V.

Olvastam egy kísérletről is, amelyben kutyákkal próbáltak McDonald’s hamburgereket megetetni, de otthagyták a földön. Sőt, még a vírusok, a baktériumok, vagy a gombák sem fogyasztják el. Műanyag-világban élünk. A tömegkultúra berkeiben.

Manapság nehéz olyan dolgot találni, aminek különleges jelentése van. Minden csak a másolat másolatának a másolata, és ez a sor a végtelenbe tart. Valószínűleg az előző mondat is egy másik könyv, hasonló mondatának a másolata, már nem is tudom, melyiké. Láttál egy filmet, ami tetszett, és most különlegesnek érzed magad ezért? Nagydolog, rajtad kívül több száz millióan látták. Esetleg szurkolsz egy csapatnak? Nagydolog, rajtad kívül több tíz millióan szurkolnak nekik. Olvastál egy jó könyvet? Nagydolog, rajtad kívül több százezren olvasták. Mi lehet még egyedi egyáltalán a világunkban?

A legfájdalmasabb leckék a leghatásosabbak. És azt tanuljuk meg a legutoljára, amit a legtöbbször ismételnek meg nekünk.

Mi más, hát a szerelem. Minden egyes szerelem egyedi, és regényeket, novellákat, verseket lehetne írni róla, ahogy több tízezer író(palánta) tett a történelem folyamán.

Valami ilyesmi gondolatok járhattak a fejemben, miközben a kitalált, Párizsban, cserediákként töltött félévemről csacsogtam a körülöttem, csillogó, ám üres szemekkel figyelő, butuska osztálytársaimnak.

-Elég néhány ott töltött nap, és megismered a város azon oldalát, amit nem mutatnak a kamerában, és rájössz, miért olyan, mintha ott állandóan lomtalanítás lenne.

Az emlékeim valaki más emlékeinek a másolatai voltak, amiket filmekből, sorozatokból, újságcikkekből, reklámokból, és könyvekből szedtem össze médiaozmózissal, és gyúrtam össze az apám tanácsaival koherens egésszé, néhány francia szó beékelésével. Azt hiszem, Kansas-ben éltünk akkor.

Az előbb említett jelenségre a legszörnyűbb példa, hogy már évekkel azelőtt tudtam, hogy ki az a Snooki nevű irritáló liba, és tudtam, hányas cipőt hord, melyik a kedvenc színe, ki a kedvenc férfi színésze, hogy egy részt is láttam volna a Jersey Shore-ból. Médiaozmózis.

Legszívesebben megöleltem, babusgattam volna azokat a csajokat, és sosem engedem el őket óvó karjaimból, hiszen a zord világ nem fog kegyelmezni nekik, kihasználja a tanulatlanságukat, és bélyeg nélküli rabszolgát farag belőlük. Hamar be fogják kapni a legyet, vagy pornószínésznő válik belőlük, aki minden, szájába vett farok cuppogtatása közben arra gondol, hogy ez a modellkarrierjének az első lépcsőfoka.

Tudni kell stílusosan kiszállni.

Talán már ennyiből is rá lehetett jönni arra, hogy a szerelemre olyan szükségem volt, mint egy villámhárítóra, ami lehoz a földre, vagy helyesebb, ha azt mondom, mint egy szigonyra, ami partra veti háborgó lelkemet. De ez egyáltalán nem azt jelentette, hogy könnyen odavetem magam az első fiú elé, aki virágot ad nekem.

NEM tudom elviselni a szerelmi csalódást.

Ha képes lennék rá, most nem szorítanék fegyvert a homlokomhoz.

VI.

A legszomorúbb statisztika, amivel valaha is találkoztam, azt mondta, hogy 2030-ra úgy megváltoznak Kína demográfiai viszonyai, hogy a harmincas éveikben járó férfiak fele sosem fog megházasodni, ami azt jelenti, hogy úgy negyven millió férfi valószínűleg soha nem talál rá az igazira.

Krónikus romantikusként számomra ez van akkora probléma, mint a globális felmelegedés, a túlnépesedés, vagy a fosszilis energiahordozók elfogyása. Be lehet vezetni új energiatermelési módokat, szigorú szabályozással vissza lehet fogni a népesség növekedését, csökkenteni lehet a szén-dioxid kibocsátást, de nem állíthatunk idegenvezetőt minden spermium mellé, amely egy kislány genetikai kódjait hordozza magában.

Szerelemkatasztrófa.

Az óvodás, és az első iskolás éveim viszonylagos nyugalomban teltek, átlagosan nyolchavonta, évente költöztünk, amikor már forró lett a talaj apám lába alatt. Nem nevezném őt Robin Hoodnak, de tény, hogy csak a gazdagoktól lopott. Miképp lehetséges, hogy ilyen sokáig megúszta a letartóztatást? A bűnözők technikája mindig a rendőröké előtt jár, ezért is hívják a bűnüldözést, bűnüldözésnek. Ráadásul valamilyen rejtélyes okból a média olyan sztorikról számol be előszeretettel, ahol a rendőrök elkapták a rosszfiúkat, vagy rosszlányokat.

Most mi van? Ezt nem polkorrektségből írtam így. Erről nem is lehetne szó, mivel lány vagyok. Apukám bűnöző ismerősei közt sok nőt is láttam. Rút, de zseniális kiskacsákat, akik, mivel nem kellettek a férfiaknak, kiberterrorizmussal, vagy hekkerkedéssel vágnak vissza a patriarchális, férfiak irányította rendszernek. Milyen érdekes, hogyha egy női beosztott kezébe nyom egy üres kávés bögrét egy férfi főnök, mindenki természetes dolognak tartja, de ha fordítva történik, akkor a CNN is beszámol az esetről.

