábízta, hogy értékesítse a híd kezelési jogát. Némi pénzért cserébe a vevők jogot szerezhettek, hogy vámot szedjenek a hídon közlekedőktől. Miután kiderült a csalás, szégyellték magukat, és nem szóltak a rendőrségnek. Van, ami sosem változik. Az átvertek szégyenérzete a csalók malmára hajtja a vizet. Jelen pillanatban ennek a szégyenérzetnek köszönhetem, hogy itt állok a portlandi lakásunk erkélyén, pucéran, kopaszra borotvált fejjel, miközben a hűs őszi szél simogatja az intim részeimet, és francia pezsgők buborékjai csiklandozzák a nyelvem.

C’est la vie.

Egy pillanat.

A titkos bőröndöm titkos fiókjából előkotrom az elmúlt évek során felhalmozott összes jogosítványomat. Már 15 alkalommal végeztem el a vezetés-oktatást, és ennek köszönhetően jobban bánok a kocsikkal, mint az oktatóim többsége. Mennyire meg szoktak bámulni, amikor a parkolóból kiállva az első próbálkozásra tökéletesen elvégzem a párhuzamos parkolást…

Ó, hogy a pi... ronkodó Szűz Máriába. Az egyik első mantrám, amit megjegyeztem, az volt, hogy:

A káromkodás elkerülése nemesíti a lelket.

Van több is, de egyelőre érjük be ennyivel. A jogosítványaimat ugyanis összekevertem részegségemben, és velük együtt az emlékeimet, és a gondolatmenetet is. A nevadai Elizabeth Darcy, a floridai May Archer, a georgia-i Julia Montague (igen, tudom, ez már annyira nyilvánvaló, hogy kiböki az ember szemét), az új-mexikói Fermina Ariza… vagy Nevadában voltam May Archer? Már magam sem tudom. Az apám fixa ideája, hogy minél kevesebb tárgyi emléket hordozzunk a korábbi életeinkről. Nem készíthetek fényképeket, videókat, képeslapokat… úgy véli, hogy az „igazi” emlékek azok, amiket az eszünkben tartunk, és amik folyton alakulgatnak, ahogy kiégnek a neuronjaink. Persze, mint minden lépése, ez is szimpla elővigyázatosság.

Kicsit csapongó vagyok. A tinédzser kori hormonjaim eredménye. Vagy a két liter pezsgőé, amit magamba döntöttem? Netán ez lenne a halál előszele? Táncolni támadt kedvem. Tüzes flamenco-t, forró hangulatú szambát, de semmiképpen sem fagyos bécsi keringőt. Úgy hívják ezt a jelenséget a latin népek, hogy duende. Ez a halál előtt fellépő, mindent átható életvágy, és szexuális túlfűtöttség, amely úgy ingerel minket, mint egy kiskobold.

A delfinek is vágynak a szeretetre.

A mantrák a legfontosabbak. Segítenek megőrizni a személyiségemet, egységbe forrasztják a gondolataimat, és segítenek észben tartani a valódi nevem… Emma Rose… Egyszer egy aranyos, szeplős, szende lány voltam, aki rajongott az óceánokért. Ő olvasta valahol, hogy a hím kardszárnyú delfinek egész életükben igénylik a mamájuk gondoskodását, mert tizennégyszer akkora valószínűséggel pusztulnak el a szülők halála után, mint a nőstények. A csajok sokkal életképesebbek. Velem vajon mi a helyzet? Pont az előbbi fordítottja?

Nekem nem geo-, helio-, hanem apacentrikus világképem van. Rajta kívül nincsenek rokonaim, legalábbis nem tudok róluk. Mindig megnevettet, és elgondolkodtat. Állítólag minden lány az apját keresi a kapcsolataiban. Az apák a lányok első szerelmei. Különleges, megmagyarázhatatlan kapcsolat ez. Se veled, se nélküled. Vagy, ha nagyon okoskodó akarok lenni, akkor Élektra-komplexus. A lányok meg akarnak szabadulni az édesanyjuktól, hogy elvehessék az apjukat.

