Egyszer mindenki hazatér

PROLÓGUS

Kényelmesen terült el a férfi a hatalmas franciaágyon. Lassan pöfékelte a kövér füstfellegeket, szájából hetykén lógott ki a pipa. Gondolataiba merülve nem is törődött az izzadságtól csillogó mellkasára boruló nővel. A szőke tünemény ugyancsak anyaszült meztelen feküdt mellette és csukott szemmel pihente ki az elmúlt meglehetősen aktív órát. Habár tikkasztó hőség volt, nem zavarta a férfihez való odabújás. Sőt! Roppantul élvezte, hogy átkarolhatta a folyton emelkedő és süllyedő mellkast, és mint egy vizsgálatot végző orvos hallgathatta a férfi ütemes szívverését.

A férfi merengve nézett a semmibe. Egyszer csak nagyot sóhajtott, és kivette a pipát a szájából. A nő felfigyelt erre, és nyugodtan pillantott fel társa szemeibe.

-  Min gondolkoztál el ennyire? – kérdezte.

-  Egy apró semmiségen. Csupán teljesen lényegtelen üzleti dolgok.

-  Biztos ez a legalkalmasabb idő a munkára? - mosolygott félreérthetetlenül. Mutató- és középső újával lassan fel felé kezdett sétálni a férfi mellkasán. – Olyan rég voltunk együtt, velem törődj egy kicsit!

-  Zavart az előbb, hogy gondolkoztam? Épp hogy él nem aludtál! – válaszolta és megállította az arca felé közeledő kézfejt. – Lényegtelen, mégis halaszthatatlan dolgok ezek.

-  A munka, a munka, mindig ugyanaz! – fakadt ki, és dühödten eltávolodott a férfitől.

-  Kérlek, ne csináld! Tudod milyen rengeteg feladatom volt a közelmúltban, egyszerűen meghalni nem lett volna időm.

-  Akkor most már lesz! – vágta rá, és hozzálátott az öltözködésnek.

-  Kicsim, kérlek, várj már. Igen. elhanyagoltalak, szörnyen restellem. Nem így kellett volna intéznem a dolgaim.

-  Igen? Na, legalább rájöttél.

-  Igen. Roppantul sajnálom, és amit mondtam, tudhatod, hogy egyáltalán nem úgy értettem. Fontos vagy nekem. Fontos? A legfontosabb, drágám! Kérlek, ígérem, mostantól megint ugyanannyit fogok törődni veled, mint régen.

A szőke nő megállt, elgondolkozott. A földön heverő ruhadarabokat nézte hosszasan, végül megszólalt: - Jó, nem bánom. De akkor most ne hazudj!

-  Nem fogok! Na, gyere ide. Hisz hova mennél az éjszaka kellős közepén? Így ni. Az előbb még nagyon mellém bújtál.

-  Na igen, de ha egyszer olyan jó?

-  Egy szóval nem mondtam, hogy rossz volna – mondta és szájon csókolta. – Akkor most egy időre hanyagolom a munkát, jó? Egy napot még ráér.

-  Lenne itt azért valami… csak most jut eszembe. Ha ilyen sok feladatod van, akkor igazán itt lenne az ideje egy helyettes kinevezésére.

-  Bírom egyedül is a strapát.

-  Édesem… ez most célzás volt.

-  Áháá… Ó… - száradt le a vigyor az arcáról

-  Ó? Szóval még mindig nem nevezted ki? De hiszen megígérted!

-  Igen, de mégis mi okból kellene pont most kineveznem őt? Nem lenne kissé indokolatlan?

-  A legjobb alkalmazottad, nem kellene megmagyaráznod sem, miért teszed!

-  Ez kicsit bonyolultabb ettől. Ígérem amint lehetőség nyílik rá, ki fogom nevezni. Rendben van? Na, ne durcázz, tudod, te vagy nekem a legfontosabb ezen a világon.

-  Azért néha valahogy ki is mutathatnád…

-  Jó, bocsánat. Nem tehetek róla, a munka teljesen kifordít önmagamból.

-  Hjajj… tudom. Én sajnálom. De tudd, én így szeretlek.

-  Hmm…

-  Ez meg mi volt?

-  Micsoda?

-  Hümmögtél!

A férfi összeráncolta homlokát, a nőre nézett. Mintha kicsit törte volna magát, mit is válaszoljon, de végül feladva az egészet ágy mellett álló kis asztalról levette pipáját, és egy mélyet beleszívott.

-  Ennyi? Komolyan ennyire vagy képes?

-  Mégis mit vársz tőlem?

-  Tudod mit? Semmit! Fulladj meg a munkádban meg abban a fene nagy sikereidben!

-  De mégis mit kellene tennem? Szeretőt nem szerelemből tart az ember…

-  Rohadj meg! Nem vagy más, mint egy pénzéhes, számító kis parazita! Értem, miért gyűlöl az összes beosztottad!

A férfi nem reagált rá. A hisztérikusan szedelőzködő nőt figyelte.

-  El akarsz menni éjszaka? Veszélyes ilyenkor.

-  Kuss már! Te én előttem elástad magad egy életre – felöltözött, vállára dobta a táskáját és sietősen az ajtó felé indult. Azonban hirtelen megállt a küszöbön. Megfordult, és az ágyon heverésző férfire mutatott ujjával. – De tudd! De tudd, te szemétláda, hogy ezt nem hagyom annyiban! Ha beledöglök, ha addig élek is, én még megbosszulom ezt rajtad! Ezt itt szentül megfogadom, hogy fogod még bánni ezt a tettedet! – és elviharzott.

A férfi komótosan felkelt az ágyból, az ajtóhoz sétált, és azt lassan becsukta. Ahogy az ágy mellet lévő ablakhoz ért, látta az utcán lobogó szőke tincseket.

Csak egy mondat forgott az fejében: „Ha lehiggad, visszajön, és bocsánatot kérek majd. Hisz szeret… ő mondta…”