A gyermekkor egy állomás a nemlét, és az illúzióvesztés között.

A gyermekkorom egyik legemlékezetesebb élménye is egy ilyen „kolléganőhöz” tartozik, akinél apám egy program ügyében járt. Az ő számítógépe mellett egy hosszú, vastag vibrátor meredezett fenyegetően felém. Apukám fintorgó arckifejezése közben a kezembe nyomta, és mézes-mázos szavakkal hozzátette:

-Emma, ismerkedj meg V. úrfival. Egy nap neked is a legkedvesebb barátaid közé fog tartozni.

Napokkal később, az élmény groteszksége még mindig gyermeki elmémben volt, ezért a rajzfoglalkozáson arról a „valamiről” készítettem egy szép kis ábrát, melyen V. úrfi egy mező közepén ül a nyulakkal, és az ötórai teáját issza, és amit úgy aposztrofáltam az óvónőnek, hogy íme, a legjobb barátaim egyike, a kedvenc állatkákkal.

Mintha egy millió éve lett volna. De ha időben nem is volt annyi, térben már több tízezer kilométerrel ezelőtt volt.

Az utazgatásaink legelőnyösebb következménye, hogy rengeteg embert meg-, és kiismertem, különböző neműeket, különböző életkorból és rasszból, társadalmi helyzetből… a hátránya viszont, hogy ezek óhatatlanul is összekeverednek egy idő után. Ms. Bisley arca Mrs. Williams fején tűnik fel, Mr. Dempsey jelleme a kis Llewelyn Monaghan bűbájosságával cserélődik ki, és én… én pedig már nem is emlékszem az első fiú arcára, akit megcsókoltam.

VII.

Érdekes, hogy mennyivel jobban ragaszkodunk a képi emlékekhez, mint az írásbeliekhez.

Pedig a delfinek is vágynak a szeretetre.

Manapság egy kisbabáról a szülei már az első éveiben több ezer fényképet, és több száz perc videót készítenek. Azzal most ne törődjünk, hogy vissza fogják nézni-e valaha is. De eszükbe nem jutna, hogy esetleg leírják a kisdedhez kapcsolódó vicces történeteiket. mondjuk egy blog formájában. Rendben, persze, a történetek azért maradnak fenn, mert továbbmesélik őket, de vajon tűréshatáron belüli pontatlansággal? Kérdezd meg öt barátodat (ha van egyáltalán annyi) egy pár évvel ezelőtt történt esetről, amit együtt éltetek át, öt féle verziót fogsz hallani, és az igazság nem lesz ott köztük.

Érdekes, ami manapság zajlik az óvodákban. A legtöbb helyen már nem fiúk és lányok vannak, hanem „játszótársak”, így kerülik el a gyerekek nemi identitás szerinti megkülönböztetését, és hagyják, hogy saját maga döntse el, kit, és hogyan akar majd szeretni felnőttként.

Minden generáció intelligensebbnek hiszi magát, mint az előzőek, és bölcsebbnek, mint az utána következőek.

Persze, én sem arra vágytam kislányként, hogy egész nap a konyhában sürögve-forogva várjam haza a férjemet, és a három gyerekünket neveljem, de ez akkor is túlzás. Mint mindenki az én generációmból, én is átestem a „kalózkorszakon”, amikor arra vágyok, hogy egy erős, jóképű, független férfi (aki merő véletlenségből pont úgy néz ki, mint Johnny Depp) elragadjon, és magával vigyen Dél-tengeri kalandokra. A romlott lelkemmel felidézni az óvodai élményeket olyan, mint fehér selyemágyneműben mászkálni kéményseprő-csizmában.

Ott, a jóképű kalózommal utazgatva, hogyan tudtam volna beszerezni mindazokat a pipere holmikat, amikre szükségem van ahhoz, hogy „nőies” maradjak a mai világban? Honnan szereztem volna fogkefét, fogkrémet, toalettpapírt, intimbetétet, dezodort, tusfürdőt, parfümöt, körömreszelőt, körömcsipeszt, ollót, intim mosdószereket, borotvát, fésűt, arcpakolást, elemet V. úrfiba, satöbbi, satöbbi, satöbbi… Mikor hal meg az ember idealista énje? Amikor elveszti a szüzességét? Amikor először éli át, milyen a szándékos rosszindulat? Netán az első öngyilkossági kísérlete után?

Az óvoda legutolsó évében történt az esemény, úgy lehet leírni, hogy két buta kisgyerek megpróbálta leutánozni azt, amit már annyit látott. és megcáfolták Einstein speciális relativitáselméletét. Ugyanis ahogy összekoccantak a fogaink, és megéreztem a kicsi Alan szájának répafőzelék illatát, a fénynél is gyorsabban szállt el a varázs.

Rózsabimbó.

Órákig bolyongtam az óvoda udvarán, és próbáltam rájönni, mi is ment itt végbe, persze, kicsi voltam még ahhoz, hogy felfoghassam a jelentőségét, ami akkor tizenhárom évig nem is született meg… jelentősége csak most lett, a halálom előtti pillanatban. A legszebb, és legmaradandóbb emlékeink mindig személyekhez, és nem tárgyakhoz kötődnek. Olyanok ezek, amiket nem vehetünk meg pénzért. Édesanyád egy kecses kézmozdulata, apukád legördülő könnycseppje, amikor a legjobb barátját elüti egy részeg sofőr, a nagymamád bölcsességgel teli mosolya miközben te apró-cseprő ügyeidet meséli neked…