Inverz Oedipusz.

De ez már több mint szerelem. Az apám a legfőbb bizalmasom volt, egészen kamaszkoromig, és anyám helyett is apám volt. Vele tárgyaltam ki a fiúkat. Ő sírt velem, amikor láttuk Bambi anyukáját meghalni (ami az én esetemben különleges jelentést hordoz). És igen, ő adott tanácsot az első vérzésemnél.

Ezért is utálom magam, hogy ezt kell tennem vele, de nincs más út előttem. Ő sosem lehet igazán boldog. Van valami tragikus a lelkében, ami állandóan a szenvedés felé sodorja. Olyanná kell válnom, mint egy önbeteljesítő jóslat: szenvedést kell rá szórnom, hogy elkerülhesse a további szenvedést.

Szándékosan kerültem el eddig, hogy megemlítsem Őt. Lineárisan vezetett az életem fonala az érdektelenségbe, amíg nem találkoztam vele. Egy olyan mellékútra terelt, aminek csak tragédia lehetett a vége. A szerelme szörnyű erejű volt, elkapott, mint egy fekete lyuk, túl az eseményhorizontján, beszippantott, és egyre gyorsuló körmozgással ringatott a pusztulásba. Legszívesebben ledöfném, leszúrnám, letépném a tagjait, és aztán addig pofoznám, amíg újra a karjaimba nem omlik… Hát nem röhejes?

Hogy miért vagyok ilyen fennkölt 17 évesen? A tapasztalat teszi ezt. Ahogy a racionalisták mondták, tapasztalással ismerhető meg a világ. Mi, amerikaiak szeretünk úgy tekinteni a hazánkra, mint a Világmindenségre. Ami túlfekszik a Rio Grandén, esetleg az Öt tavon, az nem is létezik. Nem véletlen, hogy oly kevés cserediák hagyja el az Államokat, míg az európai országokból kiözönlenek. Mivel én pedig már az 50 közül 43 államban jártam, és éltem is, alighanem elmondhatom, hogy kiismertem a világot.

A halál közelségének mámorító élménye megrészegít, vérpezsdítő hatással van rám, izgalmat érzek a lábaim közt is, a mellbimbóim megkeményednek, és tombolni akarok. Hol van az megírva, hogy letörten kell eltávoznunk?

Csak azt nem tudom, hol is kezdődött ez az egész. New Yorkban, Minnesotában, vagy Utah-ban?

II.

Életem első tette az volt, hogy megöltem az anyukámat.

Egy rosszul levezetett szülés, és apám életét is tönkretéve, elindultam azon a lejtőn, amelynek az aljára értem le most, stabil egyensúlyi állapotban. Édesanyám volt a bölcsesség hangja apám életében, a józan ész az ő pergő zsenialitása mellett. A természet egyik alapvető törvénye, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Állítólag minden emberi lélek csak egy töredék, és mindannyiunk feladata az életben az, hogy megtaláljuk a hozzánk passzoló puzzle-darabkát, és egyesüljünk vele. Ezt törtem én össze, lesöpörtem az asztalról egy ezerdarabú kirakóst, és a Sagrada Familia képéből romhalmazt csináltam.

Mit tehet egy ember, ha elvesztette azt, amit mindig is keresett, és sosem találhat hozzá hasonlót?

Bolyong.

Apámmal abból éltünk meg, hogy kihasználtuk a tökéletlenségeket, vagyis becsaptuk azokat, akik megbíztak bennünk. Nem véletlen, hogy Dante poklának a legmélyén is az árulók sínylődnek.

Az élet túl rövid ahhoz, hogy tv-t nézz.

A filozófiája az volt, hogy az erőszakos bűncselekmények ártalmasak, de a fehér galléros, elegáns, kifinomult bűnök erkölcsileg indokolhatóak.

Az egész társadalmunk a képmutatásra, az álszentségre épül. McDonald’s hamburgereket veszünk, amik a reklámokon ezerszer csábítóbbak, feltupírozott változatai csak önmaguknak. A lányok push-up melltartót hordanak, plasztikai sebészekkel próbáljuk betömni a bennünk tátongó ürességet, a férfiak pedig harminc éves sportkocsikkal próbálják megtoldani az aprócska péniszüket. Több százezren használnak Photoshopot a valóság manipulálására, becsapásra. Félistenekként ajnározzuk a színészeinket, akik, na, mit csinálnak, másnak mutatják magukat, mint amik. Hazudunk magunkról az állásinterjún, a netes párkeresőben, és amikor tehetjük.

Apám szemeibe pillantva mindig édesanyám tükörképe bámult vissza rám. Tudtam, hogyha rám néz, az anyámhoz hasonló barna hajam, és zöld szemeim miatt, mindig ő jut az eszébe. Ahogy felnőttem, és nőiesebb lettem, a csípőm és a combjaim megvastagodtak, a mellem terebélyesedett, ez még kínosabbá vált. Ő nem tehetett róla, ez önkéntelen reakció volt. De én mégis gyűlöltem magam ezért, és örömmel festettem be a hajam, csak hogy másnak mutassam magam, mint ami vagyok.

Képmutatás.

Apa volt a legdühösebb társadalomkritikus, akivel valaha is találkoztam. Semmi sem felelt meg neki. Sem egy parkolóház sorompójának a mintázata, sem egy, az utcán röplapokat osztogató hajléktalan, sem egy morzsát csipegető galamb, sem egy, a levélátadásnál túl hangosan köszönő postás, sem egy 1977-es Chevrolet dísztárcsái… Mindenben talált kifogást. Persze, az ilyen emberek viszik előre az emberiséget, akik szóvá teszik a problémákat, és túlbuzgóságukban levelet írnak egy vasalódeszkákat gyártó cég használati utasításában lévő elgépelt betű miatt.

Egész életem során ugyanazt a medaliont hordoztam a nyakamban, amely anyám egy ifjúkori képét tartalmazza. Olyan ő, mint egy átok, egy elérhetetlen piedesztálra állított példakép, akivel sosem versenyezhetek. Rossz szót sem hallottam még róla.

Minden tekintetben szent asszony lehetett, mint a középkori Európa szüzei, akik Isten kedvéért évekig képesek voltak nem mosakodni, és ugyanazokat a bolhás, mocskos, lószőrből készült ruhákat hordani. Emlékszem, hogy 12 évesen, az első menstruációm után, milyen borzongással, vegyes félelemmel simogattam a hasamat: mi történne, ha én is anyám sorsára jutnék, mi van, ha arra vagyok predesztinálva, hogy a férjemnek gyermeket adva belepusztuljak a szülésbe, egy újabb, keserűségben felnövő lánygyermeket hozva a világra? Damoklész kardjaként lebeg, és fog is felettem lebegni ez az eshetőség, amíg csak élek.

Ennek ellenére mégis vágyódtam a szerelemre, mint bármely hozzám hasonló korú lány, hiszen hogyan máshogy cselekedhettem volna? Hány éjszaka sírtam tele a párnámat és a könyveim lapjait, egy olyan fiúról álmodozva, aki boldoggá tesz, aki hercegnőként bánik velem, és aki létezik? Ez utóbbi mindenképp a legfontosabb kritérium. Illetve aki mellett önmagam lehetek. Ez pedig a legnagyobb talány.

Hogy ki is vagyok én.

Az volt apám életfilozófiája, hogy ha átverjük, becsapjuk, lóvá tesszük az embereket, akkor csak javítunk rajtuk, mert legközelebb majd óvatosabbak, és okosabbak lesznek.

A legfájdalmasabb leckék a leghatásosabbak. És azt tanuljuk meg a legutoljára, amit a legtöbbször ismételnek meg nekünk.

Az az ő legnagyobb tragédiája, hogy sosem volt alkalma egy nagy cél érdekében feláldozni magát, nem feszíthetett kereszteken a megszálló rómaiak ellen tüntetve, nem gyújthatta fel magát egy kínai tank mellett lótuszülésben meditálva, és nem verethette meg magát a Vietnami-háború ellen tüntető hippik soraiban.

Meg kellett elégednie azzal, hogy egyetemistaként bedobta kővel egy Burger King ablakát.

III.

Miután megismertük az igaz szerelmünket, folyton az jár az eszünkben, hogy miként is létezhettünk, amíg nem voltunk vele, vagy, hogy a létezésünk akkor kezdődött, amikor őt megpillantottuk, és az lehet egy új időszámítás origója.

Vársz egy vonatra, egy vonatra, amely elvisz messzire, reméled, hogy odavisz, ahova akarod, nem tudhatod biztosan, de nem is fontos. A kérdés az, hogy miért nem fontos, hova visz a vonat?

Így hát maradt az egyszerű piramisjátékoknál, pénzmosásnál, sikkasztásnál, okirat-hamisításnál, netes átveréseknél, kamu termékajánlatoknál, és szépen is ment ezekkel a bolt. A gond mindössze az volt, hogy két, három, esetleg négy hónapnál tovább sosem maradhattunk egy helyben. Átlagosan ennyi idő kellett, amíg rájöttek a csalásaira, és ezt sosem szerette volna megvárni, így hát odébbálltunk, identitást váltottunk, elpusztítottuk az addigi életünket, és egy újba vágtunk bele.

Az egyik legszebb dolog a szerelemben, hogy mindig váratlanul tör ránk. Egy barátnőd bemutat a szomszédjának, és te belehabarodsz, vagy csak összefuttok, és melléd ül a buszon. De ha már régebb óta ismered az illetőt, és egyszer csak összejöttök, az is váratlan tud lenni, és talán meg sem lehet határozni a konkrét pillanatot, amikor rájöttök, hogy ti kellet(tet)ek egymásnak, mert az elsiklik előlünk, akárcsak egy megfigyelt elektron a pályájáról.

Apám a Harvardon szerzett közgazdaságtan-diplomát, az anyám pedig a McDonald’s-ban volt eladó. A szerelmük mindössze tizenöt hónapig tartott, amíg én közbe nem szóltam. Úgy is tudnám jellemezni az apámat, mint egy hajóst, aki hosszú élete során mindvégig a nyílt tengeren hányódott, és csak egy rövid időre hagyta el a terra firmáért.

Valószerűtlen szerelmük azzal kezdődött, hogy az apám magára öntötte az elvihető, papírdobozos kávéját, amire nem volt rendesen rárakva a teteje, és kicsit meg is égette magát. Ám ahelyett, hogy beperelte volna a McDonald’s-et, hogy több millió dollár kártérítést kisajtoljon tőlük, amit valószínűleg meg is nyert volna, ő mit tett? Nevetett. Nevetett, mert látta anyám ijedt, őzike-szemeit, ahogy rámerednek, döbbenten figyelve, és meg akarta nyugtatni. Amint az üzlet menedzsere is ott termett a váratlan intermezzo színhelyén, hogy hajbókoljon a kielégítetlen vevőnek, ami manapság rosszabb, mint egy kielégítetlen szerető, és megkérdezze, mit tehetne, hogy elsimítsa az esetet, apám sztoikus nyugalommal mindössze ennyit felelt:

-Adja oda a pultos hölgy telefonszámát!

Azok, akik egy ilyen nyilvános kellemetlenség esetén nem ordítoznak, kérik a panaszkönyvet, és küldenek el mindenkit a fenébe, hanem nevetnek egy jóízűt, játszi könnyedséggel belopják magukat a női szívekbe.

C’est la vie.

IV.

Mert úgysem leszünk együtt.

A romantikus filmek belénk oltották azt a tévképzetet, hogy egy Karib-tengeri szigetecskén, egy óceánjáró hajón, egy spanyol kávézó patioján, vagy valami hasonló egzotikus helyen ismerjük meg Őt. Az élet nem ilyen. Az élet nyers, rideg, és sallangmentes.

Sőt.

Miért kellene egyáltalán megismernünk az igazit? Csak azért, mert minden hollywoodi film végén egymásra találnak a szerelmesek (ez kb. a filmek 99.9%-ára igaz)? Kell nekünk a hazugság. Igényeljük. Nem tudom, hogy a Maslow-féle szükséglet-hierarchia melyik részén helyezkedik el, de a csúcsa közelében lehet. Nem véletlenül nem sikeresek azok a mozik, ahol nincs happy end.

Ha mégis egymásra találunk, akkor pedig mi történik a stáblista után? Örökké együtt maradnak a szerelmesek, vagy miután elmentek a Transformerek a bolygóról, Megan Fox egyszerű családanyává válik, felszed huszonöt kilót, szaros pelenkákat cserél egész nap, elfelejti leborotválni a hónaljszőrét és babfőzeléket főz a munka után fásultan hazatérő férjének? Ez lenne a boldog befejezés?

Tudni kell stílusosan kiszállni.

Hiába szidom annyira a társadalmunkat, mint az apám, mi sem vagyunk kivételek. Homo Capitalisticus-okká váltunk. Fogyasztunk, mert nem tudunk nem fogyasztani. Nem vonulhatunk vissza vidékre, hogy „műveljük földjeinket”, ahogy azt általában a nagy gondolkodók tanácsolják műveik tanulságaként. Mint mindenben, itt is a mértékletesség a legfontosabb.

Rózsabimbó.

Miért a halálunk előtt jövünk rá, hogy mi a fontos? Miért akkor látjuk legtisztábban az életet, amikor már kívülről szemléljük, mint egy szumátrai orángutánt az állatkert üvegfala mögül? Minden élő arra van kárhoztatva, hogy úgy éljen, mint egy bekamerázott kísértetház bolyongó vendége?

Talán már azóta bennem van az öngyilkos hajlam, hogy hét évesen, midőn apám egy pillanatra eleresztett a Grand Canyon peremén, én rögvest a halálomba rohantam, és egy szakadékba bámulva gyönyörködtem a végtelen halál szépségében? Ott, és akkor, valamire rájöttem, amin napokig gondolkoztam egyhangú óvodai foglalkozások, labdázások, és gyurmázások közepette.

Az egyetlen megcáfolhatatlan tényre, a táguló és táncoló univerzumunkban. Talán vitatkozhatunk az atommagok szerkezetéről, a gyenge kölcsönhatás természetéről, vagy a freudi pszichológiáról, de erről nem.

Minden meghal.

A kedves, mosolygós arcú óvónő arcát valamikor férgek fogják majd rágni. A gumilabdám sem lesz itt velem örökké, igaz, neki kell vagy ezer év, mire lebomlik. A társaimról nem is beszélve. Azt mondják, a gyermekkorunk három legjelentősebb eseménye az, amikor először tudunk meg valamit a halál természetéről, amikor először vádolnak meg minket valami rosszal alaptalanul, és amikor először okozunk magunknak szándékosan szexuális örömet.

Az elsőre akkor került sor, amikor az egyik óvodatársam nagynénjét halálos baleset érte, és ő napokig csendes magányba vonult. Nem értettük, mi baja, egyre csak cukkoltuk, míg végül kifakadt, és nekünk támadt. Hát persze, hogy nem értettem meg őt, hiszen az apámon kívül sosem voltak rokonaim.

Apacentrikus világkép.

A második még élénkebben él bennem. Az általános iskola 2. osztályában valaki letörte egy szekrény kilincsét. Az egyik fiú, a tettes cimborája, rám akarta kenni az egészet. Az igazságtalanságtól megrémülve, könnyes hangon győzködtem a tanárnőt, hogy nem én voltam, aztán amikor belenézett a táskámba, a kilincs ott volt, mert betette oda az a kis szörnyeteg.

A harmadikra akkor került sor, amikor felfedeztem, hogyan lehet állítgatni a zuhanyrózsa erősségi fokozatait. De erről elég is ennyi.

Egy nagy ember saját maga választja meg a halála időpontját.

Nem tudom, hogy ezt kitől idéztem.

A legvalószínűbb az, hogy saját magamtól.